ÁLDOMÁS DEÁK FERENCZRE.

Ápril 20-án 1845

Csordultig áll a telt pohár
Somlyó arany nedvével,
Csordultig telve szívem is
Kedvemnek érzetével;
Kelyhem- s szivemnek fenekét
Ma még mindenki lássa -
Az áldomás, mit ma iszom,
Deáknak áldomása!

Midõn pohárt tölt a magyar,
Elõbb azt föl nem önti,
Mig égre nem fohászkodik,
Vagy társra nem köszönti:
S igy a magyar, ha bort iszik,
Nagyot, dicsõt említhet;
Az áldomás megszenteli
Hõ ajkin a beszédet.

Hiún tehát nem játszom én
Deák dicsõ nevével,
Midõn együvé fûzöm azt
E bor nemes gyöngyével;
A gyöngyfûzért mint áldomást
Tölt poharamba ejtem:
S hogy érte ittam veletek -
Halálig nem felejtem.

Fel, fel tehát, mint a patak
Somlyó aranya folyjon!
Minden pohár, minden kebel
Fenékig felbuzogjon!
Mert mint a földnek feneke
A legjobb érczet rejti,
Tengerbe istennek keze
A legszebb gyöngyöt ejti.

Miként a szívnek rejtekén
Az érezõ kebelnek,
A szív leghõbb érzései
Látatlanúl teremnek:
Úgy a pohárnak fenekén
Utósó csepp borában
- Ki nem hiszi kisértse meg -
A legnemesb ital van!

De ezt a cseppet azután
- Hogy senki ne felejtse! -
Mindenki, a ki itt vagyon,
Deákunkra köszöntse!
Úgy légyen a vér benne vér,
Igaz, való magyar vér:
Mint poharát kiiszsza ma
Az ország Deákjáér!