ÁLMOS.

A MAGYAROK MÓZESE.

Szép Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,
Büszkén miként a párducz, mint sólyom szabadon,
A zúgó Don tövében egy õsi nép lakott,
Dicsõ Magóg vérének vérébõl sarjadott.

Nem gyõzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire;
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyérítni kezdi vérét önátka - a viszály.

A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem bírja már emlõjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
S anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.

S forr, zúg a párt dühétõl sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordít fegyvert és kenyeret.

Ott, mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hõs kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hõsi termeten.

Hõs Álmos õ, hatalmas Ügek dicsõ fia
Mint a fehér galambtoll hótiszta õszhaja;
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vitéz karáról erõ hatalma int,

«Halljátok - szólt s hallgatták - vitézlõ magyarok!
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kivül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.

Túl bérczen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s aranynyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy õsünk Attila.

Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magát;
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk.»

Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alúl,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S kétszáz ezer vitéz zúg harsogva: «Esküszünk!
A merre sorsod elhív, mindütt veled leszünk.»

S azonnal hét nemzetség egymással egyesûl,
Költözni más hazába az õs hazán kivûl,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy «Istenostort;» uralta egykoron.

S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Elõd, Und, Tas, Huba a neve,)
A frigyet szentesítni megvágja hõs karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.

Egyûve folyt a hõs vér s együtt ivák meg õk,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvõk.
Az eskü törvénynyé lõn; a törvény pontja öt:
«Még él csak Álmos vére úr a nemzet fölött.»

«A harcz dijából osztályt nyer minden törzsvezér.»
«Törvényhozás a törzsök fõk nélkül mit sem ér.»
«De vére folyjon, a ki a fõhez hûtelen.»
«Mint számüzendõ a fõ, ha hitszegõ leszen.»

S völgyön, hegyen keresztül huzódik a sereg.
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délczeg, kemény vitézek, és õszek s gyermekek,
S hõsek virági, szép nõk, vándorlanak velek.

Elõttük, mint felhõben az üstökös sugár,
Az õsz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy-egy ország, nézése gyõzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittya fejdelem.

Országot ért és népet útjában számtalant;
Volt útja harcz és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyúló ormára érkezett.

Ott néma, szent örömmel megáll az õsz vitéz,
Örömkönyûs szemekkel a szép országra néz,
Mely hallal és vadakkal s aranynyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.

Majd, mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
«Itt van hazátok - így szól - határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.

Istenbe s karotokba, ne másba bízzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erõ s vitézség kell most; van az ti bennetek,
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!

S te, a ki e munkára égtõl hivatva vagy,
Fiam, légy munkabíró, légy hõslelkû, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!»

Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párduczos Árpáddal elõrezúgtanak:
Kürt harsan, szól az ének, a harczra felhivó,
A felriasztott ország egy óriás echó.

És Kárpát hegytetõjén fenn áll az õsz vezér,
Egekbe nyújtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellõk enyelgenek,
Lelkében egy leendõ hon álmi rezegnek!