A MOSTOHÁM

Bús óra ez - s már nemsokára
Úgy száll ez is a végtelenbe,
Mint bús óráim többi árva,
Csalódott néma névtelenje.

Nekem az idő mostohám csak.
Gyönyörös, forró, szép óráit
Tékozló kézzel osztja másnak -
S rám üres napok torka ásít.

S tudom, igy marad mostohámnak -
Míg egyszer csak utálatomban
Odalököm a rongy-órákat.

Megszeppen majd - s én mosolygom csak,
Hogy hazug gyászban, bünbánóan
Síromra sok, sok virágot rak.