|
Hõs Lehelnek szózatos kürtérõl
Hir maradt a régi szép idõbõl,
És ha híre volt a kürt szavának,
Nem kisebb volt sulyja hõs karának.
Mint levente még a hét vezérrel
Ázsiából ifjan költözék el;
Kürte volt a nemzet nagy zsoltára,
Valahányszor kelt véres csatára.
Kürte volt a gyõzedelmi ének
Diadalban Árpád nemzetének,
Kürte nyögdelt szomorú torában,
Valahányszor gyásza volt csatában.
Most az ifjú hosszu szép hajának
Hollójával hattyúk párulának,
S kürte már csak régiség diszéül
Függ szalagján hõs csipejérül.
Hõs Lehelnek untig volt csatája,
S gyászt, csak egy volt, mely hozott reája.
Német Augsburg éré megbukását,
Otto császár verte rája lánczát.
Szálig elhullt, mint midön kaszálván
Nem marad meg a fû árva szálán,
Szálig elhullt húszezer vitéze,
Húszezer más hullt a Lech vizébe.
Õt lováról harczának közötte
Durva német dárdával ütötte,
Négyen álltak össze, folyván vére,
A vitéznek megkötözésére.
S elvivék a császár udvarába,
Mint rablónak kötve keze-lába;
Otto császár fényes udvarában
Diadalnak vannak mámorában.
Mint a puszták szörnyû hienája
A halottat sirból is kivájja,
Körbe Otto gyûjt élõt, halottat,
És fölöttük véritéletet tart.
S mint a gyermek gyönyörét találja,
Ha fejenként a mákot kaszálja,
Ugy találja kedvét Otto benne,
Ha magyarfej még kétannyi lenne.
S már a szörnyü mészárlás fogytán
van,
A midõn uj ötlet kél agyában.
Hét magyar van élve még, szegények
Mind heten szép és ifjú legények.
Mind a hétnek megbocsát a császár;
Egy helyett de rájok két halál vár.
Megcsonkitva orr- s fülek hiával
Rakva lesznek gúny gyalázatával.
És hajón elküldi a Rajnára,
Küldi onnan õket a Dunára;
Megizenvén gõggel a magyarnak,
Hogy ha jõnek, ily sorsot aratnak.
Hõs Lehelnek vére rég habot hány,
Meg-megrázza lánczát hõsi karján.
Élni nem tud szörnyû szégyenében,
S halni nem bír kínja tengerében.
«Mért e késés? - szól fájó haraggal
-
Mért nem öltök százszoros halállal?
Életemmel nem csere-beréltek,
Hogyha érttem váltságot reméltek?»
«Meglakolsz még te is! - mond a
császár
Rád, vezérül, fényesebb halál vár;
De elõbb mint a vérpadra mennél,
Szívességet mivelünk tehetnél.
Hõs kürtödrõl, mely függ oldaladnál,
S nagy hirével félvilágra szolgál,
Úgy beszélik, eddig csak vig ének
Harsogott le Árpád nemzetének.
Kandi volnék hallanom, miként szól
A szomorú ének ajkaidról,
Fújj halotti nótát társaidnak,
S rá, ha tetszik, búcsuzót magadnak.»
Mond a császár sértõ gúnykaczajjal,
Tréfát ûzve védtelen fogolylyal.
«Megteszem!» mond hõs Lehel dühében;
Mert nagy ötlet lobban fel fejében.
És azonnal oldatik bilincse;
Jobb karában lehet ujra kincse,
Ifjusága szózatos barátja,
Most utósó tette vég istápja.
És kilépvén a császár elébe,
A helyett, hogy kezdne gyászzenébe,
Hõsi kürtét két kezére kapja,
S le a császár rõt fejére csapja.
«Menj elõre - mond - a más világra!
Tégy magadnak szert, ha kell, szolgára!
És ha szolga kell a szellemeknek,
Ottan is te szolgálsz hõs Lehelnek.»
Szólt, s utósó hangja volt szavának.
Kürte és a hõs elnémulának;
Kürte Otto homlokán hasadt szét,
A hõst Otto népe vágta százrét.
|