BÁTHORI ERZSÉBET.

A büszke Csejthe várnak
Hatalmas asszonya,
Nehézkes álmokat lát,
Ha megjön alkonya.

Mélyen, sötét üregben,
Nagy sziklavár alatt,
Sok ember-csontokat lát,
Halomra hordtakat.

A szörnyû csonthalomból
Feláll egy síri lány,
Három sebet mutatva
Ifjonti homlokán.

Néz és kinos nézése
Halotti gyötrelem,
Nyög és halálnyögése
Elhangzik végtelen.

,Legszebb virágkoromban
Ontád ki véremet!
Vérem kiált az égre,
A gyilkost verje meg.’

S eltünik a leányzó -,
Helyén egy második
Biborpiros sebekkel
Mint rém. magaskodik.

«Átok reá örökké,
Ki engemet megölt;
Az ég ne adjon üdvöt,
Ne néki sírt a föld!»

S harmadszor is leányzó
S negyedszer is tünék;
S igy véghetetlen végig
Sok száz leányka még.

S mindannyi egy ajakkal
Csak egy átkot süvölt:
«Az ég ne adjon üdvöt,
Ne néki sírt a föld.»

És végre mondni szörnyû,
Sok száz leány után,
Feláll egy új halott még,
S ily szó jön ajakán:

«Nem szántad ön leányod,
Oh kõnél kõbb kebel!
Ifjú piros vérünket
Arczodra mostad fel!»

Igy álmodik naponként
A várnak asszonya,
Kinos szívmardosás közt,
Ha megjõ alkonya.

Körötte rémitõleg
Börtön-falakra lát,
Tükrében, szörnyedezve
A lányok gyilkosát.