ÕZIKE.

Volt énnekem egykor egy õzikém,
   Legelve találtam az éren;
Még most is örûlök a mint felém
   Simúla szegényke szelíden.

Õ volt örömöm nekem egyedül,
   Csak õ maga kedves elõttem,
És síma nyakára szerelmemül
   Egy kék szalagot kötöttem.

Mezõre legelni kivittem õt,
   Itatni kivittem az érre,
S az ér is örült, ha ivá vizét,
   A rét csalogatta füvére.

,Halld, ifjú, birtokos úr vagyok!’
   S kincsével az úr kinálgat.
«Nem, kincses ur, arra nem áhitok:
   Kincs nékem e kellemes állat.»

Drágán aranyozva, de gõggel is,
   A czifra királyfi belépett:
,Halld, pénzt is adok, fiu, földet is!’
   «Hagyd nékem az õzfit, a szépet.»

Utána kökényszemü lány jöve,
   Vigadni, mulatni az érre,
,Mily kellemes állat ez õzike!’
   S leszögzi szemét a mezõre.

«Vidd, angyal, oh vidd el az õzikét;
   Nem kérve is a te sajátod!»
S a lány oda nyújtja piczin kezét:
   ,Örökre, örökre barátod!’