AZ OBSITOS.

                           I

        Az obsitos és Napoleon.

Hárman valának együtt, a potrohos biró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett és fel is dõlt a bujdosó pohár;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,
Az obsitosnak párját nem látta hat falú,
A szem, a száj elállott merész beszédein,
Ország-világ csodálta vitézi tettein.

Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életébõl regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett õ s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Õ, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,
Túl jára hadnagyával az Operenczián,
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,
És a világ végénél lábát lelógatá.

«De még ez mind csak semmi» szokása mondani,
S közelb csoportosulnak a többit hallani.
«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,
Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap.

«Nem addig van - kiált most a furfangos diák,
A legjavát elhagyta - és most õt hallgaták -
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,
Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.»

«Hm! mond az obsitos hõs, - a nagy Napoleon!
Nagy õ a francziák közt - és vállán egyet von,
De engem ugy segéljen, nem a magyar között,
S hát még - veté utána - magyar huszár elõtt!»

És itt magát értette az obsitos baka,
Ámbár lovon soh’sem volt éltében jó maga:
De annyit emlegette és annyiszor lovát,
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom,
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,
Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk,
Mind nyalka szép huszárok, mind tûz és annyi láng.»

A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá,
De Háry õ beszédét tovább is folytatá:
«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?»

«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött,
Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?»
«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora;
Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka.

«Magam valék az elsõ, ki közbe vágtaték,
Hullott a francziája mint húll a fû, a jég!
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,
Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!»

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,
De Háry õ beszédét tovább is folytatá;
«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng,
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!

S im a futóknak közte meglátom a vezért,
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért,
De én is paripámat utána rugtatom,
S egy sûrü erdõ szélén - vitézül elfogom.

«Az angyalát! kiálték, s megcsípem õt nyakon,
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?»
«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

Kérj tõlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,
A francziák császára kincsekben nem szegény!»
«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a!
De jõsz a kapitányhoz lánczhordta franczia.»

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,
De Háry õ beszédét tovább is folytatá:
«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon,
Egy hat lovas hintó áll elõttünk gazdagon.

A hat lovas hintóban egy úri asszony ült,
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült,
A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária!
Kiálta; mert hogy õ volt Mária Luiza.

«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon!
Én nagy felségû férjem, kegyetlen lánczokon?
S ki vagy te, jó vitézem, ki õtet elfogád?»
«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!»

«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz;
- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz -
Te oly vitézi tettet követtél itten el,
Minõt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel.

Ha õt te elbocsátod, igéretet teszünk,
Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» -
«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom,
Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom.

Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,
Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem,
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!»

És a diák szörnyûen s nagyot prüszent közé;
De Háry õ beszédét ekképen végezé:
«Mondottam és a császár legott elvágtatott,
De két kezembe két szép arany órát nyomott.

Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom,
A másikat késõbben elkérte hadnagyom;
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg.
Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.»

De õk hitték mindannyin, a potrohos biró,
A vígadó legények, még a gonosz iró,
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt.

                              II.

   Az obsitos látogatása Ferencz császárnál.

Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.

Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról,
A mit ember nem hall hetvenhét országról,

Elbeszélte nekünk: Francziaországban,
A tengernek partján hogy járt Padovában,

Látván õ nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midõn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.

Máskor Mantovában kedvre táborozván,
Hétfejû sárkánynyal vítt mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend.

De ha még ezerszer oly vitézlõ volna,
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén,
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén:

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában,
Király õ felsége látogatásában.

És az obsitos hõs, társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettõt is köhintvén,

Kémlelõdve, nincs-e tán diák körötte,
A ki elprüsszentse jó magát fölötte.

De diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mind igaz hivõ vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János isten-igazában,
Elveté a sulykot õ bátorságában.

«Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe hóba,
Kedvem szottyan menni kis látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális,
Sõt valót beszélve, maga a király is.

Kinek õ felségét a halál torkából
Én mentettem meg, nem messze Padovától.

Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek?
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.

Hej ha élne, most sem látná senki párját,
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismértem

Kétfejû sasáról, mely a háztetõn ûl,
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédûl.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik, kötöttem:

Magam végig mentem az isterázsákot,
Egytõl egyig ismert, régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornácz végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstbõl másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikba buktam,
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam.

Hát nem is hogy én, de a mint rám tekinte,
Maga õ felsége szólt s magához inte.

«Isten hozta kendet, régi jó barátom,
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen a mint látom.»

«Hála isten - mondám - megvagyok biz ott még!
Még a régi bõrben, mint láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, melyen õ felségét
Egykor megmentettem; járja, de a végét.»

S jó hogy emlitettem a szegény páráját,
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:

«Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal:  

Egy azon jászolból kapjon eleséget,
Még pedig aranyból» - s küldte a cselédet.

«Hát te már ettél-e?» kérdezé jósággal.
«Nem bizony még, felség! kérem átossággal.»

«Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem.»

S asztala fiából egyben ki is vette,
S egy fehér czipóval én elém letette.

Erre bekiálta a mellék szobába,
«Van-e még, hej anyjuk, a slivoviczába?»

«Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lokájom!»

Szólott a királyné. «Ej no, küldjön el hát,
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!»

Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte,
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke.

És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harczainkról jóizün beszéltünk:

Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,
Mint mikor két tábor van hadakozásban.

A királyi urfik (most látám õket meg)
Czifra tarsolyomért összeverekedtek.

«Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok?

Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit.»

Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek,

Én pedig benyultam czifra tarsolyomba,
S egy-egy karajczárkát vettem a markomba.

«Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.

Pénzre több szükséged van neked, vitézem.»
Mire markomat már tömve, dugva érzem.

Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam.

S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsbõl itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt, s mind meg-annyi tallér.

Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh’ se lesz nekem több olyan jó barátom.