BÁNK-BÁN.

«Fel, nemes bán, hõsök sarjadéka!
Mikre vársz még, mik történjenek?
Lecsapott már, gyújtott is a villám,
Károdat nincs, a ki mérje meg.
Fel, nemes bán, véres nagy munkára,
Csordulásig telt a bûn pohára!

Megfogadtad a király parancsát,
El- s bejártad a bomló hazát;
Csillapítál nemesek haragján.,
Megkönnyítéd a paraszt baját:
Szép hazádhoz gondjaid ragadnak...
Csak magadra gondja nincs magadnak!

Ifju nõdet kedves gyermekével
Kire hagytad, elfeledted-e?
A királyné, Gertrud udvarában....
Vajh, ne hoztad soha õt ide!
Menj, s ha nõdet halva nem találod,
Vajha úgy leld, hogy ne kérd halálod!»

Ily szavakkal rázza fel nyugából
A sötét hír Bánk-bán éjjelét,
S mint a tengert szélvész ordítása,
Fölhasítja a bán kebelét.
S kél a bajnok... lelke háborában
Tengerénél rémesb áradás van!

S megy rohanva, megy magas haraggal,
Éjjel, nappal fáradatlanul;
Gyors lováról, mely miként vihar száll,
A fehér tajték rongyolva hull,
Mint vitorla, messze leng serénye;
Nõ, fogy a hõs áltató reménye.

És, a mint megy, és a mint közelget,
Érve, hagyva várost és falut,
Minden nyommal rémesebb, valóbb lesz
A sötét hir, mely fülébe jut:
A csel és bün háza tûzhelyének
Legrejtettebb szentélyéig érnek.

A királyné tobzó udvarába
Feslett öcscse, Eckbert, költözött;
A lovaggal a rény csarnokában
A hivalgás bûntábort ütött.
S a királyné helybehagyva nézi,
Bûnre bûnét öcscse mint tetézi.

Sõt a trónnak tág redõzetében
Mint ügyes pók megvonván magát,
Ön kezével oldja és csomózza
A cseleknek ármányfonalát,
S míg a bánné a szövõt csodálja:
Már nyakára gombolyúl fonála!...

Mint virágszál, mely száron törött meg,
Bánk elõtt bús hölgye elborúl;
Gyászalakján bûnös ártatlanság,
Szép szemébõl sûrü könnye húll.
Vád és mentség ajka vallomása,
De szavát elfojtja zokogása.

S a kevés szó többet mond a férjnek
Mint ezer nyelv vádja dörgene!
E tekintet, melyben lángirással
Van felírva vesztett édene,
Lelke lelkét járja át a bánnak -
Nincs határa már indúlatának!

Megy, miként megy nõfosztott oroszlán,
Melynek ártó dûhét fölverék;
Kebelében elrablott szerelme
S meggyalázott férfisága ég!
De elõbb, mint fogna végmeréshez,
Még betér az ország érsekéhez.

«Adj tanácsot lelkeknek birája!
Mondj igazt bûn s büntetés felett.»
S elsorolja, mikkel a királyné
Nemzet és hon ellen vétkezett;
Hozzá adja hölgye eseményét, -
És az érsek adja véleményét:

«A királynét meggyilkolni nem kell,
- Mond a fõpap - tartózkodni jó,
Ha egyez mind, én nem mondok ellen»
Monda, s ajkin kétes volt a szó.
De olaj az a bánnak tüzére, -
Karja szörnyet csattant fegyverére.

S már Fejérvártt, Gertrud udvarában,
A királyné termiben vagyon;
A királyné két kicsin fiával
Játszadozva ül a trónuson.
Mint az angyal végitélet napján,
Áll elõtte s vádját dörgi Bánk-bán.

«Drága kincs volt bízva mindkettõnkre;
A király országát bizta rám:
Én kezedre, Gertrud! éltem üdvét,
Mindenem, mi volt, nõmet bizám;
Én beváltám, mit reám bizának,
Véde voltam trónnak és hazának,

De te hitlen megcsalád a bízót!
- Mond a bán s rettentõ lesz szava -
Ön magad lõl (kincsemnek lakatja)
A megõrzendõ kincs tolvaja.
Vedd el a díjt!» Gertrud összerémül...
Künn van a kard a bán hûvelyébül!

«Pártütõ! sikolt Gertrud - királyod,
És urad vérére fensz kezet?»
És elébe tartja két kezével
Mentõ pajzsul a két gyermeket.
«Istenemre! - mond a bán kevélyen -
Bántódása egyiknek se légyen!

A király, és vére szent elõttem,
Érte élek, érte meghalok;
De ki vérem- és nevembe gázol,
Annak vérrel s karddal számolok!»
A királyné szívben sujtolá õt:
Õ sziven találta a királynõt!