Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.
Aláztál engem barmok vályujáig
S hajcsárt rendeltél urnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyiltak,
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.
És mégse kérem, hogy énrám tekints,
S megsokald szörnyü vezeklésemet,
Csak őt tekintsd, a gyöngét, szomorut,
Aki sohase vétett ellened.
Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengő igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?
Ki mondja néki eztán: »Gyönyörüm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy.«
Igy elhervadni engednéd-e őt,
Ó, én Uram, kit jónak mondanak.
Lásd, nem dícsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben usszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?
Nem kértem, Uram, tőled semmit is,
Mert nem alkottad kérő szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!
(Przemysl,
okt. 28.)