Csak vágjátok a gúnyt arcomba!
Ez jól esik s illik tinéktek.
Bús szánalom pókhálórongya
Rosszul takarná örvendéstek.
Tapsoljatok! Betelt a jóslat:
- Tiétek. Mért sajnálni hát? -
Hogy az nyugodt csak, annak jó csak,
Ki józan és előre lát.
Tapsoljatok! Hisz nem veszett el
Az élettörvény, mit ti mondtok.
Való igaz: ki nyilt szemekkel
S nem álmodozva jár, az boldog.
Halk ritmusok lágy lüktetésit
Ki megértette, elveszett.
S ki égre néz, a sárba lép itt.
- Ti hát a sárra nézzetek!
Szűk, daltalan világotokba
Nem vágyik tűzimádó lelkem;
De megállit az erdő bokra,
Hol egy madárfiókra leltem.
S hajadonfőtt, kitárt karokkal
Míg áldom a bukó Napot,
S a hab beloccsan csolnakomba -
Elégedett akkor vagyok.
Lehettem volna okos igás
Én is e bús életmalomban.
Thálesz, vén bölcs, az iskoládban
Nem is oly rég, az első voltam.
De jobban csábitott vizednél
Falernum lángszinű leve -
S egy ritmuson biz elfelejtém,
Hogy ennem is csak kellene.
S Melitta jött. Folyó aranynál
Fényesb haja, a dus, kibomló,
Párosz hegyén a rózsamárvány
Lehet csak keblihez hasonló.
Prométheüsz az ő szeméből
Lophatta volna a napot...
Ha a szemem szemébe szédül -
Bölcsek, csak boldoguljatok!
A szürke, szent elégedettség,
S amit adhat tömött erszénytek:
Nagy házba sok fény, csöpp melegség,
Jólét, tudás legyen tiétek!
Daltermő álmok szent világa
S Melitta él, zeng lantomon.
Minden fanyar bölcseségtekért
Egy hajaszálát nem adom.
Életbölcsek, legyetek áldva!
A parton kint vár csolnakom.
Dalos ajkam Melitta várja
S új fény int túl a partfokon,
Fele megyek lélekvesztőmben,
S ha tán lidércfény - úgy lehet! -
Zeuszra, mint ti, ép oly bölcsen
Sóhajtom majd ki lelkemet!