EGY ÁLOM.

Meghalva voltam, úgy rémlék elõttem, -
   Éjfélsötétté vált a szép világ;
A zöld mezõt, a patakot köröttem
   Forró, tüzes szelek kiszáriták;
Egy tûzokádó hamvatag lávája
Halotti szemfödélül hullt reája.

Némán, sötéten egy gyászos koporsót
   Vitt négy ember a temetõ felé,
Örülten járt a fergeteg toborzót,
   A síri dalt hárfája nyögdelé -
Ilyen lehet a végitélet napja,
Mely a világot majdan eltapodja.

A gyász koporsóban holtat vivének,
   A szemfödél engem takart vala,
Fülembe síri hangok csendülének,
   Szemembe tûnt az enyészet angyala;
Sötét szárnyának rém legyintésére
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.

Dohos penészszag, rothadás, enyészet,
   Fagy és éj vett körül jéghidegen;
Erõt nem érzék, lelkem semmivé lett,
   Enyészni érzém minden idegem.
Egy perczenet még - rémes, szörnyû képek!
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -

Igy értük el a temetõ kapúját,
   Magától nyilt meg rémes ajtaja,
Messzérõl a sír már tátotta száját,
   Mely végnyugalmamul készûl vala. -
De hol vagyunk? Egy bájvirányban állok,
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -

Egy szép virágkert tárul föl elõttem,
   Mosolygó rétek, illatos mezõk;
Holtak helyett élõk járnak köröttem,
   Itt hû barátok, ott jó ismerõk;
Üdvözlõ serge hölgyek- s férfiaknak,
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.

És én közöttük járok ép tagokkal,
   Életörömben szívem feldobog;
Fülem mindütt rokon magyar hangot hall,
   Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok,
Megint itt élek hát a drága honban?
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?

Igen, még élek! élünk mind a ketten,
   Én, s az imádott szép magyar haza!
Nehéz kisértet torlott meg felettünk,
   De isten volt, ki megoltalmaza - -
Oh volna jóskép e nehézkes álom!,
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -

Igen, igen! én el vagyok veszendõ,
   És elveszendünk százan, ezeren;
De néked élni kell, imádott, szent hon!
   És élni fogsz én magyar nemzetem!
Miként a phõnix ezredévet éltél
S hamvából a phõnixnek új élet kél! - -