VÁSÁRFIA.

Három leányka kéré
Apját, egy jó apát:
«Hozz, jó apánk, ha elmégysz,
Nekünk vásárfiát.»
,Ha jók lesztek s szelídek!’
«Szelídek s jók igen,
S munkásak is fölül rá.»
Fogadták összesen.

Az egyik kére ékszert,
Aranyból fényeset;
A másik öltözéket,
Mint illik ékeset;
Könyvet kivánt magának
A harmadik leány,
Melylyel szivét mivelje
Játék s dolog után.

Elment, s miként igérte,
Hozá ajándokát;
De útban útonállók
Kifoszták az apát;
Az öltözék, az ékszer
Rabló kezébe mén, -
A könyvek ott maradtak
A láda fenekén.

Három leányka otthon
Jó és szelid vala,
Mint fogadásuk tartá,
A munka is folya;
De öltözéket, ékszert
Elszedvén a zsivány,
Vásárfiát csak egy kap,
A harmadik leány.

«Ha csillogó külsõség
Volt lelki vágyatok,
A szenvedt veszteségen
Meg kell nyugodnotok -
Szólt apjok - mert veszendõ
Mindig a földi kincs;
A szellem az, s mit ez bír,
Minek rablója nincs.»

A két csalatkozott lány
Lassan megnyugovék,
Ámbár a veszteséget
Sokáig érezék;
A harmadik gyönyörrel
Olvasta könyveit:
Velük mulat, belõlük
Kéjt s oktatást merit.

De mint patak folyása
Az ember élete;
Bármely simának látszik
A viz fölülete,
Minden csepp, minden hullám
Perczenként más alak,
A mint a habjátékban
Együvé omlanak.

Házát a kis családnak
Tûzvész emészti fel,
S a kis leány adózik
Mindannyi könyvivel;
A kettõ káröröm közt
Igy ejti most szavát:
«Lám, lám a drágalátos
Könyv is veszõ tehát!»

,A könyvek elveszének,
S elveszhetõk, igen!
- Mond a leányka nyugton -
De szellemkincse nem!
Mi könyveimben állott,
Lelkem s szivemben áll:
Onnét ki nem ragadja
Kincsem, csak a halál!’