IV. BÉLA.

                           1
                        SAJÓ.

Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán?
A végitélet napja közelg-e vészlován?
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.

A sûrü, éji fátyol nem éjnek fellege,
Az égre a tatárnak borítja serege,
Mely szép hazánkra hozván rettentõ táborát,
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.

Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyû vérvonal
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...
Dult városok s falvaknak világitó tüze.

S te felsüvöltõ szélvész mi szörnyen orditasz!
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,
Mi minden kõszikláról mint visszhang visszabúg.

És már a tûz világa, s a vész orkánszava
Erdélytõl a Tiszáig s onnét Pestig juta:
Ott Béla, a veszõ hon sujtolt királya jár,
Hadakra a hazából s segédsergekre vár.

Tõn véd- és támadásra lépést a fejdelem,
Mint a hazának atyja, mint hõs vagyon jelen.
Királyi köntösére pánczélát ölti föl
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?

Hiába! mert az átok megint megújula,
Nemzet s király között a hasonlás angyala!
Az ország fõzászlósi sértett érdek miatt
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.

Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt,
Hogy kegygyel nézi Béla a hõsi kúnokat,
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,
Kiket közös seregben õ a tatárra vitt.

Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain,
Mig nap sütött, kerestek enyhûlést árnyain,
De most, midõn sudárán villámok dörgenek,
Messzére elkerûlik a gyávák s hûtlenek.

De az megedzve állja a zápor ostromát,
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;
Igy Béla a tatárral vérengzõ síkra kel,
S tábort üt a Sajónál királyi népivel.

Túl rettentõ sokával a nagy tatársereg,
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.

Kezében a vezérkard mint villám tündököl,
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.

És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard
Véres tusára látni fölkelni a magyart.
Mint két üvöltõ szélvész, mindkettõ iszonyú,
Ront egymás ellenébe hõs Béla és Batú.

Keletrõl jõ az egyik, nyugatról jõ emez,
A tengeren mindkettõ egymás hajába vesz,
Alattok a hullámok rongyokká hullanak,
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.

Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart,
Sürû nyil-föllegekben tüzes villám a kard,
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,
Egymást övön ragadva, véres tusában áll.

Kálmán királyi herczeg halálra sebesül,
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,
A vad raj elborítja Bélának táborát,
Isten karának érzik elsujtott ostorát.

Hiába van csatájok, a meggyõzöttek õk,
Hiába van futások, elérik az üzõk!
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem
A harcznak aratása Sajónak mentiben.

Halotti közt két érsek, sok püspök és apát
A hon nemességével vegyíti hült porát;
A köz halottak számát ki számíthatja meg?
A tenger fövényében õk a homokszemek.

Csak Béla, a király fut had nélkûl, úttalan,
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,
Az alkony végsugára gyászában látja õt,
Hozand-e hajnalával honának jobb jövõt?

                           2.
              BÉLA FUTÁSA.

Csillag futott-e végig az égnek szõnyegén?
Vagy lánglövellõ villám rohant át föllegén?

A csillag és a villám a földre leszakadt;
A magyarok királya tatár elõl szalad!

Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget;
A többi, hû népével, Sajónál ott veszett.

Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul;
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.

A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hõsi vér,
Mindkettõ halni készen a fejedelemér’.

«Elõ, elõ! - kiáltják - van még, uram, remény!»
De a király alatt rogy, s kidõl a harczi mén...

Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká:
S Forgách lovát odadja a bús király alá.

«Fuss, fuss! a szent hazáért még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

Szól, és a hû bajtársnak már csak kezével int;
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.

Õ, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád,
Perczekre bár, feltartja az ûzõk táborát. -

Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl,
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.

Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat,
S Rugacs, Forgách hû mása, nem tûnõdik sokat,

Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt,
S utána biztatólag szent hûséggel kiált:

«Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

S az árözönnek õ is egy új sziklája áll;
S ujabb lován megmentve van Béla, a király!

Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut.
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.

Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát,
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.

Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért,
Három megyét vesz tõle s gyalázatos hûbért.

S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll,
Mely a vészbõl kimentve kalóz kezére száll.

Egy kincse van szegénynek és egy reménye még:
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.

S meglelni a végekben nejét és gyermekét,
A bújdosásnak újra felölti szõrmezét.

Utjára két barátja maradt: az éji vész,
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.

Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó....
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!

                        3.
   A HON HELYREÁLLÍTÓJA.

Egy férfi lépdel, vándorbot kezében,
Árpád honában völgyön, ormon át,
Vállán biborból elviselt palást csüng,
Fején tövisbõl hordoz koronát.
Hõs Béla tér, a magyarok királya,
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.

S a merre jõ, a merre néz szemével,
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.
«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!»
Szól és tovább megy és minél tovább ér,
Ajkán eláll a szó, szívében a vér.

A gazdag Alföld áldott rónaságán,
Hol hónaljig nõtt a dús gabnaszár,
Hol zöld mezõben száz gõböly tanyázott,
Száz ménes ugrált, puszta a határ.
Mérföldre holtak és csontok hevernek,
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.

Az elhagyott út járatlan terûjén
Pergõ szekérnek nem hallod zaját,
És mérföldekrõl mérföldekre nézvén,
Embernek, lónak nem látod nyomát.
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.

A városok s faluk hová tünének?
Csak égett, csonka tornyok látszanak,
Ház és lakásnak csak helyét találod,
Hol vértül áznak a feldúlt falak.
Mint a siroknak nincs élõ lakójok;
Szél és vihar lett puszta siratójok.

Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban,
Kémkedve jár s rettegve néz körül,
S karddal kezében vijja kenyerét ki
Éh farkasoknak rabló körmibül,
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?
Mely annyi gyászt borított e hazára?

A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja,
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;
Mely a csatának csak vérét kivánja
Vitéz tusán nyert hõsbabér helyett.
Mely mint a hernyó szállván a virágra,
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.

Eljöttek õk, égettek, pusztitának,
Kezökben a kard hóhérkés vala,
Az asszony is, szelíd nemét tagadva,
Bõszül: kezekkel asszonyt gyilkola.
S a gyermek - ég és földnek iszonyára -
Gyermekfejeket tûzdelt dárdajára.

És a mit õk még el nem pusztitának,
Elpusztitotta azt az éh halál,
Mely annyi inség s veszteség után is
Végsõ csapásul a hazára száll.
Mióta isten népeket teremtett,
Nem volt ekképen még büntetve nemzet!

De a királynak lelke nem törik meg,
Gyémántból alkotá azt a nagy ég;
Magas tökéllet lángja kél szivében,
Tökélletében esküt esküvék.
Rákos mezõjén mondá el imáját:
«Ujjá teremtni hamvából hazáját.»

Alant repûl, sarat horzsol a fecske;
A fellegig száll a királyi sas;
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,
Azt nézi a mi nagy, dicsõ, magas!
Mik Herkules munkái a regében,
A munka mellett, a mit Béla tészen?

Miként a pásztorkürtnek hangzatára
Az elszéledt nyáj egyben összefut:
Erdõk s hegyekbõl a király szavára
Az elriadt nép ujra vissza jut.
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.

S mint jótevõ esõre föld ölébõl
Zölden mosolygva a vetés kibú:
A lelkesítõ fejdelem szavára
Föléled újra város és falú.
Az emberek tanyát ütnek; közikbe
Új szorgalommal új lét költözik be.

Magának a hõs, Pestnek ellenében,
A hegytetõn emel fényes lakot,
Onnan tekint el lelke örömében
Az új hazára, melyet alkotott.
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:
«Soká viruljon a magyar hazája.»