CSATÁR-BÓL.

KILENCZEDIK KÉP.

A fõcsata foly. - Hunyadi megöli Gara zászlótartóját, s Isten által
védetik. - Garával párviadalt ví, s emezt megszalasztja. - Gara
megátkozza Sátánt. - A gyõzõk hálát mondanak Istennek. Hunyady
gyõztesen megy Fejérvárra, hol Rozgonyi nagy Te Deumot mond;
Ulászló király Hunyadyt megkoszorúzza, s beszterczei gróffá nevezi.

De hova jött elmém? Harcz ébreszt újra zajával,
A nyihogó paripák dobogásit hallja fülem s a
Csengõ kard zörejét, s kik ezek, kik csonka karokkal
Tévedezõ árnyékokként szaladoznak elõttem?
Giszkra vitézi ezek; köztük mint birka-akolban
Pusztító farkas, haragában Hunyady pusztít,
S rettentõ karddal veti meg nekik a szigor ágyat,
Melyen az életnek meghamvad csillaga; kardja
Ölte meg Ondingot, Holubárt, s õszfürtü Berényit,
Liszka magas homlokcsontját két részre hasítá.
Még félóráig küzd így; de nem állhata ellen
Már a vezérfosztott népség a szörnyü vivónak.
S mint az üzött gyermek, kit rõt Tátossal ijesztett
S hosszu szakállt viselõ lázzal⁵ dajkája, tovább kelt,
Átkozván az idõt, melyben vesztére kiindult,
Honja határaiból magyar ellen kelni csatára.

   Hunyady most odaért, hol erõs Gara fõbbjei álltak
S a zászlós Káldor meredõ szálfára hasonlón
Tartá zászlóját. Hétször benyomúla hadával
S hétször visszaverék. Harag ûl már Hunyady arczán,
Hogy nem örülhet harczának, hogy harcza soká tart.
Haj! pedig a harcznak kétes forgása, miképen
Városi lányzónak s asszonynak játszi kegyelme!
Végre közükbe hatott: legelõbben is iszonyu Káldor
Karjához sújtott, s leesett bal karja legottan,
Mely zászlót tartá; meg sem döbbent vala Káldor
Karjáért; de miként rossz csontot hullani hagyván
Csak zászlója feküdt szívén; de elõbb hogy esendõ
Nagy lobogóját jobbal fölválthatta: megújult
Szélvészként zúg újra a kard s Káldornak agyába
Csapva nagyot koczczant, s mivel azt megjárta velõig,
Eldõlt a bajnok s zászlóját estte lehúzta.
Igy dült össze erõs ropogással, s szörnyüen egykor
A márvány palota, melyet megráz vala Sámson,
Mint iszonyú Káldor dült el deli Hunyady által.

   Láttátok? mikor a pajkos gyerkõcze karóval
Parti darázsfészekbe leszúr, mint zúg ki reája
Szörnyü zsibongással mindünnen a sárga darázs nép?
S ellepik arczát, és kezeit, s lábszárait egyben;
Az pedig elbõdûl, kirug, üt, ver s híves iszappal
Dörzsöli a fúlánk sebeit fájdalmai közben.
Úgy leve itt, midõn Káldort leütötte lováról
Honvédõ Hunyady; iszonyún ordítva nyomúla
Rá az egész tábor, s dühödõ torkábul ijesztõn
Háromszor kajdásza⁶ halált s vért hõsi fejére.

De ti hiába nyomúlátok nagy Hunyady ellen,
Pártos, bõsz daliák! maga szállt Hunyad oldala mellé
A boszuló Isten, s pajzsát mellére takarja
Csillagot és holdat-kormányzó égi kezével,
Melyen elolvad az ón-zápor, mint déli melegtül
A peregõ zúzok, s a vas kard éle kitompúl.
S jõ fut az ellenerõ egymást konczolva emésztve.
Mén, ember szomorú keverékben húllnak, omolnak
Vérhalmokra, jaj, és átok borzasztva vegyûlnek
A suhogó szélben, mely végig röpdös az égen.
Fél karok, elgázolt testek, jajgó nyomorúltak
És csikorogva esõ káromlók vérbe fürödnek.

Még maga áll egyedül Gara bán, mint talpasodott tölgy,
Mely mélyen gyökerezte magát a földnek ölébe,
S ingani nem tudván tetemes törzsére nehézül.
Áll Gara a pártos seregek közepette s kezétõl
Elhúll Nyéki, Dorogh s Bartók s ki elejbed elállott
Hunyady! a bajuszos Kurd is hívsége dijául
Vérbe borúl Gara vágásán; mig végre miként a
Jó fejszés kiszelelvén a sok bokrot elõle,
A nagy tölgyre kerûl, akképen Hunyadyhoz jut.

Összemegy a két hõs, valamint megy két him oroszlán
Föltátott szájjal, s szikrázó szörnyü szemekkel
Afrika pusztáján egymásnak; mindenik égvén
A közös egy nõért rettentõ szerelemében,
Most a féltésnek riadó tüze víadalomra
Keltvén dûheiket, földhez gyökerezve megállnak
Elsõbben, majd megcsóválván a fene farkot,
S testeiket meghajlítván egymásra rohannak,
‘Tépik körmeik a földet, megtépik a bojtot
Egymáson, s iszonyú fogaik koczczanva kicsengnek.
Igy egymásra rohant a két hõs, szörnyü haraggal
Megcsóválván a suhogó két szálfai dárdát.
És ámulva megállt minden, ki látta; elámult
A haladó nap is égi után helytállva maradván,
Míg a két viadalmas hõsnek tartana harcza.
Elsõbben kidobá Gara bán a szálfai dárdát,
S az rohanó ölyüként becsapott nagy Hunyady János
Ércz-paizsára, s kifúrván azt benn függe hegyével.
Ám Hunyady mint a méhész sokszorta lerázza
Ujjáról, hova fullánkjait belefúrta, a méhet;
Úgy megrázta kemény paizsát s elhulla a dárda.
Mostan azonban erõs karral maga sújtja vasát ki
S míg az a hig levegõt szögné, fölszóla az éghöz:
«Istene honnomnak! hagyd megbüntetnem a gõgös
Visszavonót, hagyd, Istenem, õt meggyõzni karomnak.
Hogy kiki irtózzék, késõ százaknak utána
Irtózzék attól, ki gonosz pártokra hasonlott,
S gõgének rokonok vérével fest vala szobrot.»

   Mondá, s a repülõ dárdát Gara válla husába
Vitte az istenkéz; szaporán ott vére elömlék
A haragos bánnak, kara ellassúda; nem akkép
Gõgös lelke: körülhabzá azt sárga epéje
Mint sziklát a tengeri hab, s Gara kétszer erõsbnek
Érzé most erejét; lekapott balog oldala mellé
S onnan az életevõ kardot felrántva, Hunyadra
Zúg vala mérgében. Hétször kikerülte csapását
Hunyady, hétször forrt föl nagy Gara barna epéje.
És a milyen erõs, és a mily szörnyü s hatalmas
Volt Gara: Hunyady õt mégis nyomkodva elûzte.
S az dühösen hátrál, kiabál népére, kiáltoz
Ördögi Sátánnak segedelmért s harczi szerencsért.
Hasztalanúl! katonája nem állhat, morva s magyar nép
Élete mentését futtában ohajtja elérni,
És Sátánt az erõs Isten lekötötte pokolban
Szörnyü nehéz lánczczal. Hétszer megrázta magát, meg-
Rázta kemény lánczát Sátán; de nem engede néki,
Nem dûhének a láncz; akkor megfekve porában,
S földre szegett szemmel szégyenlé a megalázást.
Bán pedig a szaladó népnek közepette megállván:

   «Légy átkozva!» imigy kiabált s lehatott vala újra
Hangja világtalan éjek alá, hova ásva, temetve
A bünös ördögi lak, s meg-megrázá vala Sátánt,
«Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!
Veszsz el örökre! s veled föld, ég elveszszenek együtt;
Gyáva fejedre kemény átkul hulljon le nap és hold,
S a nyomorú ember diadalmát ülje fölötted
Mint egy gyáva rabon! veszszen s megnyomja az átok
A ki hiendi gonosz szemfényvesztésedet, átok
Rajtam is, a ki hivém botorúl, hogy czélra segítesz.
Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!»
Igy ordítva futott s szaladó népébe vegyûle.

   Vége van a harcznak, s hol elõbb vad lángu leventék
S a riadó harcznak hosszú veszedelme süvöltött,
Ott most néma lakát a csend felütötte, körösleg
Dúlt daliák s véres paripák heverésznek a földön,
S a hideg érzekkel hidegülnek; köztük azonban
Tábori ágy közepén kitünik még Rozgonyi püspök
Nagy Gara-szúrta sebét fájlalván; mostan azonban,
Hogy riadó hanggal füleit megütötte Hunyadnak
Szép diadalma, hogy a pártost szaladásnak eredvén
Látta üzetni: felûlt ágyában s összekulcsolván
Égre emelte kezét, szemeit fölemelte s imigy szólt:

   «Hála! s dicsõség és áldás neked égbeli Isten!
A ki nagyobb a tengernél és rettenetesb vagy!
Villámokkal irád fel az ég kapujára hatalmad
És szívembe irád s én mélyen porba borúltam.
Hála s dicsõség és áldás neked égbeli Isten!»
Elküldted felhõ-teremed lángablakin a Vészt,
Annak lába alatt megrendült tornya Budának,
A Duna ágyából kiszökött rémülve elõtte,
S emberek és állat megnyögték talpa nyomását,
S megtiprott engem, s én mélyen porba borúltam.
Hála, dicsõség és áldás neked égbeli Isten!»
«Im! azalatt intél a Vésznek, s visszavonúla
A rendítõ Vész; szabadon lélekzik a dúlt föld,
Emberek és állat fölzengik a hála-zsolosmát
Égi kegyelmednek, s én mélyen porba borúlok.
Hála, dicsõség és áldás neked égbeli Isten!»

   Ekkép szól vala õ, s ismét ágyára borúla,
S csönd leve ismétlen: csak imitt, ott röpked az égen
Egy dögevõ holló, s valamint a megszedetett hegy
Rendei közt szanaszét s itt-ott a kósza suhanczok
Böngészvén járnak, járt egy-egy harczi levente,
Megtérvén az üzésekbõl; közepettek azonban
Vérpatak ontja nehéz folyamát, susogása nyöszörgés
S borzasztó átok. S innét lõn kései korban,
E csata-árból lõn neve gyászemlékü Csatárnak. -

   Távozom a hadtól s a hadnak vérbefüresztett
Képeitõl, valamint Hunyady eltávozik attól
A gyõzõ seregekkel, öröm s diadalmi dalok közt.
Ekkép tér haza, így megyen egy sereg ifjú vadûzõ,
Mely napkelte elõtt kihaladt a rengetegekbe,
Hol hat öles sárkány feküdött, nagy szikla-üregben,
S rég hizlalta magát a vidéknek gyenge juhából,
Ökreibõl és emberibõl; ma azonba’ ledöntvén
A nagy szörnyeteget puskákkal az ifju vadászok,
Hangos örömzajjal térnek meg a dúska falúba.
Ott koszorús lányzók, s lebegõ hólábu menyecskék
Üdvözik a gyõzõ sereget, s mosolyogva kinálják
Innepi kancsóból mindeggyiket enyhes itallal.
Akkoron a leütött állat vesztére köszöntik
A poharat, zaj, öröm s vígság zeng mindenüvérõl.,
És falu végérõl bejövén a barna czigányság
Egyszeriben rákezdi zajos hangája vigalmát,
S tánczra pereg lányzó s lebegõ hólábu menyecske.
Igy tért meg szomorú harczok mezejérül azonnal
Hunyady is, gyõzõ seregével, s dallva bevágtat
Régi Fehérvárnak kapuján, hol hókaru hölgyek
Szózatos ének közt koszorút nyújtának agyára,
S megdalolá ragyogó tettét a kósza trufátor.

   Ott téres piaczon, közepett sok fényes uraknak,
Díszesen áll ragyogó trónus bársonyba borítva,
Fenn tetején czímert láttál tündökleni, ketté
Volt oszlatva közép pontján, kétféle mezõre.
Ennek zöld mezejét négy nagy folyam árja hasítá,
Abban az õsz Kárpát hármas nagy bércze ezüstös
Dupla kereszttel volt híven képezve ecsettel;
A czímer mellett viruló ág fekve babérból
S fényes aczélból kard. Falait boritotta zománczos,
Drága-szövet-szõnyeg bársonyból. Drága falábát
A hatalom jelképe tevé, két bojtos oroszlán.
Állt körülötte bal és jobbról sok harczi levente
S fényes urak; de belûl a szék puha vánkusa dombján
Méltóságában maga ül vala lengyel Ulászló,
És oda nyújtja fejét a dús koronának alája,
Melyet erõs magyarok szent István õsi fejérõl
Hoztanak a templombul elõ, s most Rozgonyi püspök,
Még haloványon ugyan, de erõt érezve magában,
Óva bocsátja reá; s megimádván a magas Istent,
S megszentelve királyi fejét, igy szól vala harsan:

   «Isten! erõsebb és kegyesebb mint minden, örök lény!
Áldd meg ez innepies szertartást s meg ne gyülöld a
Hív szolgát, hogy más koronát tesz urának agyára,
Mint melyet te adál! gonoszúl elorozta ravaszság
Azt tõlünk, de te meg sem is áldj, mig vissza szereztük.»

Mondá s áhítva veté szemeit föl az égi királyhoz.
Majd aztán a gyült néphöz fordulva tovább szólt:

   «Örvendezzetek oh magyarok! végére van a harcz
A bús visszavonás, mely sújtó tengeri vészként
Csattogatá viharát a szép haza kétes egére!
S bajnokot és félénk hölgyet rettegni taníta
Egyformán, te pedig Kárpát szent bércze megingál,
És a dupla kereszt felhõk-edzette tetõdön.
De nyugalom van már; nem eszik le az asztalok étkét
Éhes, erõs daliák; szemeinkrül az éjjeli álmot
Harcz zörgési le nem rázzák. Örvendjetek immár,
Örvendezzetek oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak!»

   Õ igy szólt s az erõs magyarok riadozva kiálták:
«Örvendezzünk oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak.»
S szent tûzzel rohanák lábairól a fejedelmet,
S mint az apáknak idétte szokás vala: egyes erõvel
Széles pajzsuknak dobogó lapjára emelték
Hármas erõ közt, és hangzott vala hármas erõ közt
A szent eskü s az ömledezõ öröm árja szavukban.

   Végre lecsillapodott a zaj s fejedelmi Ulászló
Ismét helyt fogván, ott ekkép nyitja meg ajkát:
«Nagy lelkû magyarok! tudom én hogy szíveitekbõl
Jõ e szent buzgás, s azokért hálálni, köszönni
Nem feledem; de ti oh magyarok! nem veszitek észre,
Hogy boldogságunk egyedûl csak Hunyady szerzé,
Õ ki a hét agyu vészt diadalmas karral elûzte,
A vak visszavonást; neki illik hálaadástok.»

   Mondá, és zajosan lármázván hozta a népség
Hunyady hõst magosan föltartván a levegõben.

   De fejedelmi Ulászló õt szólítja magához,
S ott a dicsõ hõshez szívébõl szózatit ejté:
«Nagy lelkû Hunyady! trónom szerzõje te s véde!
Mondsza nemes tetted mint hálálhatja királyod?
Oh de te érdemeid magasabbak, hogy sem elérje
Legmérészb hálám; im azért nyilvánta kimondom:
Hogy fölirám emlékezetem könyvébe sugárzó
Érdemid én, oda, hol mindennap elolvashassam,
Hogy míg élek adósának néz Hunyady János!»

   Mondá s fölkelvén tetetéstõl-tiszta ajakkal
Megcsókolta az ifju király nagy lelkü barátját,
S ez mély illetödésében féltérdre borúla;
Ekkor az ifju király fölemelvén drága-kövekkel
Ékes aranylánczát a hõs mellére akasztá:
«Ezt Besztercze nemes grófjának honja s királya!»