A HÛSÉG DIADALMA.

Budán nehéz rabságban ül
   Czagány, a szép levente;
Lábán, karán vas nehezül -
   S nincs, nincs a ki megmentse.

Czagány tûr és dühösködik.
   És átkot és imát mond;
Meg visszadõl, meg felszökik,
   S a szörnyü lánczakon ront;

Port rágna düh elegy buján,
   Vért inni volna készen.
«Hol vagy szülém s te szép leány?»
   Imígy eped szivében.

Eped, mert rút rabságban ül
   A hõs, szabad levente,
Lábán, karán vas nehezül, -
   S nincs, nincs a ki megmentse.

De van, ki rá gúnynyal lenéz,
   Egy istenadta ozmán:
«Hol görbe kardod, hõs vitéz?  
   Csak nem hagyád a korcsmán?»

,Ne bántsd - másik szól - a bohót;
   Õ ájtatos keresztény,
S a kard helyett az olvasót
   Hordozza két kezecskén.’

És így gunyolják rendiben,
   Kik elmenõk mellette;
Legvégre egy rút szerecsen
   Magán megáll felette:

«Mi dús, mi boldog vagy, vitéz!
   Még lábod is gyürûzve!
Kár, kár bizony, hogy mátka kéz
   Nincsen közé befûzve.»

Nem tûri már Czagány a gúnyt:
   «Isten, ki él a mennyben,
Az lássa, hogy napod lehunyt,
   Ha nem kotródol egyben.»

«Nem, én vitéz, én nem megyek!
   Inkább te jõjj el innét.»
Szól a pogány; a hõs remeg,
   Megismeri szerelmét.

,Nagy isten! Ilka mit tevél?
   Fuss, fuss! - halál van itten,
Nézd kezemen a vas kötél;
   Együtt halunk ma ketten!’

«Menekszünk együtt - mond a lány,
   Im kulcsa lánczaidnak!
Nyisd meg lakatját, hõs Czagány,
   Künn kész paripák várnak.»

,Oh Ilka, Ilka mit tevél,
   Oh Ilka, szûm szerelme!’
«Nem én, a hûség és fortély
   S a porkoláb kegyelme.»

S elõ, elõ ment mint madár,
   Mint gondolat futása,
A szép leány s szabad huszár
   Menekvõ haladása.

És a szelid hold és az ég
   Világa süt le rájok,
És úton, útban a hüség
   Igy énekelt utánok:

«Erõt, oh hõsfi, a hit ad,
   Ösvényt a szép remény mutat;
De gyõzni egy tud csak velem,
   Te vagy, te vagy hû szerelem!»