Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.
Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.
Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan -
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.
Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?
Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled - perlőimmel perlek én!
Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened -
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.