FRANGEPÁN KRISTÓFNÉ.

VEZÉRHANG.

A csatákat zengjem-e?
Durva harczát fegyvereknek,
Melyben hõsek kardra kelnek,
S vér a gyõztes érdeme?
Vagy szerelmét szép leánynak,
Mely mikép a gerle hív;
S melynek keble tengerében,
Mint a gyémánt föld ölében
Tiszta lánggal ég a szív?
A csatának arczulatja,
Harsogó kürtrivadás,
Véres zászlólobogás,
Küzdelemnek és halálnak
Rajza, mely a vért fagyasztja,
Már ma hallót nem találnak,
Bár a vérbõl, mely folya,
A hazának hajnala
Fogna is piroslani;
Bár halálos mezején
Õsi szellem, õsi fény
Sír ölébe szállani. -
Sem a tiszta szerelemnek
Lángi már nem gerjedeznek
Hölgyek, ifjak kebelében,
Mint lángoltak egykoron,
Jól tudom.
Mert erõ nincs férfián,
S hivságon csügg a leány.
S mégis, mégis honfitárs!
Mégis újra a sötét
Multba bûvöl át regém;
Hogy vihart és harczot láss,
S el ne szokd a bék ölén
A viharnak rém szemét.
S mégis, mégis hív szerelmet,
Olthatatlan, tiszta, szentet
Mondok el, hölgyek, leányok,
Ha regém meghallgatnátok.

Nem kivánok a dalért
Sem borostyánt, sem babért,
Egy virágszál hó kezekbõl,
Egy mosoly szép hölgyszemekbõl
Nékem a legszebb füzér,
Legdicsõebb pályabér.

                 I.

   «Sírtam, midõn keblére zárt,
S bucsúját mondta el;
Az udvaron gyors méne várt,
Vitéz legényivel.
Erõs mellében, érezém,
Az érczpánczélon át
Mint vert belûl a szív felém,
Hogy rám ölté karát.
Sírtam... de láttam égni õt
A legdicsõbb után,
Mi férfiú keblét dagasztja:
Kitünni a csatán,
Hír és dicsõség érzetétõl
Láttam hevûlni õt,
S a férj dicsébe átolvadni
Érzém a gyenge nõt.
A szeretõ szív, mely remegve
Sovárgott, esdekelt,
Most, mint az ihlet szent sugára
Dagasztá e kebelt.
A búcsúcsók ürömkelyhébe
Örömkönyû vegyült;
Nem nõ az, a ki férje, honja
Dicséért nem hevült!
S õ bontakozva karjaimból,
Félisten távozék;
Szerelmem nem tartóztatá már -
Vitorlája levék! - -»

   «Vagy volna halva harczmezõn,
Hol fény, s dics a halál;
Hoznák hirét, hogy hõs neve
A hír könyvében áll.
Hoznák elémbe harczi mezben,
Széles, nagy paizsán,
Szemem könyûivel fürösztném
A sebhelyt homlokán,
Forró ajakkal édes ajkán
Uj éltet keltenék;
Vagy elhajolva, vele együtt
Egy sírba szállanék.»...

   «De így! de így! õt élve tudni,
S ellenség lánczain,
Távol honától, hû nejétõl -
Ez a keserv, a kín!
De így!... hitetlen elhagyatva,
Honától, társitól;
A nagy hazában, a tanácsban
Mellette nincs, ki szól!
És a király... kiért csatázott,
Kit szolgált hõs kara -
Oh e király;... az isteneknek
Szálljon rá ostora!
Fogj, vén Balázs! nyergelj mit állsz még?
A legfutóbbakat -
Melyek repülnek, mint a sólyom,
Szállnak mint gondolat,
Vagy mint a vágy e hõ kebelben,
Mely éget és emészt,
Meglátni õt, megszabadítni
A kedvest, és vitézt, -
Hagyják a hõst el õk,... a férjet
Kettõ nem hagyja el:
Az ég, ki védi hív szerelmünk,
S e szeretõ kebel.
S Isten ha van; ha díjazás van
Kínszenvedés után:
Megjõ Velencze börtönébõl
Nejével - Frangepán!»

   A hölgy, ki ekkép szenvede,
S a szent esküt esküdte meg,
Legszebb virága, éke volt
Magyarhon úri hölgyinek.
Hõs Frangepánnak szép neje,
Termetben karcsú és sugár,
Fenség és kellem homlokán,
Lépése könnyü mint madár.
S ha rád tekinte szép szeme
Sötét selyempillák alól:
Kéken mosolygó ég hasadt
Rád éjfél hollószárnyiból.
S ha szólni hallád ajkait,
Két rózsát véltél hallani
Tündérvarázsnak általa
Regésen megszólamlani.
S ha most e szemnek szép egén,
Ezen szerelmi csillagokban,
Éles kinok fájdalmitól
Kétségbe’sésnek lángja lobban;
Ha e szelid ajk suttogása,
E rózsaszellõ, csók helyett
Dörgõ viharnak szólja hangját:
Szánd õt!... bünöld a végzetet!

   Ott volt Ulászló udvarában,
Lehulla trónja zsámolyán;
A csillag így hull csendes esten
Égrõl az elhunyt nap után.
Kért és esenge szép szavával,
Kisírta mind a két szemét,
Hogy váltaná meg börtönébõl
Férjét, szivének mindenét.
«Te küldted õt el a csatába -
Mondá - te érted vérezett,
Szolgálatodban lett fogolylyá,
Nyujts most, király, felé kezet!»
De tompa mélában Ulászló
Mint mozgony, érzéketlenül,
Félhúnyt szemekkel, tompa füllel
A fényes trón párnáin ül.
Mi történik, mi van körötte,
Mit tudja õ méláiban!
Hogy a ki esd elõtte s mért esd:
Háromszor is feledve van!
S ha elhal a szó, hallgatás van:
Fel- felriad, körûltekint,
Egy nyugtató «dobzsé»-t felel rá,
S tovább méláz, szenderg megint.
«Nem énnekem mented meg õt csak,
Honának kell megmentned õt!
- Esd újra a hölgy s szánva nézné
Zord szikla is az esdezõt -
Egy Frangepán Kristóf az, a kit
Tõled, király, a hon kiván:
Avagy mutass hûbb honfiút fel,
S hõsebb vitézt, mint Frangepán!»
Hiába! mert ki nem figyel rá,
Ki nem érez fájdalminál;
Vagy õt megértni nem akarja,
Nem más, mint épen a király...
Mint mozgony ül, tompán, merengve
Sötét mélája szárnyain,
S ha fel-felpillant, «Dobzse, dobzse»
Csak e szó hallik ajkain. -

   És a király még mindig ott ül,
Méláz, bólint, és szendereg,
Fel is riad, fel is tekint még
S vigasztaló «dobzset» rebeg.
De rég a hölgy nincs már elõtte -
Mint sértett sír szele
Elzúga, köny helyett tettvágytól
Dagadván kebele.
S szivének hõs tökélletében
Csak egy fájdalma van,
Hogy bizni bírt egy ily királyhoz
Elsõ fájdalmiban.

   De hogyha nem hallá királya,
Más hallá panaszát,
Hallá körül ég, föld szerelme
S hõs lelke szándokát.
A fecske, mely ívet hasítva
Szállonga fel s alá,
S közel szárnyával a magas vár
Ablakját horzsolá;
Az esti szellõ, mely a kertbõl
Suttogva lenge fel,
S égõ arczát csókkal hüsítni
Enyelge fürtivel;
Az áldozó nap végsugára,
Mely rózsapirosan
Tört meg szemében, s szép szemének
Remény-fájdalmiban:
Mind hallgaták, mind értették õt,
Hisz egyik sem király...
S a kék egeknek nyájas íve
Nem márványfalbul áll!...
S mint szerelemnek hû postái
Szárnyakra keltenek,
A hölgy szerelmét szándokával
Hõsének vinni meg:
Hogy a sötét börtönt a hírrel
Mint elmondandanák,
Tündökletes fénycsarnoknál is
Szebbé varázslanák.

                 II.

   Utra keltél, Frangepánné,
Nagy dolgokkal küzdeni;
Nap hevétõl barnulának
Ékes arczod kellemi,
Por lepé el szép hajadnak
Holló fényes szálait,
Szél s idõ meg nem kimélte
Szép nyakad, s hó vállaid.
A hullámzó Ádriának
Megkisértéd tengerét...
Meggondoltad, mit cselekvél
A mikorta ezt meréd?
Frigybe léptél a szelekkel?
S a tengernek szörnyivel?
Hogy hajódra a nyugó vészt
Egyikök se költse fel?
Mely, ha keble háborában
A hullámmal harczra kél,
Sirt nyit a mélység ölében, -
Mindennek, mi rajta él.

   De hiába zúg a szellõ,
A vihart nem költi fel;
Mint a szép lányarcz, redõtlen
A nagy tenger terjed el.
Mozdulása hullámának
Mint a bölcsõ ringató,
S lejtve tánczol habra habról
Szép hölgyével a hajó.
S õ kiül, miként ha ülne
Otthon a zöld hárs alatt,
A nagy árbocz ernyejébe -
Nézi a hab mint szalad,
Mint dagadnak a vitorlák,
A hajó miként evez
Arra, merre szent szerelme
Hõ vágyakban révedez,
S mig a hold szelid sugára
Fellegek közt bújdokol:
Elbeszélem, hallgassátok -
Férje hol s miért fogoly?

   Három ország fejedelme
Egymásnak megesküvének,
Hogy közkarral véget vetnek
Õs Velencze hirnevének.
Miksa császár volt az egyik,
A ki nem fért országába;
Másik a frankok királya,
Harmadik társ volt a pápa.
S hogy ne állja senki útját
Harczias határzatoknak;
Negyedikül fölszólítják
Királyát a magyaroknak.
Megkinálták osztalékul
A közös koncz harmadával,
Mely szerint a magyar újra
Birni fog Dalmátiával.
Rég idõtõl a Magyarhoz
Tartozott volt Dalmátország,
De idõközt szétszakítá
Mind a kettõt háborúság.
És Ulászló, hogy jogának
Védletére tettre keljen,
A hárommal egyesülni,
Frigybe áll Velencze ellen.

S Frangepán megy, s Frangepán száll
A királynak szózatára,
Bár utána. hervadozni
Fog szerelme hû virága.
Hölgye fürtérõl alig hullt
Szirma még a nászfüzérnek;
Ajkain a mátkacsókkal
Férjeé még összeérnek.
De lovagszív vert a hõsben
A hazáért és királyért;
És a hölgy, kész áldozatra,
Áldozatot tõle nem kért.
«Férfi küzdjön a viharral,
A dicsõség pályatére;
Ám a hölgyet megadásnak
Ékesítse szûz fûzére.»
S váltak. A férj fényt aratni
Országdöntõ harczi térre,
A szelid hölgy szerelemben
Várni, mi lesz szíve bére...
De Velencze tudja, mit tesz,
A hatalmas cselszövényes,
Egy kezébe kardot, másba
Lélekvásárló aranyt vesz.
S kik Velencze bontására
Hárman frígyet alkatának,
Megbomolnak aranyától
A cseles Signoriának.
Egy van, a kit el nem ámit,
Frangepán, az ércz tündére.
«Vagy megadják Dalmatiát,
Vagy folyand Velencze vére!»
Szól a hõs, s bár hitszegõleg
A szövetség gyáva hadja
Hûvelyébe tolja kardját,
A csatát tovább folytatja.

Halld, az ágyuk már dörögnek,
Nézd a rontás szörnyü képét!
Fegyver villan fegyver ellen;
Ember oltja ember éltét!
Köztök mint egy hõs oroszlán
Frangepán a harcz királya,
Diadalmi karja súlyát
Ki az, a ki még kiállja?
De Velencze tudja, mit tesz,
A hatalmas, cselszövényes;
Egy kezébe kardot, másba
Lélekvásárló aranyt vesz.
S megvakulva, vesztegetve
Lélekvesztõ aranyától,
Fele népe Frangepánnak
Szint az ellenrészre pártol...
És hiába küzd a bajnok,
Mint erõs tölgy árviz ellen;
Erejével és sokával
Földre nyomja õt az ellen.
S mint Judás a Bibliában,
Árt szab önnön mesterére;
Önnön népe ver bilincset
Hitszegõleg hõs kezére!...

   De mi gondjok Frangepánra,
Három ország fejdelmének?
Õk kincscsel rakott hajókon
Rég honjokba evezének!
Vagy talán a jó Ulászló
A magyarnak báb-királya,
Vagy talán a magyar urak
Emlékezzenek reája?
A király gyógyíthatatlan,
Magára sincs gondolatja,
Az uraknak serge egymást
És hazáját fosztogatja.
S ott veszhetne börtönében
Hõse a magyar hazának,
Martalékul Velenczében,
A cseles Signoriának,
Hogyha hölgye és szerelme
Vész- és vihar ellenére
Nem sietne hû karokkal
A fogolynak védletére...

   De íme mig ott ül a hölgy
A gyors hajó tetõzetén
Mult és jelenje álmiból
Kecsegtetõ jövõt szövén;
Egyszerre mint baljósolat
Fölötte a hold elborúl,
Az ég ivére sûrüsödve
Fellegre több felleg vonul,
A szél felordit, megkuszálja
A síma tenger tûkörét...
Egy pillanat még, s tenger és szél
Egymásra ontja vad dühét.

                 III.

Közben nagy messze elhaladt már
A három hû követ,
Madár, szellõ és nap sugára
A messze tér felett.
Mennek nemes vetélyre gyúlva,
Mennek mint gondolat,
Mely meg nem fárad az idõben,
Térben meg nem akad.
Mennek, remény s vigasz hirével
Éltetni a fogolyt,
Hogy, míg a hölgy elérne hozzá,
Eltûrje a nyomort,
Eltûrje kínját börtönének,
S mely meg-megcsörg karán,
Ne hallja láncza csördülését
Az örömhír mián.
De messze utján, szomjan-éhen
A hírmondó madár
Vidor szárnyának csattogását
Lankasztja tér, határ.
S addig röpûl, addig igyekszik
Mig fáradásba vesz,
S a martaléklesõ héjának
Véráldozatja lesz.
A lenge szellõ, mely hazulról
Virágillat közül
Mint légi csók indult az útra,
A tengerig röpül;
De ott a vész bõszült karokkal
Ölébe kapja õt,
S nagy Ádriának mély ölében
Lel hullámtemetõt.
Még a sugár tör, útazólag,
Téren határon át,
Ma is, miként midõn elindult,
Megtartva bíborát.
De ah kinek felhõn, ködéjen
Áttört pillantata,
Velencze börtön-éjszakáján
Által nem hathata.
Sugára megtört a falaknak
Tömör, kemény kövén, -
Isten legyen irgalmas annak,
Ki ott ûl fenekén!
Annak füléhez nem jut a hang,
Sem felvilági nesz,
Megtört homályos szemvilága
Örök homályba vesz,
Hol a fásult ész nem sorozhat
Napokra napokat,
S az õrülés-karolta agyban
Megfõ a gondolat.
Hol kínos álmak révedeznek
Az éber lelken át,
S éber kinok, rémek verik föl
Az álom szent nyugát.
S mig a hideg falak penésze
Testét roncsolja meg,
Egy rothadt szalmazsúp ad enyhet
A rab keservinek...

   Szegény fogoly, kit ennyi kín ért,
Ki ennyi kín után
Mind szikla állsz, reád ismérek,
Te vagy, hõs Frangepán.
Vitéz karod, melytõl csatádban
Reszkettek a pulyák,
Megfosztották éles vasadtól,
Oly vasba lánczolák,
Melybõl ha kardokat csiszolnak,
S nem gyáva rabnyügöt:
Te állsz, nem õk, dicsben ragyogva
A tóváros fölött.
De õk vitéz vasnak helyette,
Mely diszt a hõsnek ad,
Lélekvásárló lágy aranynyal
Vivák csatájokat,
Hogy buknod kelle s elveszítned
A diadalbabért,
Melynek helyette árulás rád
Most gyászfogságot mért.
Ki fog hozzád ily messzeségbe
Eljutni honnosid közül,
Hova még a madár sem ért el,
Bár a madár szárnyon repül?
Ki fog miattad tengerekre
S a tengeren túl szállani,
Ha még a szélnek is, mely eljött,
Tengerbe kelle fúlani?
Ki fog sötét lakodba hatni,
H a még a napsugár se hat?
De im, mi ez?... Csodák csodája!
Ajtódon zördûl a lakat...
A vas retesz félig kitárul,
S rég látott mécs világinál
Elõtted egy hölgy - nem csalódol -
Elõtted nõd, a kedves áll...
Nem áll már! lábaidhoz omlik,
Sietve int, susogva esd:
Hogy el ne árúld, hogy nevének
Árnyékát se nevezd...
Az óra eljött... a szabadság
Reménye töltsön el...
S még csak kebledre sem borúlhat
A leghûbb nõkebel!
Fontos nagy ok van tettetésre,
De szíve, terve kész,
A csel szövényes fonalából
Szövé szerelmi kéz...

   S az ajtó újra zárba csattan,
Csikorgva, rémesen;
A hölgy, miként jött, nyomtalan tün
Titkon, rejtélyesen.
A rab, szegény, soká tünõdik,
Ha, mit látott, álom vala?
Vagy a szabadság s szerelemnek
Üdvjósló angyala?

                 IV.

Im de vészen és viszályon
A hív asszonyt csillaga
Elhozá börtön faláig,
Mely megett nyög bajnoka;
S a helyett, hogy szép szemének
El-kisirná könyeit,
Vagy tenger mélyébe vetné
Tervét és reményeit,
Tettre szállott!... kérelemmel
Majd aranynyal, - hasztalan!
Szíve kõ itt mindeniknek,
S mindenütt elég arany...
S Montebello, - oh borúlj be
Végreménynek szép ege! -
A fogolynak õre, ennek
Leghalálosb ellene!

Montebello gyûlölségét
Frangepánné ismeré;
Tudta azt is, hogy csak egy út
Visz, vihet czélja felé.
Hogy férjének börtöne
Bír csak egyetlen utat,
És hogy ennek ajtaján
Montebello a lakat!
Mert ah! nem a fal vastagsága,
Nem átfúrhatlan kõfalak
Tevék megtörhetetlenségét
Velencze rém fogházinak;
Nem a mélység, hová temetvék,
Nem mesterséges õrlakat,
Nem ónfödél, vagy éber õrség,
Vagy a szörnyû rostélyozat:
Velencze, a rég cselszövényes,
A fondor, s hitben lengeteg,
Jól tudja, hogy nincs oly erõs fal,
Melyet arany ne fúrna meg.
Nincsen lakat, mit meg ne nyitna,
Láncz, mit ketté nem oszt büve,
Avagy hüség, melynek ne volna
Mozsártörõje, mérköve.
Velencze biztosabb lakattal
Zárá a rémek e helyét,
A rabnak, hol szerét tehette,
Õréül adta - ellenét,
S fortély ellen fortélyt határoz,
Hõs Frangepánné hirtelen.
Itt - éles szemmel áttekinti -
Hiába volna kérelem;
S sziklára szórná érzeményit
A felnyögellõ szerelem.
Itt még az ércz is elveszíté,
A lélekvásárló, büvét;
Itt cselszövénybe kell hálózni
A szabadítás eszközét.

   S három napig gondolt a szép nõ,
És három éjt viraszta át,
Ki tudná, hány s mi furcsa tervek
Fárasztották lelkét, agyát?
Negyed nap a két hû cseléd
Új s új parancsot kap vala,
Balázs, a kardedzett öreg,
S a hû leányzó Viola.
S e naptól óta dolgaikban
Egy harmadikkal osztozának,
Ki nappal, - éjjel csónakával
Hû kisérõje asszonyának.

                 V.

Mi foganszik szent titokban,
Némaságnak szûz ölében,
A rejtélyes emberelme
Láthatatlan mûhelyében,
Mely teremt, ront szünhetetlen,
Szétválaszt és összefûz,
Jóval széppel, rút s gonoszszal
Legtarkább játékot ûz,
Hol van ember oly merész,
A ki mind ezt eltalálni
Volna bátor, volna kész?
S még! az asszony gondolatját,
Mely rejtettebb, fínomabb,
Szövevényes mint a háló,
Tünedékeny mint a hab,
Mely a furfang tûfokán át,
Fonja, fûzi száz irányban,
Mig alakba öntve képét
Lesz az eszme, terv agyában.
Asszonyoknak gondolatját
Mért kutatnók hát hiába?
Frangepánné úgy se visz be
Terve titkos fátyolába.

   Õ helyette Montebellót
Lásd magányos õrlakán,
Térdborúlva lásd elõtte,
Mint eseng egy szép leány.
Ki, miként ön ajka vallja,
(Bár vonási mást mutatnak)
Hû olasz vér, Toscanából,
Sarja még a Contiaknak.
Özvegy anyja, bár szegényen,
De nevelte tisztességben;
Most azonban - sírva vallja, -
Meg van rontva hírnevében;
Egy ravasz magyar vitéznek
Lõn, könnyelmün, áldozatja;
Ön nyugalmát, anyja vesztét,
Már féléve, hogy siratja.
De nyomán a hitszegõnek,
Vagy elégtételt kiván;
Vagy boszút áll a leventén, -
A levente Frangepán.

   Mint midõn égõ belére
A lámpának friss olajt
Töltesz, a bél lobbanása
Lángra lángot ujra hajt:
Montebello kebelében
Ugy a gyûlölet parázsa
Káröröm lángjára gyúlad
Frangepán gyalázatára. -
A panaszló szép leányon,
Ékes arczán, dús haján
Kéjszemekkel csügge már is,
S most ily szó kél ajakán:
«És mi lenne, szép leányka,
Melyet ajkad emleget,
Az elégtét?» Teljesítni
Egy nagy, szent igéretet!
Szól a hölgy - vagy oltárhoz visz,
Vagy tõrömtõl vérzik el!...
S mind ezekre, hidd nekem, csak
Egy találkozása kell!’
«Frangepánnak utja innen,
- Mond s kajánul fölnevet
Montebello - nem templomba,
De a vérpadhoz vezet!...»
,Rám tekintve egy’ - kiált fel
Tûzzel a hölgy, rettegését
Rejtegetni... mert közel volt
Elveszítni szívverését.
,Rám tekintve egy! szerelme
Nékem úgy is gyûlölet;
Veszszen el, ha teljesíté,
Mit tõn, az igéretet...
Nászajándokúl, signore,
Tizezer darab arany...
Egy darabka rongy s irószer
Készen itt is, úgy-e van?
Ha megírta Frangepáni,
Harmadrésze a tied!...
«Ám legyen! - szól Montebello
S még rádásúl szép kezed.»

   S szõnek tervet, éjsötétet,
Vérlázítót, rémeset;
A szelídebb hölgy szivében
Fel-felsír az érezet.
Szõnek, kötnek egyességet,
Melytõl a hölgy kebele
Visszaborzad, de szívének
Háborát ész gyõzi le;
Számitó ész és eszély az,
Mely vezérli tetteit,
Kéj vakitja és boszúvágy
Montebello szemeit.
Szõnek, kötnek egyességet,
Hogy kifosztják Frangepánt,
S orzott birodalma árán
Osztakoznak egyiránt...
Õk elmennek más hazába,
Õk ott hagyják szomjan, éhen
Önmagának martalékul
Rácsukandó börtönében.

   És kinyilt a csába hölgynek,
Hogy végezze, mit fogadt,
Mely ki nem nyilt még, a rabnak
Éjlakása ott alatt.
Ott azonban egy tekintet,
Egy intés, egy szó után,
Benne hû nejére ismert
Üdvözûlve Frangepán. -

                 VI.

Három napot töltött imában,
És három napra, éjszakára,
Bõjtöt szabott volt Frangepánné
Magára és egész házára.
És mint ki a halálra készül
Az édes élet vég révében,
Magához vette áhitattal
Isten malasztját bor s kenyérben,
Majd fordul a két hû cselédhez:
«Ma - szól s szemében köny rezeg -
Ma esdjetek érettem éghez,
Ha valahán esdettetek.
S ha még ma épen visszatérek:
Urunk jövend velem;
Ha nem jövök, kettõnk lelkéért
Tartassék requi em.»
S ment s nem követte senki léptét,
Mint a cselédek sóhaja;
A lánynak is (kivül szokáson)
Otthon kellett maradnia.
«Ma csak ruhád kell, jó leányzó,
Itthon maradj testleg magad.
Ma ez, ha hû szolgálatot tesz,
Egy üdvösségnél többet ad.
Balázs az utra készen álljon -
Hajón van mindenünk;
Ha isten karja ótalmunkra,
Ki állhat ellenünk?»
S a gondolyás kis csolnakával
Vizét ketté szelé,
S mint nyíl repûl el asszonyával
Az óntetõk felé....

   Ott Montebello már sováron
Várt rá az alkony mécse mellett,
Kapús és õr ismerte jöttét,
A kit hozzá bocsátni kellett,
S a hölgy belép mint régi jártas,
Kapún, lépcsõn, tornáczon át,
S az ismert lakszobához érve,
Kinyitja súlyos ajtaját.
«Itt van - kiált fel - itt a váltó!
Pizába szól, - a legdusabb
Kereskedõhez, mint kivántad;
Hadd írja még alá a rab
S miénk az élet, Montebello...»
Szól és fáradtan székbe hull;
Amaz a váltóhoz mohón nyúl,
Vizsgálja, nézi ittasul.
,Helyes... minden kelléke megvan...
És tízezer darabra szól!
Biztos nevek... nincs semmi kétség’
Ily szók szakadnak ajkiról.
,De íme nézd... a tízezerbõl
Százezres is lehetne tán?
Egy tollvonás... mi kell egyéb rá?...
De ezt aláirás után. -
Most a fogolyhoz.’ - «Eltikadtam -
Viszonz a hölgy bizalmasan -
Adass pohár vizet, barátom!»
,Csak Christi lachrymája van!’
«Mindegy!» s ivék a szomjtalan hölgy
S ivék a börtönõr vele...
A hölgy felállt. - De Montebello
Székérõl többé nem kele.
A visszakínált billikomból
(Gyors és ügyes kéz mívelé!)
A börtön õre rögtön-álom
Kábító gõzét szörpölé. - -

   És most vigyázva, óvakodva
A hölgy, kettõzve lépteit,
A titkos ismert csapda utján
Férjének börtönébe nyit...
Némulj el oh lant, mert a képhez,
Melyet most e sötét lak ád,
Midõn a hölgy a férj karába
Kulcsolja forró két karát,
Õt csókba fojtva átszorítja,
Hozzá, reá tapad,
S ajkán a szót kéjben feliszsza
Az ittas indulat;
Mint ébred a férj ámulásból
Valónak édes hajnalára,
Hölgyét, az oly rég elveszettet,
Látván borúlni bús magára,
Ajkára újra csókja szállhat,
S mit már álmában sem hive,
Szemébe nézhet két szemével
S szivén doboghat hû szive -
E képhez színt s hangot találni,
Lehetlennel fogsz szembe szállni.
Vagy szedd egyûvé a tavasznak
Minden virága színeit:
Szegény leendesz színezésben!
Járd össze a menny téreit,
Hozd el a sphaerák zengeményét:
S szót nem lelendsz, édest eléggé,
Kizengni szívök érzeményét.

   De nem sokáig fürdik a hölgy
Az istenérzet tengerén;
Kifejlik a csók- s ölelésbõl -
Csak kezdve van még a merény,
Végezve nem!... s egy új Delila
Ollóra nyujtja kis kezét;
Nem, hogy, miként amaz, hajával
Elnyírja hõse erejét, -
Csak, mely a hõsnek árulója
Lehetne, dús szakálla hull
Mint dérütött kalász a földre,
Az olló martalékaul;
Csak szép bajúszán ejt sérelmet
A cselszövényes nõi kéz...
Majd sértve, majd mosolygva tûri
Csonkittatását a vitéz.

   Hõsérõl a hölgy a nyirõ vast
(A szerelem mit nem tehet!)
Most önhajának szegzi... a hõs
Megkapja a gyilkos kezet...
Késõ! lehull egy hosszu, szép fürt,
A hölgy elosztja szálait,
S a férfiúnak asszonyarczot
Ügyes kezekkel idomit.
Majd, mint az éjnek fellegébõl
A rózsahajnal fejledez:
Ruháiból kibúv, alattok
Kitûn egy rejtett nõi mez,
A szolga lányéhoz hasonló,
Melyben kisérte õt a lány;
Egy pillanat - s leányi mezben
Az utra készen Frangepán. -
Még egy heves csók, egy sohajtás
Istenhez, és indultanak....
Utánok, mint üres koporsó
Halotti csendben áll a lak!

                 VII.

S ha õk a börtönt ott hagyák,
Miért maradnánk tõlök el?
A földet im az ébredõ regg
Álmából most csókolja fel;
Lélekderítõ hûs szelek
Lengik be a lég tér ivét,
Mig a kelõ nap végig uszsza
Nagy Ádriának tûkörét.
S ott vannak õk is a hatalmas
Hullámokon, mint gondolat
Repül hajójok, a vitorla
Miként a tele szív dagad...
Ott vannak õk, s a hû cselédek
Körben köröttök állanak,
És a szabadság istenének
Tenger felett dalt mondanak.
És Frangepánné fel magasra
Kezében két kulcsot mutat:
«Akkor lásson Velencze minket,
Midõn e börtön-kulcsokat!
Szól és a hullám mély ölébe
Hajítja férje kínait, -
A tenger összecsap felettök -
Hagyjuk örökre õket itt!
S a szél tovább fú, a vitorla
Mint tele szív dagad, dagad.
A gyorshajó hullámbarázdán
Tovább repûl, tovább halad.
Közel távolban zöldül a part,
A partokon túl kék hegyek,
A szép, dicsõ magyar hazából
«Isten hozottat» intenek.
Elérik végre a hazát is,
Az õsi várt, hol Frangepán
Ujabb szakált ereszt magának,
S még szebb bajuszt mint hajdanán.
S a mint szakála nõl, szivében
Ugy nõl szerelme egyaránt,
A legnemesebb hölgynek szerelme
S a leghivebb nõszív iránt.