ZOLTÁN, A BÍRÓ.

Harsog a kürt csengõ riadása,
Messze fémlik zászlók lobogása,
Gyõzõ Zoltán gyõzödelmi hadja,
Merre mégyen, a babért aratja.

Megy pusztítva délnek, éjszakának,
S nincsenek kik ellenállhatának:
Sarcz alatt a németek császára;
Néki hódol Konstantinnak vára.

S zeng a kürtök csengõ riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:
«Jaj a fejnek, jaj s halál a karnak,
Ellenállni mely mer a magyarnak.»

Mégis, mégis ellenállni mernek,
Frigyszegõleg kik fegyvert emelnek,
Balga népi nagy Lombardiának,
Hõs Berengár fényes országának.

Mint a bérczrõl zúduló vizomlás,
Jött közéjök káros meghasonlás;
Önfejét a balga nép megunta,
S hõs Berengár életére ronta.

Szertedúlá szép királyi várát,
Összetépé bíboros palástját,
Öt bitónak tûzé karvasára
Földnek, égnek botránkozására.

Hõs Berengár, dísze korszakának,
Frígyes társa volt Árpád fiának.
«Istenemre! a ki él felettünk,
Ezt a népet meg illik fenyitnünk!»

Mondá s eljött gyõzödelmi Zoltán,
Megbizottan nagy hatalma voltán,
S zeng a kürtök csengõ riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:

«Fel, gonosz nép, fel, véres csatára!
Véretek lesz s légyen a had ára!
Fel, csatára, pártütõk, ki vagytok!
A birónak szörnyü számot adtok.

Kik királytokat meggyilkolátok,
Szép palástját összeszaggatátok,
Õt tüzétek rút bitó hegyére,
S mégis éltek földnek szégyenére!»

S büntetõleg rá ront Páviára,
A nagy ország elsõ városára;
A kerítést fegyver árja bontja,
Háztetõit láng s hamúba ontja.

S merre elhat gyõzõ karja, vért ont,
S merre pillant, véritéletet mond,
S pártütõ, ha még két annyi volna,
Vérbünéért mind rakásra hullna.

Boszu-harczát így végezte Zoltán,
S rettegék õt nagy hatalma voltán
Nagy Csepeltõl délnek, éjszakáig,
S fel keletnek Konstantin váráig.