A ZARÁNDOK.

Ott volt Palaestinában
Mint bûnbánó barát;
Fejére hinte hamvat,
És ölte szõrcsuhát.

Sarúját elvetette,
Hogy merre tévelyeg,
A kõ s útféli tüske
Talpát tépdezze meg.

Bõjtöt szabott magára,
És kínos szomjazást;
Magát bántatni hagyta,
De õ nem bánta mást.

Hosszú zarándok-útja
Imádkozásba mult,
Ah mégis lelke, mégis
Nyugodni nem tanult.

A Szentföldrõl Rómába
Ment új sanyar között,
A pápa szent székénél
Két térde megtörött.

Sirván borúlt lábához:
«Oh mondd meg, szent atyám,
Nagy bûnömért bocsánat
Ha száll-e én reám?»

S meggyónja borzalommal
És súgja nagy bünét...
A pápa összecsapta
Imára két kezét.

A kegy sugára arczán
Haraggá változó,
És ajkin mint az égnek
Dörgése zeng a szó:

«Istennél a bocsánat!
S bûnért irgalmazás;
Csak egy, mit nem bocsát meg...
A hazaárulás!»