Egyszer nagyon fájt már az élet.
Fájtak a szeplős féregarcok.
Fájtak a csókok s fájt nem tudnom:
Minek kínlódni ezt a harcot.
Ha még harc lenne! Mell a mellnek!
De kis kenyérért sántikálva,
Éhes férgekhez dörgölődzni...
Kéjjel gondoltam a halálra.
Menni, csak menni gyorsan! gyorsan!
Itthagyni minden kis cókmókot...
S lelkem a halál apródjával,
Egy kis golyóval sugdolódzott.
Te nyitod hát ki, ó te áldott,
A szent kaput a végtelenbe!
- Bohó, magad lásd, hova vágyol...
S ráütött rögtön a szivemre.
...Friss deszkaszag áradt köröttem
És zizegett a tömő forgács...
És sötét lett, s a nagy sötétben
Kezdődött furcsa sürgés-forgás.
Gyors szú őrölte már a deszkát
És kuncogtak kis éhes férgek...
Amiktől ott fenn undorodtam,
Most lakomázni hozzám értek...
- Megcsaltál, vén csont. Azt
igérted,
Hogy tenálad valahogy szebb lesz.
Hittem, bolond, és idevágytam
A férgektől - az új férgekhez.
Csúf, csúf ott fenn és fáj az élet.
Fáj a csók és jaj, fáj az álom,
És mégis szép és mégis élet,
Nem baj, csak fájjon, soká fájjon!
...Kacagott a halál apródja
És elsuhant a szívem mellett...
S az orvos szólt kezét dörzsölve:
Két hét mulva már föl is kelhet!