ÖRÖME VAN A PACSIRTÁNAK

Börtönudvarból zöld mezőn
Hajlik az út a temetőbe.
Fehér deszkák közt fehérebb sziv:
Az én édestestvérem fekszik.
Mögöttem börtönőr halad.
S fejem fölött, az ég alatt,
Napszikrás nyári ég alatt
Pacsirta szálldos körbe-körbe.

Szabad madár, áldott madár
Ujjong, cikáz, dalol, nevet.
Lent botorkál a gyászcsapat;
Betegsziv, rabság, gyászfogat -
S öröme van a pacsirtának.
A nyári égben most lelt társat:
Ujjongó csókkal most köszönti
Testvér, a te jó lelkedet.

Előttem már a temető;
Betegség, rabság, ravatal.
Mögöttem börtönőr halad.
S fölöttem tiszta ég alatt
Felujjong, mint a diadal,
Pacsirta-csók, pacsirta-száj -
S hull, hull, alá, alá, alá
Szédült szivemre ez a dal:

»Áldott lelkét, fehér lelkét
Véres csaták, rossz emberek
Soha-soha el nem vehették,
Mert szenvedőn is szeretett.
Testvéred volt és testvérem lett,
S most már a boldog ligeteknek
Drága szelid vendége lett -
Hol béke él és szeretet.«

                        (1917. VI. 12.)