A PÁSZTORTÛZ.

Sötét az éj, a merre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem;
Gyermekkoromtól ismerõm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!

Aludni ment-e valamennyi csillag,
Vagy megvakult köröttem a világ?
Ott mégis ah, egy csillagocska látszik,
Vagy földi tûz? mi a látkörre hág?...

Egy csepp a tenger véghetetlenében!
Parányi mint a Jánosbogara;
Miként ha sírdomb volna a kerek föld,
S ez egy lámpácska égne rajt maga.

Ne félj, a fénypont nem lidércz az éjben;
Sem égi csillag, el nem érhetõ.
Pásztortûz az, csak közelebbrõl érd el,
Elég világos és melengetõ.

Igy gyújt világot a költõ az éjben,
A tûz sugári messze látszanak;
Kisértetes lidércznek tartja egyik,
Másnak hideg fény, tünde légalak.

Oh lépj közel, eloszlik a lidércz rém,
A légi csillag máglyául lobog;
Meleg tüzénél csendesen cserélnek
Dalt és regéket csendes pásztorok.

S ha megpihenvén meghallgattad õket,
Megáldod a tûz enyhe melegét;
S talán egy és más dalban vagy regében
Szivednek enyhét, vagy kéjét leléd!