BOSNYÁK ZSÓFIA.

1642.

                        I.

   A Vág kies völgyében, Trencsén s Thurócz között,
Kápolna állott egykor nagy sziklacsúcs fölött;
Alatta vad-merészen szirtekrõl szirtre hág,
S pajkos, szilaj kedvében tajtékot túr a Vág.
Istent kisérte minden, kit erre vitte uta,
(A nép azért emelte a kápolnát oda),
Akár a bérczes útnak félelmes szorosát,
Akár a vad folyónak medrét hatolta át.

   A szikla-kápolnácska, a meredek falon,
Mindenkinek kalauzúl volt a nehéz uton;
S a ki veszélyben forgott, ki abból jõ vala,
Egykép a Szûz Anyának képéhez járula,
Mely benn, fiával karján, gyertyák s virág között,
Miket hit és áhítat bokrétává kötött,
A kis de szent oltárról, mint élõ szent malaszt,
Oly égien mosolygott mindenkinek vigaszt.

   A képet egy kegyes hölgy tüzé fel itt maga,
A hõs Bosnyák Tamásnak leánya, Zsófia,
Midõn Sztrecsén várában hõs Wesselényivel
Fején a szûzi pártát nászlomb cserélte fel;
Hogy, mely elõtt mint gyermek oly sokszor térdele,
A kép is a környékbe költözzék el vele,
Csatolt hozzá egy erszényt, aranynyal gazdagot,
Ne lásson a kápolna szükségben szûk napot.

   S ott volt a kápolnában a kép sok éven át,
Erõsitvén a környék népét és vándorát;
Csak egy nem jött feléje, egy nem kereste meg:
Szép és szerelmes hölgye hõs Wesselényinek.
Honn tartá õt keserve s a kínos gyötrelem,
Melyet terem szivének csalódott szerelem,
Melylyel lefekszik éjjel, melylyel reggelre kél,
S írt a kerek világon sebére még se lél.
Mert a kinek éltéhez kötötte életét,
Reménye, boldogsága s szerelme öszvegét,
Kivel, mint hû társával hû gerle, élni vélt:
A gerle-tollon férje sas-szárnyakat cserélt:
S nem értve a kebelnek hõbb gerjedelmeit,
Nem érezvén a szívnek szentebb érzelmeit,
Feledve a mit esküdt isten s oltár elõtt:
Bujában hagyja veszni a szende keblü nõt.
S mig õt a nagy világba erõsebb szenvedély
Hír- és tett-szomj ragadja, mely vész s kalandban él:
Ezt házi tûzhelyénél emészti fájdalom,
S lõn a dicsõ rózsából egy halvány liliom.

                        II.

   A szenvedés pohára gyakorta semmi más,
Mint istennek malasztja, szent égi áldomás,
Mit isten csak kiváltkép nyujt választottinak, -
Százszorta boldogok, kik belõle ittanak!
Igy üdve Zsófiának könyûibõl fakadt,
A földi kín az éghez nyitván neki utat;
A szenvedés tüzében gyémánttá tisztula,
S bánatja fellegébõl hasadt ki hajnala.
Imában s jótevésben kereste vigaszát,
S föllelte a kettõben, mit e két angyal ád:
Vigaszt és nyúgodalmat. Templommá lett a vár;
Benn szeretet s jóságban a hölgy az áldozár,
Nem volt a tér vidéken templom, vagy imahely,
Melyet dús áldozattal ne látott volna el,
Nem oltár a vidéken, a melyre önkeze,
Himvarratos ruhát vagy terítõt nem tüze.
Nem jött szegény, kincsébõl kivel nem osztozék,
A szenvedõ házából vigaszszal távozék.
Igy lõn a földi üdvnek kinszenvedt martyra,
Már földi életében az ég menyasszonya.
S ha mégis néha szívén fölkelt a földi vágy,
S egy-egy könyû cseppjében enyhûlõ írra vágy:
Ki fogja ráhajítni a vádolás kövét,
Ha vissza, vissza kéri elvesztett édenét?
Ha a remény csalóka kecsegtetésiben,
Bár százszor megcsalódva, gyermekdeden hiszen:
«Hogy hosszu szenvedése végtére kitelik,
S a gyötrelem tövisén rózsája megnyilik?»

   De ím! vigasztalásnak helyette, híre jár,
«Hogy férje új arával, új frígybe álla már,»
S hogy lánczait könnyebben téphesse szét a kéz:
«Vallását is tagadva; uj hitcserére kész.»
Hol a villám, mely inkább sujthatja mint e hír?
A szív, mely ennyi s ily kínt tovább viselni bír?
A hírre Zsófiának megtörnek térdei;
Szemében jéggé fagynak megáradt könyei,
Keblében elszorúl a sokáig szenvedt szív,
A vég erõ lelkében élethalálra vív,
«Isten! te adtad e kínt - kiált - elviselem!
De megbocsásd, alatta ha megtör kebelem!»
S alélva összeroskad mint szárán tört virág;
Megtompult érzékének megszûnik a világ...
Fölötte, mintha szánná, a márvány feszület
Szent irgalom gyanánt áll a szenvedõ felett.

                        III.

Meddig feküdt aléltan, a kínos súly alatt,
Nem tudni, a szegény hölgy! az éj nagyot haladt,
Midõn ájúlatából föléledett szegény -,
Ah, mily vigasztos képek lebegtek el szemén!
Mint szomjas útazó, ha friss érbõl ihaték,
A látott képek által akkép erõsödék;
Bizonynyal égi angyal érinté meg szemét,
Hogy a kétségbeesésben ne törjön szíve szét,
A látott édes álom egy égi tünemény,
Elõtte leng szünetlen, mint tûz ég kebelén;
«Követek égi intés! kiált és útra kel;
S rég érezett örömben dobog fel a kebel.
S ment, bár az õrkakas künn másodszor szóla már,
S benn a szobák órája éjfél tájára jár.
Ment, mint futó csillagzat a látott kép felé,
Léptét áhítat és vágy szélként sietteté;
Ment pongyolán a mint volt, kis lába meztelen,
Egy bot kezén, keresztke a hattyú kebelen;
Ment, és az egy, ki látta, a várkapús vala,
Azt is kiséretétõl eltiltja most szava;
Ment, és az éj sötétét nem látják szemei!
Az õsz csipõs szellõjét arczán nem érezi;
Fölötte vad vihar dúl, szél és esõ verik,
Talpát a kõnek éle s tövisek vérezik...
De õ elõbb s elõbbre csüggedtelen siet,
Mig a kis kápolnához elér a Vág felett.
Igy áll az üldözött õz sok zaklatás után
Fáradtan és lihegve egy szikla szorosán. -

És ím csodák csodája! mindent akkép talál,
A mint álmában látá: a szent hely fényben áll,
Oltár s a kar világolt, szólott az orgona;
De, a ki benne volna, embernek nincs nyoma.
Csak a boldogságos Szûz, mint élõ szent malaszt,
Mosolyg az érkezõre kegyelmet és vigaszt.
A kis de szent oltáron gyertyák s virág között,
Miket hit és áhítat bokrétává kötött,
A kép, melynél mint gyermek oly sokszor térdele,
Melyet sok év elõtt e szent helynek szentele,
A régi, drága kép az, mely megjelent neki,
S õt éjnek éjjelén oly csodásan csalta ki.
A hölgy örömsikoltva a kép felé repül,
Kéjeknek mámorába merûl magán kivûl.
«Te légy vigasztalásom fájdalmak asszonya,
Kiált - te nyújtsd a gyógyírt szivem fájdalmira!»
Szól és a szent anyának elõtte leborúl,
Mint gyors esõ patakja szemébõl könyje húll,
S imája buzgó, bensõ, imája szent vala...
Leszállt hozzá az égbõl az Úrnak angyala.

                        IV.

   És már az éj legördûl, a hajnal is hasad,
Utána nyomban a nap, mint bimbóbul fakad;
Fény árad el a földön, megpezsdül a világ,
A nap verõ sugára már-már délpontra hág:
S még mindig elmerûlve az égi Szûz elõtt
A szikla-kápolnában lelé az esdezõt,
Körötte földig égve a gyertya hamvadoz,
S az oltármécs perczegve végfényben lobbadoz;
Az éji orgonának s éneknek nyoma sincs,
S csodák csodája! zárban az éjjel nyilt kilincs!...
De mind e változásra a szép hölgy nem figyel,
A buzgó szent imával oly telve a kebel!

   Délben delet csengetni a pór egyházfi jõ,
Minõ had ez, mi nép ez, mely véle érkezõ?
Egy úriakból álló szilaj vadászcsapat,
Emerre nyargaltában a kápolnába hat.
Õ az, a könnyelmû férj, karján egy hölgy vagyon,
Lovag-vadász köntösben, egy ékes Amazon...
Ki mondja, hogy esetbõl lett e találkozó?
Mindenható az Isten s igaz jutalmazó!

   Mint a kinek szemérõl fátyolt takarnak el,
Csodás varázs történik hõs Wesselényivel,
Isten kezére ismer, megrendül belseje,
Az Amazon fölött mi szebb fényben áll neje!
«Te vagy! -» kiált, s nejéhez az oltárhoz rohan,
Egy pillanat - s a hív nõ karjába zárva van -
«Te vagy, te lész, te voltál szerelmem, mindenem!
Oh hogyha megbocsáthatsz, bocsáss meg énnekem!»

   És a sokat szenvedt hölgy eszmél, néz szerteszét,
Álmodni vél és újra lezárja szép szemét;
De ölelõ karokban, csókok közt fuldokol,
Arczán, kezén bünbánó férjének könyje foly.
S a rég nem érezett kéj villanyként rezgi át,
Szivét mondhatlan érzés, láng tölti el agyát,
Sir és mosolyg egyszerre - ah hogy nem bírja el
S egyszerre ennyi üdvön szétpattan a kebel!

Igy húny el az oltárláng, midõn tövig leég,
Elõbb, mint elenyészik, fellobban újra még;
Az áldozó nap is, mely rózsák közül kele, -
Hunytát az égre újra rózsákban festi le.
Ki mondja, hogy nem Isten intéze újra itt?
Õ az, ki megszámítá a hölgynek könyeit,
Õ adta meg, mit esdett, sok szenvedés után,
Hogy újra lássa üdvét a megtért férj karán.
De hogy többé csalódás ne érje szívhonát,
Kötésül érte égbe fölvitte õt magát!
A férj pedig bünéért azzal büntettetett:
Hogy, kit megúnt éltében, holtan szeresse meg.
Mert im! csodák csodája! napról nap múlik el,
Hónap telik hónapra, ezt év emészti fel:
S a szép halott, miképen halála reggelén:
Ott fekszik egyre épen a síri bolt ölén.
És évrõl évre híven a férj hozzá lemén,
Mereng a halvány arczon, sugártalan szemén,
Kezére csókokat hint, könynyel áztatja meg...
Hiába! a dicsõ hölgy örökre szendereg!
S igy éli túl húsz hosszú s még három éven õt,
Ki néki élve holt volt, s most halva él, a nõt.
Hozzá bucsút jár a nép, a jámbor hegylakó,
«Az Úr kegyes - mondották - de bölcs s igaz biró.»

                        V.

   A vár, a kápolnácska a sziklacsúcs fölött
Már rég elpusztulának harcz és vihar között;
Csak a szilaj folyó zúg alattok még, a Vág,
A mint pajkos-merészen szirtekrõl szirtre hág.
Rom s pusztaság lõn úrrá Sztrecsénen és urán,
Kóró s haraszt az úrnõ beomlott sírlakán;
Fölötte két századnál régibb a mohlepel,
De a dicsõt maiglan nem hamvaszthatja el;
Miként halotti ágyán, halála reggelén,
Láthatni õt maiglan megszentelt fekhelyén,
Teplicska templomában, hová szent áhitat
Helyezte õt késõbben, hív õrizet alatt.
A rombolatlan szép test mint egykoron vala,
Az arcz nemes vonásin szelídség angyala:
Halvány, kicsinyded ajkin mint régen, egykoron,
A jóság mosolyával vegyûl a fájdalom.
Emléke a vidéken köztisztelet leve,
A népnek hagyományos áldása sírköve;
A hagyományos emlék ajakrúl ajkra száll,
Fölötte az utókor szent kegyelettel áll.