Hol, mikor itt jártam, a porhanyó
földben
Fürge lépteimnek mindig nyoma maradt,
Főlehajtva járok búsan, törődötten,
Zúzmarás faágak zörögnek fölöttem,
Csikorog a fagyos föld égő talpam alatt.
Oda tartok most is a
szőlőlugasba.
Dús gerezdek helyén kopár vesszők állnak,
Száraz kötelékük zord szél lobogtatja,
Koszorúja lehullt, csak emlékszalagja
S jeltelen fejfája áll a termő nyárnak.
Itt állt a karosszék. Egy asszony
ült benne.
Lépteim zajára úgy sugárzott arca,
Ugy meg-megpróbálta, hátha fölkelhetne -
De csak visszaroskadt. Könny hullott fejemre.
Szegény kicsi árvám - úgy elmondogatta.
Aztán együtt sírtunk. Akkor nem
értettem.
Csak mikor - karomba fogódzva - feljöttünk,
Támadt fájó érzés gyermeki keblemben -
Hozzája simultam jobban, görcsösebben.
A lombok suttogva hajlongtak fölöttünk.
Visszafelé tartok. Fájdalom űz
tova.
Fájó veszteségem felújítja minden:
Utamban megállit a vén ákác lombja -
Akkor rámhajolt, - most - tövise arcomba?
De e seb nem oly mély, mint ez itt, a szivben.