KÉT LEÁNY.

            I.

Ketten együtt két leány
Dombon álltanak,
Rózsa együtt s líliom
Így virágzanak.

Domb alatt vitéz pihen,
Egy sugár fiú;
Mint a dér sütött fenyû,
Néma, szomorú.

Dalnok õ, s a két leány
Szépen kéri õt:
«Mondj nekünk egy éneket,
De szerelmi hõt.»

És az ének megzeneg,
Dalnok ajkiról;
Benne szerelem helyett,
Gyásznak hangja szól:

A mohácsi vércsata
Napját hozta fel:
Meghasonlás a magyart
Mint temette el.

S összenéz a két leány,
Lelkök elborul;
Szép szemükbõl hõ könyûk
Kristálygyöngye hull.

Egyikének atyja lelt
Sírt Mohács alatt;
Másikának kedvese
Volt, ki ott maradt.

Kettejök közt melyike
Volt a vesztesebb? -
Mint a dalnok bánata,
Nincs keservesebb!

Õ anyát veszíte el,
Egyetlen anyát,
Egy csapással mindenét,
A szabad hazát.

            II.

Éve múlt; a dombtetõn
Elvonult a tél,
A vidék uj zöldet ölt,
Mosolyog s remél.

A leányok egyike
Dús rokont talált;
Másik a dombon gyürût
Új jegyessel vált.

Domb alatt egy sírorom
Fû s virágtalan;
Benne a dalnok vitéz
És keserve van.