Csak sohase fájjon tinéktek
Az én furcsa, dacos fejem.
Hogy merre nézzek, hova lépjek:
Majd csak én kémlelem.
A kályhasutból, vagy ahová
Jósorsotok beültetett,
Az én esés-keléseimen
Ti csak nevessetek.
Jól vetve a fejetek alja
S emésztetek. Mi kell tovább?
Mért mocskoljátok hát örömmel
A hegyjárók nyomát?
Engem napközel, bús magasság
Ragad, vezet sziklás úton.
Dalokat élő dal bolondja:
Kinek fáj, ha bukom.
Kell, hogy nap-napra érütését
Számlálja itten mindenegy?
Lassan pusztulni el vagy gyorsan
Nem egyre megy?
Kislány, szakítsd le azt a pártát.
Kérő jön: add oda magad!
Búbánat, asszonykönny, csalódás
Utánam nem marad.
A hegytetőn tüzek lobognak,
Pihenhet, ki felérkezett.
De addig - dalolok, mosolygok,
Vágyok és érezek.
Ha dalt hallotok, zengőt,
méltót,
S hallga csak! én mondom a dalt,
Gondoljátok: valaki fent jár,
S magasba tart.
S ha dalt hallotok, sirót, törtet,
S hallga! én mondom komoran:
Gondoljátok: felfele indult
S most lerohan.
Gondoljátok... ej, mit bánom én,
Mit gondolnak rozsdás agyak?
A kályhasut nem prófétaház -
S engem szólitanak.
Megyek... Hát ne fájjon tinéktek
Az én fejem egy percre sem.
Koszorúsan vagy összetörten -
Mindegy - az én fejem!