BARNA BANDI ÉS KEDVESE.

Szép finom lent sodra pergõ rokkafán
A menyecske, czifra mint a tulipán,
Csipkés ujja gyolcs ingének hófehér,
Tarka szoknya s kendõ rajta mint a vér.

Rokka mellett a menyecske fenviraszt,
Várva várja, kinek gondja, a kit, azt.
«Hej galambom - igy sohajt fel - kedvesem,
Tán hogy már ma nem is lát meg én szemem!

Jaj biz érted még ma szívem meghasad,
Fehérítni nem is kell már fontamat;
Könyeimmel hófehérré áztatám,
Szinte szemfödélnek illenék reám.»

Szólt, s kivül az éji szélvész rája zúg,
A falórán tizet szólott a kakuk,
De nem zúg a szél, sem óra annyira,
Hogy kivülrõl mégis neszt ne hallana.

Lónyeritést hall, s rokkája elakad,
A pitarba, tudja kihez, kiszalad.
A pitarban hóka lován Bandi áll,
De lováról most az egyszer le se száll.

«Egy ital bort, Borcsa, lelkem frissibe!
Négy órája hogy nyomomban a megye;
Még csak a hidig juthassak el hamar,
Azt felrántom, s túl az erdõ eltakar.»

S friss italt hoz a menyecske, enyhadót,
Ad mellé egy hosszú csókot, biztatót.
«Soha mint ma, oly forrón nem vártalak;
Jobb lesz mégis, hogy megmentve tudjalak.»

S a zsivány száll, mint szellõ, mint gondolat,
A menyecske szívverése elakad;
Piros arcza elhalványul mint a fal,
Lódobogás, százszoros az, a mit hall.

Az igazság van nyomában Bandinak,
Már a hajdúk a kert alatt hajtanak...
A menyecske nem gondol csak Bandira,
S rémes eskü száll vonagló ajkira.

«Meg ne fogják, istenemre, a ki él,»
És kezében fáklya lesz a rokkanyél...
A zúgó szél mintha mondva zúgana...
S pillanatban lángban áll a kis tanya.

Hol van a szív, mely ne könyörûlne meg
Égõ házáért siró nõ könyinek?
A tüzet eloltották a pandurok, -
Barna Bandi már a folyón túl robog!

Pandurokkal Bandi nem találkozott, -
Ámde kedvesével még kezet fogott.
«Felgyujtottad életemért házadat,
Hol fogod most kipihenni magadat?»

«Ád az isten nyáron árnyat, lágy füvet,
Télen által ránk terítjük szûrödet,
S ha még a rakásfa sem lesz jó meleg,
A meleget forró csókom hozza meg!»