EGY NAGYÚRI KASTÉLYBAN.

Gödöllõ, 1846. május 31.

Ki helyhetett e bájvidék ölébe,
Némán borongó kastély, tégedet?
A természet s müvészet frigybe lépe,
Ékitni nyájas, szép környékedet.

Körötted a kert, nagyszerû diszében,
Az új tavasznak pompájában áll;
Zöld lombjaid közt, édes hangcserében,
Ezer madárka lejt és hangicsál.

Itt tarka népe a virágligetnek,
Ott a mosolygó rét enyelg körül;
Amott az õsi sorfák integetnek,
Lankadt kebelnek édes enyheül.

Ezüst tavadban rátartó negélylyel
Uszkál hattyúid játszi serege,
S a hányszor benne megfürdik szemével,
Szebben derül fel a táj kék ege.

Mértföldre terjedt nyéked³ egy kis ország,
Ezernyi vadnak ád mentõ tanyát,
Völgyed hüsében a gazdag majorság
Dúsan mutatja barmaid sokát.

S köröskörûl a helység duska népe,
Mint raj sûrr és forr fáradatlanul
Mindütt az élet és a munka képe!
Ily képen a szem s szív megittasul.

És mindezek közt, ennyi báj körében,
Némán te állsz csak, kastély, egy magad!
Mi átok ül épûleted kövében,
Hogy rajt ez élet viszhangot nem ad?

Volnál sötét rom, pusztaság tanyája,
Megérteném e síri csendedet...
De im tetõdnek fenáll koronája,
Fehér faladhoz jártas út vezet.

Kapud kinyílik, a pitvar seperve,
Virágsorok közt a lépcsõ megyen,
S a néma kastélyõr kegyét kinyerve,
Végig megyünk a pompás termeken.

Dús termeid fényt és pazart lehelnek;
A fényes bútor vendégkészen áll;
Itt hangszerek, ott játmüvek⁴ hevernek,
A fal remek föstvényekkel kinál.

Mindent találok... csak, ki ennyi kincsen
Örûlne, embert nem és életet!
A fény s pazar holt, mert gazdája nincsen...
A szív szorongást érez kéj helyett.

Hol állok én? élõknek csarnokában?
Vagy néma holtak közt járok, kelek?
Mindütt kisértetes, mély hallgatás van,
A tárgyak újak s mégis régiek.

Egy Herculanum sûlyedett-e itt el,
S most régi keble újra felnyilott?
S én itt magasztos, szent, gyermekded hittel
Csodálhatom a régi szép- s nagyot?

Nem, nem! szobáid tündér ékessége
Újabb idõnek hordja bélyegét...
Ez egy magyar családnak õsi fészke,...
Csak az hagyhatja így el örökét!

A fecske visszatér szerény lakához,
A gólya régi fészkéhez siet,...
Csak ember, a ki hûtelen honához,
Vadász hazáján kívül élveket.