DON JUAN VÉGRENDELETE.

Asszonysimitó két sötét szemem
Akkor majd meg se rebben.
Pedig asszonyok suhognak, súgnak,
Sírnak a közelemben.

Mind eljön, aki egykor szeretett
S kit én szerettem volna.
Ó kín, hogy akkor fel nem ülhetek
S nem szólhatok korholva:

»Szép asszonyok, a ravatalomat
Könnyes virág ne lepje.
Ki itt fekszik, az asszonyrikatást
Éltében sem szerette.

Vig asszonypajtás, nótás szerető
Volt ideálja néki.
Élni tanított szépen és vígan.
Maga nem tudott élni.

Szép asszonyok, a ravatalomtól
Kiki szeretni menjen.
És sirjon értem boldog könyűt
Mámoros szerelemben.

Bús asszony gyásza sosem igazabb
S nem gyászoltabb a régi,
Minthogyha csókját az uj szeretők
Csókjában újra éli.

Szeressetek. Én piros ajkam
Feltámad minden csókban.
S élek asszonyok csókos ajakán
Örökre koporsótlan.«