MÁTYÁS KIRÁLY GÖMÖRBEN.

Mátyás király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harczi ménen megülni gyõztesen,
S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett,
Mátyás király kezébe birói pálczát vett.

Bejárta szép országát, s mint béke angyala,
Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala,
Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit.
Kihallgatá urával a pór sérelmeit.

Törvény után, követvén az õs magyar szokást,
Tartott az útazásra Gömörben áldomást;
Az áldomások árja enyelgõ és komoly,
Mikép Maros aranyja, Tokaj nedûje foly.

Van, a ki a királyért üríti a kehelyt,
A hon virágozása dobogtat más kebelt,
Ez a német vesztére nagy rettentõt iszik,
Az a török halálán, ez a csehén bizik.

S végig lakoztanak már, és végig ittanak, -
Egyért feledtek inni a vigadó urak,
S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép
A tõ tövét kapálja põrén a póri nép.

Mátyás király a tréfát fölötte kedvelé,
Mátyás király föláll s int a szõlõhegy felé:
«Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak!
Ne váltanók fel õket, hogy õk vigadjanak?

Fel, a király nyomába!» Szól és elõre mén,
Mikép a felkelõ nap a fényes ég ivén,
Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen,
Mikép a lomha árnyék a test után megyen.

S bámészan a parasztok reá tekintenek,
Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek,
A nap kibú alóluk, meglátni a csodát,
A hõs király kezének ügyében a kapát.

Mátyás király megedzett s dologszokott vala,
Az úrinép puhán nõtt, és otthon lomhula;
Mátyás király ügyes volt és könnyü termetû,
Az úrinép nehézkes, tömör tekintetû.

Mondjam tovább, ne mondjam a tréfa folyamát,
Mint ûli a veríték az úrnép homlokát?
Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögõl,
Miképen jobbra balra az úri nép kidõl?

«Uram király - kiáltnak - pogány dolgot mivelsz,
Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz -
A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!»
És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.

De mint a könnyü sólyom fölöttök a király
A megkapált barázdán nem fáradottan áll,
Arczára méltóság ül, szigor van homlokán
S a lelkendõ urakhoz ily szó jön ajakán:

«Ám hagyjuk a szokatlan dolog kisérletét,
De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét:
A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli,
Véres verejtekének gyöngyével öntözi.

Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek
Az áldomásba szõni: hogy éljen népetek!»
Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, -
Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.