A VÉSZ SZELLEME.

Lenn mélyen a földben,
Melynek közepette
A néma enyészet
Lakát felütötte,
Tanyázom én.

Világom az éjfél
Vak, síri homálya,
A rom diadalma,
Az élet halála
Én életem.

Köröttem üvöltnek,
A melyek uralnak,
Vad harczban a vészek,
Mint annyi hatalmak.
Csak int kezem -

S föllázad a szélvész,
Mely tombol alattam,
Zúgó paripáját
Bérembe fogadtam -
Elõ, elõ!

Nyakába hajítom
Kezembül a féket,
Nem nézve, hová, hol?
Bezúgom a léget -
Ki áll utat?...

Lesodrom a szírtet,
Mely csúcscsal eget vert,
Mint nádat az erdõt,
Mint pelyhet az embert
Odább fuvom.

Felszítom a szikrát,
Mely õs elemében
Sustorgva czikázik
A föld üregében,
S ha lángra kelt:

Órjási hegyekbõl
A földre okádom,
Hogy a mi van és él
A messze világon,
Hamvadjon el. -

Medrébe lesújtok
A néma vizeknek,
Hogy bõszen elõttem
Mint rémek ügetnek
Hegy- s völgyön át.

Elöntni a földet,
Elnyelni az éltet,
Elsodrani mindent,
Mi veszhet, enyészhet,
Merûljön el!

S ha nyargal a szélvész,
Föllázad a tenger,
A láva tüzet hány,
Õrülten az ember
Porban jajong.

Felsíva kedemben,²
Magasra repûlök,
Csattogva megállván,
Kéjárba merûlök
Munkám felett! - -

Most, ember! emeld föl
Fõdet, a kevélyet,
Hirdesd, hogy erõs vagy,
Hogy gyáva szeszélyed
A föld ura.

Gránit palotáid
Szédelgve inognak,
Kincsedre a tenger
Mélységi vihognak,
Hajód elült!

Mondd zöldnek a rétet
Kalászod aranynak, -
Árvíz iszapában
Temetve rohadnak
Vetéseid!

Csak állj ki, csak állj ki
A puszta vidékre,
Kiáltsd ki az átkot,
Vagy esdj fel az égre!
Késõ vagyon!

Kétségbeesésed
Végsõ sugaráúl,
Utánad uszítom
Éjedbe világúl
Fáklyám tüzét!

És fenlobog a láng,
Üvöltöz a szélvész,
Megárad az árviz,
Nincs semmi menekvés,
Sehol, sehol!

Csak én vagyok ébren
S órjási hatalmam -,
A vész diadalma
Fölöttem, alattam,
Az én dücsöm.

Király vagyok és úr
A merre halál van,
Rettegjetek engem
Életben, halálban
A vész urát!