|
Budán
nehéz rabságban ül
Czagány, a szép levente;
Lábán, karán vas nehezül -
S nincs, nincs a ki megmentse.
Czagány tûr és dühösködik.
És átkot és imát mond;
Meg visszadõl, meg felszökik,
S a szörnyü lánczakon ront;
Port rágna düh elegy buján,
Vért inni volna készen.
«Hol vagy szülém s te szép leány?»
Imígy eped szivében.
Eped, mert rút rabságban ül
A hõs, szabad levente,
Lábán, karán vas nehezül, -
S nincs, nincs a ki megmentse.
De van, ki rá gúnynyal lenéz,
Egy istenadta ozmán:
«Hol görbe kardod, hõs vitéz?
Csak nem hagyád a korcsmán?»
,Ne bántsd - másik szól - a bohót;
Õ ájtatos keresztény,
S a kard helyett az olvasót
Hordozza két kezecskén.’
És így gunyolják rendiben,
Kik elmenõk mellette;
Legvégre egy rút szerecsen
Magán megáll felette:
«Mi dús,
mi boldog vagy, vitéz!
Még lábod is gyürûzve!
Kár, kár bizony, hogy mátka kéz
Nincsen közé befûzve.»
Nem tûri
már Czagány a gúnyt:
«Isten, ki él a mennyben,
Az lássa, hogy napod lehunyt,
Ha nem kotródol egyben.»
«Nem, én
vitéz, én nem megyek!
Inkább te jõjj el
innét.»
Szól a pogány; a hõs remeg,
Megismeri szerelmét.
,Nagy isten! Ilka mit tevél?
Fuss, fuss! - halál van itten,
Nézd kezemen a vas kötél;
Együtt halunk ma ketten!’
«Menekszünk együtt - mond a lány,
Im kulcsa lánczaidnak!
Nyisd meg lakatját, hõs Czagány,
Künn kész paripák várnak.»
,Oh Ilka, Ilka mit tevél,
Oh Ilka, szûm szerelme!’
«Nem én, a hûség és fortély
S a porkoláb kegyelme.»
S elõ, elõ ment mint madár,
Mint gondolat futása,
A szép leány s szabad huszár
Menekvõ haladása.
És a szelid hold és az ég
Világa süt le rájok,
És úton, útban a hüség
Igy énekelt utánok:
«Erõt, oh hõsfi, a hit ad,
Ösvényt a szép remény mutat;
De gyõzni egy tud csak velem,
Te vagy, te vagy hû szerelem!»
|