A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Őszi virág, véres virág,
Lőszerládából egy kereszt
S száz ágyuszó a gyilkosokra.
Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod,
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.
Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével,
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bus szádban a halál izével.
Lengyel dombok őszi virágát,
Didergő pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szivedre tűzöm szomorun.
Testvér, már tőlem ugy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.
Hű asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba,
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorubb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:
»Foganjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja-vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;
Szemét kerülje könnyü álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bőre,
S kutyája fusson messze tőle,
Mikor megérzi leheletjét.
Undorodjon tőle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.
Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!«
És
aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol győzelem virága nyit -
Csak megszoritom hült kezed,
Testvér, te drága, aki itt
Kibékitettél a halállal.
(Siedliska,
okt.)