SZENT LÁSZLÓ-BÓL.

               BEVEZETÉS.

   A dicsõ hõst, kit magasztal énekem,
Rég dicsõnek, szentnek tartja nemzetem;
Nyolczszáz éve, hogy László a nagy király,
A magyar nép hírkönyvébe írva áll.

   Származásra nem volt nála nemesebb,
Lelki, testi ékességre senki szebb;
Hõs apától, szép anyának gyermeke,
Nagynak, szépnek rá volt ütve bélyege.

   Mint az erdõ fái közt a czédrus áll,
Termetesb és szebb vala több társinál;
És ha ott állt seregének közötte,
Meghaladta vállal õket termete.

   A csatában mint oroszlán oly erõs,
Rettenetes, gyõzedelmes volt a hõs;
Béke napján, a tanácsban, trónuson
Bölcseséggel s észszel gyõzött a bajon.

   Mi csodája, hogy ha híre nagy leve,
S tíz országban szertehangzék hõs neve?
Ifja, véne tisztelettel ment felé,
Asszony és lány szép szemét rajt feledé?

   S hosszu nyolczszáz év után is a magyar,
Ha nagy és jó és dicsõ királyt akar:
Nem kiván más fejedelmet trónusán,
Csak minõ volt László király hajdanán.

   Ily dicsõ hõst, ily királyt édes nekem,
Hosszu nvolczszáz év után is zengenem
S életének nagy könyvében nézve szét,
Énekemmel megdicsõjtnem szent nevét.

   Elbeszélnem, lengyel földön ifjuvá
Mint nevelték ifjuból férfivá;
Mint ohajtá látni e hont egykoron,
Mint s mikor jött, s hogy fogadta itt a hon;

   Mint jelenté ki magát Isten neki,
Nagy dolgokra õt korán jelelve ki;
Elbeszélnem szép Etelkét, ama nõt,
Kit szerelme csodásan sorsába szõtt;

   Mint vezette isten ujja mindenütt,
Mint hevíté kebelét az égi hit,
Híres bárdját, Szög lovát hol mint nyeré,
Mikkel annyi ellenségét megveré;

   Mint vivá ki elsõ harczát a hitért,
Szíve lányát áldozván fel hit- s honért;
És megölvén Vatha Jánost, mint leve
A hazában híres és nagy hõs neve;

   Mint szolgálá nemzetét, s a drága hont,
Mily hûséggel az ingatag Salamont;
Cserhalomnál mily dicsõen harczola,
S lett az üldött nõerény védangyala;

   Hol szerelme csak azért tünt újra fel,
Hogy magát és földi gerjét a kebel
Ujra s ismét megtagadja, - mert miként
Tûz a kõt, úgy edzi próba az erényt -

   S haza térvén a hadaknak hõs fia,
Õs Biharban milyen éltet él vala;
Hol a szép nõ s kedves, édes gyermekek
Babérihoz virágokat fûztenek;

   Elbeszélnem Nándorvárnak ostromát,
S melylyel ott éltét megmenték, a csodát,
S mint bomolt fel a csatában Salamon
S bátyjai közt a testvéri bizalom;

   Mint üldözte Vida gróf a hõsöket,
Vida ellen Gejzát mint mentette meg;
Mint veré meg Mogyorodnál Salamont,
Tõle s Vidtõl szabadítván meg a hont;

   Mint emelte trónra õt a hon szava
Gejza után, ugy hozván a köz java;
Mint virágzott Magyarország általa,
Mely alatta boldog, fényes s nagy vala;

   Mint tartá fenn önállásban a hazát,
Henrik és a pápa ellen trónusát;
Salamonnal mennyi volt még a baja,
A kiért majd német, majd kún harczola;

   Mint tisztelte szent Istvánnak hamvait,
A kit Isten szentei sorába vitt;
Emlékének szerze fényes ünnepet,
Melyet fénynyel máig ûl a kegyelet.

   Édes errõl emlékeznem énnekem,
Hosszu nyolczszáz év után is zengenem,
Mint csatolt a honhoz két új társhazát,
A horvát- és gácsországi koronát;

   Mint veré meg a kunok bõsz táborát,
Tévén Isten által egy és más csodát;
Mint ölé meg a nagy Ákost; mint adott
Vert hadának Zagyva mentén új lakot;

   Mint végezte nagy, malasztos életét,
Mint temették Váradon el tetemét;
Mint gyászolta három évig nemzete,
S a leány, kit eddig ülde végzete,

   A kit Isten és sors arra rendele,
Hogy lemondásban törjön meg kebele;
Mert a hõsnek annyi fényes tetteér’,
Szerelemnél magasabb leend a bér;

   Hír, örök név itt a földön, s túl azon
Hely az égnek szenti közt - a jutalom;
Nagy, dicsõ czél, mind a kettõ érdemes,
Hogy pálmáúl küzdjön értte a nemes!

   Egy parányi harmatcseppben sokszoron,
Mely rezegve csügg virágon, bokrokon,
A legelsõ, legragyogóbb fénygolyó
A dicsõ nap, mint tükörben látható.

   Énekembe Lászlót ekkép foglalom -
Mint a harmatcsepp parányi a dalom,
De azért az óriás hõs nagy marad,
Ön sugára, mi neki zománczot ad.

   Az oroszlánt a körmérõl ismered,
Tetteiben a dicsõ hõst megleled;
Ez az ének sem egyéb mint csermelye,
Melyben az ég csillagboltját festi le.

Dölj le, honfi, e pataknak mentiben,
S míg virágzó partján tested megpihen,
Kegyelettel a dal árján révedezz -
Im az ének Szent Lászlóról zengedez.

              ELSÕ ÉNEK.
                        IV.
László jósálma, ihletése és sejtelmei
magas rendeltetése felõl.

   Nyári éj volt, gyönyörû, szép és hives,
Fenn az égen százezer csillag repes,
Köztök a hold, mint egy bujdosó király,
Felleg és fény közt rejtõzve járdogál.

   Lenn a földön ünnepcsendben a határ;
A vad elbútt, lombon elült a madár,
Csak a hegyrõl görgedezõ csermelyek
S lomb között a játszi szellõ, zengtenek.

   Sem közel faluból, mert nincs az közel,
Ebugatás a csendet nem kelti fel;
Sem gulyákat nem táplálnak a hegyek,
Honnan néha tán kolomp csendülne meg.

   Csak ha rá-rákezdi a kis csattogány,
Vagy rideg sas víjjog egyet egymagán,
Máskülönben csend vagyon, mély, nesztelen;
Az idõ jár, még az is csak lábhegyen...

   Ily idõ a szív és ábránd ideje,
Szerelemnek és dicsõség bölcseje;
A mi szépet és nagyot sejt a kebel,
Ily idõben, ily éjen álmodja el.

   De még az is csendesebben szendereg,
Kit szivének vágyi nem ébresztenek.
Jótevõ ír a munkásnak, adomány
A vándornak fáradalmas út után.

   Béla népe is legott lecsendesûl,
Fáradalmas útja vágyott enyheûl,
Sátorokba a gyöngébbek, asszonyok,
Sátoron kül az erõsbek s bajnokok.

   Egy van, a kit lelke éber álmai
Nem hagyának nyugalomra hajlani;
László herczeg legelõször áll vala
A hon földén, melyért lelke lángola.

   Mint folyóviz, melybe súlyos kõt vetél,
Háborogva örvényezõ zajra kél,
Száz gyürûre szétoszolnak a habok,
S mindegyikben egy kis tenger háborog;

   És elõbb a zajlás le sem csendesûl,
Míg a kõ a vizfenékre nem merûl:
Ugy zajlott az ifju herczeg kebele,
Nagy soká nem birván csendesûlni le.

   S már az éjnek elcsendelgett⁷ jobb fele,
Megfordulva áll a gönczöl szekere;
Sápadozni kezd a teljes holdvilág,
Nem soká egy más világ ormára hág.

   S még az ifju a tündéres éjen át
Egyre nézi fenn az égen csillagát,
Álmodozza szíve éber álmait,
Hit-, reménye és szerelme vágyait.

   Végre mint a csendes nyári permeteg,
Mely a földre susogással lepereg;
Mint a méhi döngicsélés réteken,
Édes álom száll szemére csendesen.

   S alszik, alszik László herczeg, álma szép,
Mint a képzelet, mint egy tündéri kép;
Álmodása tett s dicsõség pályája,
A jövõnek jós szemekkel látása.

   Nagy dolgokra szánta Lászlót istene,
S hogy azokat elbírhassa szelleme,
Jó elõre az ágyat elkészité,
Melybe magvát - kebelébe - ülteté.

   És az alvó ifjuhoz leszáll vala,
Szent parancsát véve, Gábor angyala;
Az alvónak megérinté kebelét,
Szent kenettel megilleté két szemét.

   Az angyalnak érintése, kenete
László herczeg kebelébe fényt vete;
Hüvelyétõl égi része, lelke vál,
S Gábor angyal karjain az égbe száll.

   Ott az úr, ki volt, ki van, ki lenni fog,
Ön dicsében égi trónján fenragyog,
Melyet fénylõ csillagokból épitett,
Hogy ragyogjon tengerek s földek felett.

   Ki merészli vakmerõen látni õt,
A dicsõség sugárkörében dicsõt?
Trónusából tüzek villángzottanak,
S szemvakító hét lángárba oszlanak.

   Lába alatt a világok forganak,
S a világok sphaera-tánczra zúganak,
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent» harsányan zeng vala!...

   Megvakítná ennyi fény László szemét,
Szétszakítnák az erõs hangok fülét;
Teste, mint a pára széjjelfoszlanék,
S hogy le nem rogy, a kenet s szent ír tevék.

   Még a mellett is reszket mint nyárlevel,
A midõn szemét az úrra nyitja fel;
De támot lel Gábor angyal szent karán,
S leborulnak a királyszék zsámolyán.

   S szól az úr, s a szó megrázza mennyegét:
«Boldogok kik hallják, s értik az igét!
Halld és értsd meg, és elmédben megjeleld
A nagy végzést, melyre újjam kijelelt.

   Sorskönyvedbe nagy dolgokat írt karom,
Utamon járj, érettem küzdj, akarom:
Küzdni fogsz, de égi pajzsom védve fed,
Kisértetni, de fáklyám mindütt vezet.

   Hû, igaz légy, és erõs mint sziklavár,
A gyõzõre diadalmi pálya vár:
És eendel a gyümölcsbõl díjadúl,
Mely az élet fáján a jóknak virúl.

   És ivandol a forrásból, mely örök,
Szent vizébõl halhatatlanság görög;
Im e könyvben lásd a pályát, mely tied...
Boldog, a ki hallgat és ért engemet!

   Szólt az úr, szavára a tenger kihág,
Sarkaiban megrázkódik a világ,
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent!» harsányan zeng vala.

   És elõhozák szolgáló angyalok
Nagy könyvét a végezetnek; oly dolog,
Mely öröktõl volt, van és mindig leszen,
Melyrõl mult, jelen, jövõ tanút teszen.

   Mely megirva volt, mielõtt íraték,
Ki mondhatja meg, mikor keletkezék?
Nincs idõben, térbe nem fér; tér s idõ
Benne vannak, mint szikrákat rejt a kõ.

   Foglalatja a teremtõ gondolat,
Mely öröktõl él, s örök idõkre hat;
Foglalatja a fagyasztó lehelet,
Melyre újra minden semmivé lehet.

   Foglalatja a világok élete,
Nemzeteknek és népeknek végzete;
A legelsõ emberé, ki halva rég,
S az utósóé, ki lenni fogna még.

   A király és koldus sorsa, a poré,
És az égen fenragyogó csillagé...
Ez a sorsok könyve; rajta hét pecsét
Õrzi szent, felbonthatatlan levelét.

Melyet senki még ki nem nyitott soha,
Melybõl senki, mint az Isten olvasa; -
Mert hogy õ az, a ki lát szivet s vesét,
Õ, ki tudja a könyv minden betüjét.

Hogy ha egyszer felnyitandja, jaj nekünk!
Mert azon nagy nap lesz végitéletünk;
Mert betelve lészen a mi irva volt -
Megitélve az eleven és a holt.

   És az úr a szent könyvet csak illeti -
S mint midõn a nap sugarát szétveti,
Hegyen völgyön világosság terjed el:
László herczeg kebelébe fény lövell.

   És a könyvnek sok ezredik levelén
Húll elõle (mily csodás bütûnemény!).
Húll elöle a jövõnek fátyola,
Hol az ifjú ilyen képet lát vala:

   Látja Bélát, édes apját, mint megyen
Fényes trónra koronával ékesen;
Látja Géjza bátyját, a kit ugy szeret,
Nagygyá lenni ezrek s milliók felett;

   De fejérõl levevén a koronát,
Azt kezével egy gyermeknek nyujtja át;
Ámde ki azt sárba veti botorúl,
Honnan az László lábáig elgurúl.

   Hajlik László, hogy a földrõl felvegye,
A gyermeknek homlokára föltegye;
Im de rögtön trónon látja önmagát,
És fején a bûvös, ékes koronát.

   A korona, mint a csillag tündökölt,
Ragyogása fényivel betelt a föld;
Lábaihoz nemzetek rajonganak,
S hõs nevérõl dicsekedve szólanak.

   Fegyverével ismeretlen népeken
Gyõzedelmet, nem egyet ví fényesen:
De mi legkivált dagasztá kebelét,
Nagynak és boldognak látta nemzetét.

   Mind ezek közt egy bûbájos légalak,
Mint a rózsa szép, mint szellõ szállatag,
Melylyel, mint a szõnyeg hímnek általa,
Álmodása mindenütt átszõtt vala:

   Egy bûbájos lányka képe üldözé,
Melyet a sors minden harcz és vész közé
Oda vitt, hol mint gyõzõ hõs õ vala,
Hogy legyen harczok között õrangyala;

   De kihez bár mennyiszer nyujtá kezét,
Nagy tûzoszlop választotta tõle szét;
Mit jelent ez? ébren sem fejthette meg,
De örömmel látott képén kéjeleg.

   Ti azonban meg fogjátok fejteni,
A kik a dalt végig jöttök érteni;
A leányka szép alakja s végzete
Beszövõdék László herczeg éltibe.

   Énekembe én is íme beszövöm,
Mint virágot bokrétába kötözöm;
Kapok érte - nem kapok más pályabért,
Egy pár könyet fogtok ejtni gyászaért.

              HATODIK ÉNEK.
                          V.

Charitas apácza megjósolja a nagyváradi templomban
László királyságát. - László cselekvésre készûl.

   És az íge teljesült a kikelet
Harmadízben mosolyog a föld felett,
Hogy királyi székét veszté Salamon,
És királynak Gejzát tette meg a hon.

   Épen húsvét ünnepére gyültenek
Hazaszerte a keresztvalló hivek,
Ünnepelni, a nagy, dicsõ szent napot,
Melyen egykor megváltónk feltámadott;

   Ünnepelni Jézust, a hõst és királyt,
Ki legyõzte és megtörte a halált;
Alleluja énekektõl zeng a Jég,
Nyájasb arczczal néz alá a tavasz-ég.

   László herczeg Nagyváradra rándula,
Vele mentek nõje és kis angyala,
Már a zárda s templom, melyet épite,
Készen állott, benne volt a nagy mise.

   A zárdának fejedelemasszonya
Jámboréltü, szenthirû asszony vala;
A kit Isten sok kegygyel ruháza fel,
És megáldott a lét szenvedésivel.

   Charitas - ez volt a nõ szerzetneve,
Mit szokásként szerzetében fölveve;
Szép Etelke volt a neve ezelõtt,
Mig a földnek éle; rég ismerjük õt.

   S im alig lép László a templomba be,
Az apácza, társival jõ elibe;
Koronát hoz kiterjesztett karjain,
Ünnepély ül tisztes, halvány arczain.

   «Üdvözölve légy tõlünk ez ünnepen,
Mely az élet napja - igy szól ékesen -
Melyen a halál örökre meghala
A feltámadt Megváltónak általa.

   Üdvözölve légy tõlünk, László király!
Ki a trónra Istentõl hivattatál;
Az igéret szent igéje teljesül
A királyi székbe - László herczeg ül,

   Hogy magasra, nagyra vigye nemzetét,
Örökítse köztünk Jézus szent hitét;
A ki által meg fog halni a halál,
Üdvözölve légy tõlünk, László király!»

   Szólt, a herczeg kétkedõleg néz reá,
A sokaság bámulattal hallgatá -
S szól a herczeg: «A ki sérti a királyt,
Áruló fejére én mondok halált.

   Gejza bátyám joggal ül a trónuson,
És alatta boldog a nép és a hon!»
«A királyt nem sérti szóm - viszonz a nõ -
Magasabban, fenn az egekben van õ!

   Égi pálmát nyert a földi trón helyett,
Koronáját, székét itt hagyá neked;
Mind a kettõ Isten által száll reád,
Üdvözölve légy, király, tõlünk tehát!»

   Igy a jósnõ, s harmadnapra gyors követ
A herczeghez lóhalálban érkezett,
Hírül hozván, hogy nincs többé a király,
Húsvét napján érte õt el a halál...

   S szájról-szájra szerte száll a hír, a hit,
Hogy Charitas égbõl vette ihletit,
Hogy szemének és fülének nyilt az ég,
S Isten választottaként hõn tisztelék.

   Ifja, véne mint egy szenthez járula,
S a ki lelki vigaszért eseng vala,
Megtalálta nála szíve vigaszát,
A szegény, a dús, vezérlõ angyalát.

   Igy emelte föl Isten a szenvedõt,
Megmerítvén szent malasztvizében õt,
S melyet ifjan annyi vesztés kínja dúlt,
Életének tövisbokra fölvirúlt.

   És megérte, hogy igéje teljesûlt,
Fehérvárra ország s nemzet összegyûlt,
Hol minden szív egyet óhajt és akar,
S kikiáltja László királyt a magyar.

   De mielõtt errõl zengjen énekem,
Lantomat fel kell elõbb idegzenem ·,
Uj pályára lépik hõsöm, új mezõ
Nyíl elõttem, nagy, hatalmas és dicsõ.

   Megpihenve új erõvel szólhatok,
Uj erõvel ti is jobban hallotok;
Mert oly fának árnyába hozott utunk,
Melybõl egy-vágtatva ki nem nyargalunk.

            KILENCZEDIK ÉNEK.
                           V.

Eközben Zvojnimír horvát király örökös nélkül meghal,
s a horvátok Ilona ellen fellázadnak. - László huga
segítségére megy. - Rege a kocsijából kiesett kerékszegrõl.
- Horvátország meghódíttatása.  

   De ne menjünk el Lászlótól messzire -
Mert az ének csak is és az õ köre;
Salamonnak sorsa addig érdekel,
Meddig az, László sorsával vegyül el.

   László királyt a magyarok Istene
Uj pályára híjja: menjünk el vele!
Zvojnimír végsõt lehelt, nincsen fia
S zavarokba bonyolúl Croatia!

   László király húga, a szép Ilona,
Lett utána Horvátország asszonya;
De asszonynak a kevély horvát urak
Engedelmeskedni nem akartanak.

   Sõt magok közt megszakadva, mindenik
Uraságra vágyva, ármányoskodik;
Nem tekintik tulajdon szent jogát,
Nem a közjót s a hazának közszavát.

   Rendetlenség és ököljog áll elõ,
Jog helyett igazságot szab az erõ;
A királyné festett bábbá aljasúl -
Elõbb-utóbb a királyi szék lehúll.

   Híveivel gyors tanácsot tart tehát,
S felszólítják Magyarország hõs urát,
Jõne haddal, hatalommal mihamar,
Míg a népet el nem söpri a vihar.

   László király, mint jó gazda, sohasem
Volt vitézi hadseregnek szûkiben.
A sereget két külön erõ tevé:
A királyi hadsereg s a nemzeté.

   Azzal a vitéz király rendelkezett,
Ez határi közt védé a nemzetet:
Azt seregnek, ezt honvédnek nevezék,
S nem egyéb volt, mint a nemzetösszeség.

   De harczos volt a magyar, s kivált vitéz
Fejedelmét örömest követni kész
S mostan is, mint mindig, a honvédhadak
A királyi hadhoz csatlakoztanak.

   A tábornak gyûlhelyéül szép Zala,
S mely a két ország között határ vala,
Mura köze volt kitûzve: innen õk,
Túl a Dráván a horvátok, feltünõk.

   László király Fejérvárról, hol lakék,
A táborba szekereken érkezék;
Már elhagyta a Balaton nagy tavát,
Szép Zalában közel éri Kanizsát.

   S ím elalvék - igy beszéli a rege -
Kocsijából kiesék kerékszege,
Lejtõn állott a szekér, a ló repûl,
S a szekér feldõlve van menthetlenûl:

   De villámként, gyors lábakkal, hirtelen
A keréknél egy hû jobbágy ott terem,
Izmos ujját szaporán a szegveszett
Tengelyvégbe bele dugja szeg helyett.

   Igy fut a lejtõn le egy hold földön át,
Feldõléstõl óva László kocsiját;
Ott végtére a riadt szekér megáll,
És fölébredt szunnyadtából a király.

   Deák Balázs volt a hû jobbágy neve;
A király bámulva hallja mit teve.
«Kérj kegyelmet - mond a hûnek - tettedért,
S megadandom bármit kérsz, hûségedért.»

   De szerényen az egyebet nem kiván,
Mint maradni jó királya oldalán;
Ámde László egyet int s parancsot ad,
Nyergeljék fel néki a legjobb lovat.

   És eképen szól Balázshoz: «E lovon
Három óra hosszig nyargalj e sikon,
És a mennyi tért befuthatsz szerteszét,
Megeresztett kantárszárral, - a tiéd.»

   S a parancsot teljesítni lóra ül
Deák Balázs, a sík földön elrepûl;
Két tanú megy a lovagló nyomdokán,
Az idõre és határra vigyázván.

   S mire visszatérnek izzadt paripán,
Meg van írva a királyi adomány,
Rajta függvén a királyi nagy pecsét,
Mely nemesnek hirdeti Balázs nevét.

   A szegény pór bámul és csodálkozik,
Hogy való-e a mit lát, vagy álmodik?
A királynak köszönetet mondana,
De csak könye szól, elállott a szava.

   Végre szóhoz jutva így szól a nemes:
«Ennyi kegyre nem vagyok én érdemes,
Sok is e föld, én uram király, nekem,
Tizedrészszel könnyedén beérhetem!

   Kis falunkban oly sokan mi nem vagyunk,
Legjobb lesz, ha rajta együtt osztozunk;
Különb ember nem vagyok a többinél,
Mindegyik megtette volna a mit én.»

   Egyszerûen és együgyûn így szól vala,
S nemes szívén a király megindula;
Adományát kétszerezé egy helyett,
A községre iratá a levelet.

   Mai napig fentartotta szép Zala
A regét; a kis község elpusztula,
De maiglan a vidéken nyoma van,
Szent-Király és Szent-László faluiban.

   És azonkép hosszu nyolczszáz év után
Balázs vére fennvagyon még Kehidán;
Van-e magyar, a ki azt nem tiszteli,
Ha Deák Antalt s Ferenczet nevezi? -,

   Igy cselekvék szép Zalában a király,
Pár nap mulva hadi népe készen áll;
Hidat vertek át a Dráván azután,
S ott valának Horvátország határán.

   De oszolva voltak a horvát urak,
Összesen és együtt nem harczoltanak:
Már pedig csak ott van erõ, hatalom,
Hol közérzés és közakarat vagyon.

   Közmondás, hogy a vesszõt könnyû dolog
Összetörni egyenként, akármi sok;
De csomóba hogyha összeköttetik,
Rajt az óriás erõ is megtörik.

   A külön vált pártokon hát csakhamar
Gyõzelemmel erõt veszen a magyar;
És a Dráva- s Száva-köz hódolva volt,
Mielõtt másodszor újult meg a hold.

   A Kulpáig úrrá lesz László hada,
Már a tengermelléken foly a csata;
A havason túl övé a föld szine,
Alig van már ki szegülne ellene!

   Imde László táborába hír repûl,
Hogy az ország más részén, Erdély felûl,
A védetlen haza földén kúnhadak,
Iszonyú öldökléssel pusztítanak.

   S László király, mint okos, jó gazda tesz,
A midõn egy új jószágot bérbe vesz;
Nem mellõzi el miatta örökét, -
S összevonja gyõzedelmes seregét.

   És a kunnak csakhamar elébe tart,
A horvát ügy rendezésre férfikart
És erélyes õrhadat hagy õrszemül,
Al-királyi székbe öcscse Álmos ül.

   Igy cselekvék László király, a mikor
Ezer és kilenczvenegyet írt a kor;
Gyõzedelme kiebb tolta a követ,
Melyet Árpád Magyarországnak vetett.

   Koronáját egy szép kõvel nevelé,
A tartományt Horváthonnak nevezé;
Az országnak czímerében négy folyó,
Duna, Tisza, Dráva, Száva látható.

   És megyékre felosztotta részeit,
Alkotmánynyal felruházta népeit -
A magyarral testvérjoggal látta el,
S el nem nyomta, de magához vette fel.

   Nyolczszáz éves már-már e szent kapcsolat,
Melyben él két nemzet egy kormány alatt;
Tõlünk nyertek bánokat, vezéreket,
Mi õ tõlük Draskovich- és Zrínyiket.

   A mi annyi éven át megszentesûlt,
A szokás, törvény s jog által egyesûlt,
A jelenkor fogná-e szakítni szét?
Két egyûvé lett nemzetnek életét?

   Ál próféták lappanganak köztetek,
Ál utakra, bûnre visznek bennetek:
A költõnek higyetek, beteljesûl:
A magyar s a horvát újra egyesûl!

            TIZEDIK ÉNEK.
                        1.

A kunok harmadszori beütése Kapolcs alatt. László király
elébe megy hadával; útközben serge éhség- és szomjtól
szenved; a király mind a kettõt imádságával megszerzi
sergének, mely ez által erõre éled.

   Míg ezek történtek, már a kún hadak
A dulásban jól elõhaladtanak;
Elgázolák a vetést, a megürült
Ház utánok láng árjában felrepült.

   Ember, állat pórázon tereltetik,
A szûz és az asszony megfertõztetik.
Iszonyú az, a mit szenved a vidék,
Hol a hadak boszujokat töltheték.

   Mert boszúvágy hozta e szörnyû hadat
A kudarczért, mit Ozúl s Kutesk alatt
Szenvedének; megfogadták esküvel,
Hogy a szégyent vérfürdõvel törlik el...

   Igy haladtak a Tiszán át Békesig,
A Marost is kényelemmel átszegik:
És elérik a Temest, hol nagy utát
Kipihenni a vezér parancsot ád.

   Rémítõ volt látni e hadjáratot,
A midõn végig hullámzá a sikot;
Két egész nap kelle, míg ez ár-apály,
E hullámzó embertenger, csendre száll.

   Négy-órányi távolság volt, melyet itt
A Temes mentében hossza elborít;
Fele része hadfoglyokbul rabfüzér,
Marhanyájak, s prédaterhelt társzekér.

   Másik része fölfegyverzett vad hadak,
Barna arczu, izmos, szálas kúnfiak:
Közepettök a vezérnek áll vala
Négynyüstös vászonból készült sátora.

   Tetejérõl nagy távolra látható
A felhõben lengõ harczi lobogó;
Körülötte alabárddal hadfiak,
Pánczélozva komolyan õrt állanak.

   Benn pediglen vad Kapolcs, Kurul fia,
Kit khánúl uralt ekkor Kumánia,
Érmelléknek legjobb borából iszik,
És kaczagva vadan arra esküszik:

   Hogy honába vissza nem tér sergivel,
És mindaddig e jó földön vesztegel,
Míg Lászlónak koponyájából kupát
Nem készíttet, s abból iszsza meg borát. -

   Ámde László, a hadértõ hõs király,
Seregével késedelmet nem talál;
Hátrahagyva Horvát- s Tótországokat,
Egyenesen a kunok felé halad.

   Gyorsan átkel a Dunán Tittel körûl,
Hol vizével a gyors Tisza egyesûl;
Onnan a Temes mentében fölfelé
Seregeit föl keletnek terelé.

   Gyorsaságtól vár eredményt egyedûl,
Éjjel, nappal jár azért szünetlenûl;
Föl nem tartja sem mocsár, sem ingovány,
Hegyeket mász, áttör a völgy szorosán.

   De járatlan és kietlen a vidék,
Fogy erõben a had, fogy az eleség;
Ugy vannak mint a hajós a tengeren,
A ki nem lát víz- és égnél egyebet.

   Õk nem érnek mást, mint végtelen mocsárt,
Terméketlen, sivatag homokhatárt.
Vég türelme fogyva van mindenkinek,
S zúgolódni kezd a máskor hû sereg.

   Az embernek leghatalmasb ellene,
A kinzó éh támadott föl ellene;
Óriási a szükség, az éhhalál
S valamennyi szörnye van, elõttök áll...

   Egy vagyon, ki el nem veszti még hitét,
S buzgalommal megimádja Istenét;
A kegyes László király áll egy magán
Csüggedetlen az inségnek ajtaján.

   «Isten! a ki - esdõ szót ekkép emelt -
Megmentetted a pusztában Izraelt;
A ki Mózes népéhez kegygyel valál,
S inségében neki mannát adatál:

   Irgalomnak, hatalomnak Istene,
Ne tekintsd, hogy volt s van e népnek büne,
Vedd le róla büntetõ karod sulyát;
Megismerte haragodnak ostorát!

   Szánakozzál rajta; mert hisz atyja vagy,
Lássa, hogy nemcsak haragod súlya nagy;
De nagyobb vagy irgalomban, Istenem!
Mert te vagy az irgalom és kegyelem.»

   Igy imádta Istenét László király,
És imája Istenéhez égbe száll...
Közelebb volt a segély, mint hitte tán -;
Halljátok, mint mondja el a hagyomány.

   «Még imába volt merûlve a vezér,
S ím egyszerre megrendûl a nagy fenyér,
Dobog a föld, sûrü por keletkezik;
Hah, minõ had ez, mely itten érkezik?

   Sok ezer vad szarvas és nehéz bölény,
Tart feléjök, mint egy égi küldemény;
László hada örömében megriad,
Mintegy önkényt adja meg magát a vad.

   És azonnal dárda és nyil pergenek,
Dús aratást lel az éhezõ sereg;
Rég nem ettek jobb izût, rég ily vigan,
Mint e nem várt lakomán mindannyian.

   A kegyes király szemébõl köny fakad
S Istenének hálát forró szívvel ad,
Hogy kegyelme, melyet tõle esdekelt,
Mind magán, mind népén ily dusan betelt.

   Mind hiába! bármi jótét s nyereség
A csodásan s váratlan nyert eleség,
Ujra zúgni és morogni kezdenek
Az ételre szomjtól égõ seregek.

   S közepettök a kegyes László király
Újra kínos, kétes aggalomban áll:
Nem veszíti Istenében el hitét,
De nem meri esedezni új kegyét.

   S szól a néphez: «Ez tehát, oh seregek,
A jótettért, melyet épen vettetek,
Háladástok? illik ily kisszívüség
Ahhoz, a kit ily csodásan véd az ég?

   Im e kõ is, e szivetlen szirtdarab,
- S vesszejével egy közel kõszirtre csap -
Hogyha tudna mint az ember érzeni,
Háladatosb fogna lenni, mint ti s mi!»

   Szólt s csodáknak új csodája! a rideg
Kõtömegnek sziklakeble megreped;
És belõle kristálytisztán, vidoran
Szomjatoltó, gazdag forrásvíz rohan...

   Térdre húll a meglepett nép s felüvölt,
Örömétõl megreng a lég, reng a föld;
A kunoknak táboráig zúg szelök,
Ott úgy vélik, hogy az Isten mennydörög.

                        II.

A kúntábor leírása. Ütközet. László maga ragadja meg a harczi
lobogót; a kúnok megfutamodnak, de Kapolcs parancsot ád
seregének, hogy aranyait hányja el magától az üldözõ magyarokat
feltartóztatni; azonban az arany László imádságára kõvé válik,
s a magyar sereg leveri a kúnokat. A megmaradtakat László
a mai Jászságba telepíti le.

   De futárok érkeznek mindenfelül,
És Kapolcs László jöttérõl értesül;
«Talpra, kúnok!» felrivalg parancsszava -,
S pillanatban harczra készen áll hada.

   Mintha sûrü, szálas, õsi rengeteg
Bukkannék ki földbõl, áll a hadsereg;
Csakhogy a fák izmos, bátor férfiak,
Lomb helyett légben vasélek inganak.

   S ha a tábort erdõnek nevezhetéd,
Benn az erdõ hõseit is megleléd;
Volt oroszlán köztük, bátor és nemes,
Fene tigris, tarka párducz, rémletes;

   Nagy, nehézkes medve, csalfa hyena,
Farkasoknak prédavágyó tábora;
Kik mindnyájan magyar vérre szomjasok, -
Igy várák be László királyt a kunok...

   Dombra ér sergével a magyar király,
Ellenében síkon a kuntábor áll;
Sokasága pillanatra a magyart
Magakasztja, de sokáig ez nem tart:

   Mert a magyar nem azt nézi, mennyi az
Ellensége szám szerint, melylyel hadaz;
A magyar csak azt tekinti: merre van?...
Ugy tanúlta hõs apák példáiban.

   Igy cselekvék a vitéz László király,
«Ott az ellen!» mond s a sereg már nem áll!
De miként villám az égrõl lezuhan,
A kunoknak táborába lerohan.

   És sikoltás és rikoltás kél vala,
Harczra buzdúl ember és ló általa;
A zenének rivadalma bele vág;
László király a sorok elébe hág.

   És kezébe kapván a vérlobogót,
Megfuvatja rá a nagy tárogatót;
És «utánam!» e rövid szót mondja csak,
S mint az árviz nyomaiba zúg a had.

   Ütközet van; mint a zápor kétfelûl
Egymás ellen a sivító nyíl repûl;
Szúr a dárda, recseg a kürt, sújt a kard;
Majd László kunt, majd ez nyomja a magyart.

   Mint a kõfal oly tömött, erõs a kún,
Ellenáll a rohanásnak iszonyún,
Mind hiába! minden erõ hasztalan
Ott a hol László királynak karja van!

   És ha kétszer annyi volna mint vala
A kunoknak érczerõs emberfala,
Mint a villám László rajtok áthasit,
Gyéritvén, fogyasztván a kun sorait.

   Nemsokára törve van Kapolcs dacza,
Összeomlik érczerõs emberfala,
Itt is, ott is áttör a magyar sereg,
A hátráló kúnt rémûlet kapja meg!

   És ijedve meglódulnak a sorok,
Tömegestül bomlik a rend; ki gyalog,
Ki lovag fut, és alig pár percz alatt
Idomtalan zûrzavarrá lesz a had.

   Nagy sokat gyõz és mindenkor tényezõ
Háborúban a bátorság és erõ;
De azért okos küzdõ cselt sem vet el,
Mert a legnagyobb erõn is gyõz a csel.

   Igy Kapolcs is látván sergét, érezi,
Hogy azt vissza többé nem terelheti;
A futók közt ily parancsot osztogat
(Tán megmenti még vele a vert hadat).

   «Már ha futni - ekkép szól - indultatok,
Rajta gyávák, rajta! ám csak fussatok!
De legalább mentsétek meg éltetek,
Az pediglen csak ez egy úton lehet:

   Hányjátok el a mi aranyt szedtetek,
Üldõitek nyomát hadd akaszsza meg!
S mig a prédán kapva kapand ellenünk,
Meglássátok, táborostul megmenünk!»

   S tõnek úgy, a mint Kapolcs elrendelé;
Mint a zápor húll arany mindenfelé;
Tarsolyokból és tüszõkbõl hulla szét,
(Könnyen szórták, mert rablák, nem szerezék!)

   Régidõben csak oly bûvös erejû
Volt, miképen mai nap, a pénznemû;
Az aranynak csillogása az a lép,
Melyre ráakad az ember legelébb.

   Megpillantván a hulló aranyesõt
A kúnüldõ magyar is maga elõtt;
Méneirõl ugrosást kezd szaporán,
Hagyja a kúnt, s kapkod az arany után.

   Látja László a hálót, melyet neki
A kunoknak fõvezére vete ki:
Kebelén a szív mélyen elkeserûl.
(Diadalma csillaga igy lemerûl.)

   A futárok nyargalása hasztalan!
A parancs, a tilalom hiába van!
Feledik az üldözést a hadfiak,
Csillogó arany után száguldanak.

   S Istenhez László buzgón fölesdekel,
Attól várva, hogy a bajt intézze el;
S im csodák csodája! a mi most beáll...
Alig hisz szemének maga a király!

   Tarsolyokból és tüszõkbõl egyre húll
Az arany még; de nincs, a ki érte nyúl;
Úgy akarta Isten, és a kidobott
Kerek arany mind kövekké változott...

   Mért akasztná meg futtában a lovat
A magyarság hitvány, rossz kövek miatt?
Elszáguld és elvágtat biz azokon;
Annál gyorsabb, ott leend a kúnokon.

   Mért beszéljem hosszan a történteket?
László király gyõzelmét a kún felett?
Maga Kapolcs elveszíti életét,
A riadt kunság lerakja fegyverét...

   És az így kivívott fényes diadal
Nem leszen gyászos halotti ravatal;
Nem szomjaz vért a kegyes király vezér, -
Gyõzni csak, nem öldökölni, volt a czél.

   A legyõzött sergeknek ad életet,
Ha felveszik a keresztény szent hitet;
Sõt lakásul földet oszt számukra ki,
Hova õket le is telepítteti.

   S nem sokára a dús alföld síkjait,
Hol a messze Hortobágy határt hasit,
A ‘Tiszának és a Zagyva nyilt közét
Uj teleplõk foglalják el szerteszét.

   Barna képü, szálas, izmos kúnfiak,
A kiket, mert mind ijászok voltanak,
Az utókor jász-kunoknak nevezett,
S kik maiglan lakják e sík téreket.

.oOo.