Ebéd után nõkrõl folyt a szó, mert mirõl is beszélnének egymás között a férfiak?
- Furcsa eset történt velem! - mondta egyikünk. És elmesélte.
- A múlt télen egy este testi-lelki fáradtság és csüggedés vett erõt rajtam, ahogy mindenkivel megesik olykor. Egyedül ültem otthon, és éreztem, hogy ha még tovább így tart, rémes búskomorság rabja leszek, s az ilyen lelki válság, ha többször ismétlõdik, csak öngyilkosságra vezethet.
Felvettem felöltõmet, és elmentem hazulról, csak úgy céltalanul. Eljutottam a körútig, bolyongtam a csaknem üres kávéházak elõtt, esett az esõ, a lelket és a ruhát egyként átjáró esõ, nem zápor, amely zuhogva hull, és kapualjak alá kergeti a lihegõ járókelõket, hanem finoman szitáló esõ, hogy a cseppje sem érzik... végeérhetetlen esõ, alig észrevehetõ kis cseppecskéket lerakó, amely aztán átható, fagyos vízzel borítja a ruhákat.
Mit tegyek? Jöttem, mentem, töprengtem, hol tölthetnék el két órát, és életemben elõször fedeztem fel, hogy Párizsban este nincs szórakozóhely. Végre elhatároztam, hogy a "Folies-Bergére"-be, az utcai nõk mulatójába megyek.
A nagyteremben kevés ember. A hosszú, patkó alakú folyosón néhány alak, járásuk, öltözékük, hajviseletük, szakálluk, kalapjuk, arcbõrük elárulja közönséges fajtájukat. Alig lehet idõrõl idõre egyegy megmosdott - tökéletesen megmosdott -, jól öltözött embert látni. Ami a lányokat illeti, õk a régiek, a jól ismert förtelmes nõk, fáradtak, csúnyák, petyhüdtek, mindig lesben állók, arcukon - isten tudja, miért - ostoba gõg honol.
"Bizony - gondoltam magamban -, ezek közül az elnyûtt, inkább
zsíros, mint kövér, itt felfújt, ott sovány, kanonokpocakú, görbe, kengyelfutó-lábú teremtések közül egy sem éri meg a kért öt arany helyett nagy nehezen kicsikart egy aranyat."
Egyszer csak megláttam egy kedves arcú, már nem egészen fiatal, de üde, mókás, hetyke kis nõt. Megszólítottam, és bután, gondolkozás nélkül megalkudtam vele egész éjszakára. Nem volt kedvem egyedül hazamenni; akkor már inkább ennek a szajhának a társasága, az ölelése.
Vele mentem. Nagy, nagy házban lakott, a rue des Martyrs-on. A lépcsõházban már nem égett a gáz. Lassan, gyufaszálakat gyújtogatva, beleütközve a lépcsõfokokba, botorkálva, kedvetlenül másztam fölfelé az elõttem suhogó szoknya után.
A negyedik emeleten megállott a leány, betette a külsõ ajtót, és megkérdezte :
- Szóval, holnapig itt maradsz? - Persze! Úgy állapodtunk meg.
- Jól van, cicuskám, csak azért kérdeztem, hogy tudjam. Várj egy pillanatig, rögtön jövök.
Egyedül hagyott a sötétben. Hallottam, hogy két ajtót betesz - és mintha beszélgetne valakivel. Meghökkentem, és nyugtalanság fogott el. Átvillant az agyamon, hogy hátha stricije van. No de kemény az öklöm és a bordám. "Majd meglátjuk!" - gondoltam.
Feszült figyelemmel hallgatóztam. Óvatos jövést-menést, mozgást hallottam.
Azután egy másik ajót nyílását hallottam, s úgy rémlétt, mintha beszélne valaki, de egészen halkan, suttogva.
A leány égõ gyertyával tért vissza. - Bejöhetsz! - mondta.
Bizalmaskodva tegezett. Beléptem. Keresztülmentünk egy ebédlõn, ahol szemmel láthatóan soha senki sem evett, aztán bekerültem a közismert bútorozott szobába, a falon ripszfüggönyök, az ágyban gyanús pecsétekkel tarkázott selyemdunyha.
- Tedd magad kényelembe, cicuskám! - mondta a leány. Gyanakvó szemmel vizsgálgattam a helyiséget. Semmi nyugtalanítót nem vettem észre.
Oly gyorsan levetkõzött, hogy még a kabátomat se vetettem le, már ágyban volt. Nevetve mondta:
- Mi bajod? Sóbálvánnyá változtál? Siess! Követtem példáját.
Öt perc múlva már nagy kedvem lett volna felöltözködni és elfutni. De visszatartott az elõbbi súlyos fáradtság. Nem volt annyi lelkierõm, hogy felkeljek, bárhogy undorodtam ettõl a mindenki ágyától. A színházi csillárok alatt látni vélt érzéki báj eltûnt, mire karomba vettem, és csak egy egész közönséges leány teste simult a testemhez, olyan, mint a többi, közönyös és készséges csókjának fokhagyma-utóíze volt.
Beszélgetni kezdtem vele. - Régóta lakol itt?
- Január 15-én múlt hat hónapja. - Azelõtt hol voltál?
- A Clauzel utcában. De a házmesterné sokat kellemetlenkedett, és felmondtam.
És vég nélküli históriát kezdett mesélni a házmesterné pletykáiról. Mozgást hallottam egész a közelünkben. Valaki sóhajtott, aztán mintha megfordult volna egy széken.
Hirtelen felültem az ágyban, és megkérdeztem : - Miféle zaj ez ?
A leány nyugodt biztonsággal felelt:
- Ne nyugtalankodj, cicuskám, csak a szomszédasszony. Olyan vékony a fal, hogy minden úgy áthallatszik, mintha itt lenne. Valóságos skatulyákban lakunk.
Lustaságom felülkerekedett, és visszabújtam a takaró alá. Megint beszélgettünk. A férfiak szokásos, ostoba kíváncsisága nem hagyott békén... mindenkit érdekel ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek elsõ kalandja, fel akarjuk lebbenteni elsõ ballépésük fátylát, hogy felkutassuk az ártatlanság távoli nyomát, talán hogy szeressük õket egy-egy õszinte szóban, amely felvillantja régi tisztaságuk és szemérmességük emlékét; kérdezõsködtem a leány elsõ szeretõi felõl.
Tudtam, hogy hazudozni fog. Hát aztán ? Talán a sok hazugság között is föl tudok fedezni valami õszinte és megható igazat.
- Hadd hallom, mondd el, ki volt? - Egy matróz, cicuskám.
- Meséld el, hol történt? - Argenteuil-ben.
- Mit csináltál ott?
- Szolgáló voltam egy vendéglõben. - Melyikben?
- Az "Édesvízi Tengerész"-ben. Ismered ? - Hogyne! Bonanfannál!
- Igen, igen !
- Aztán hogy udvarolt neked az a matróz?
- Erõszakot követett el rajtam, amíg az ágyát vetettem. Hirtelen eszembe jutott egy szemlélõdni, bölcselkedni szeretõ orvos barátom, akit kórházi szolgálata állandó összeköttetésbe hoz leányanyákkal, utcai leányokkal, mindenféle asszonyi gyalázattal és nyomorúsággal, szegény nõkkel, akik lebzselõ, zsebükben pénzt csörgetõ kanok förtelmes prédájává züllöttek.
"Minden leányt - szokta mondani orvos barátom - a saját társadalmi osztályából és rétegébõl való férfi ront meg; kötetekre menõ tapasztalatokat gyûjtöttem ezen a téren. Azzal vádolják a gazdagokat, hogy megfosztják a nép gyermekeit ártatlanságuk virágától. Nem igaz. A gazdagok már csak letépett virágokat fizetnek meg. Mindenesetre õk is szakítanak, de csak a másodvirágzásból; sohasem övék az elsõ virulás."
Társnõm felé fordultam, és elnevettem magam.
- Ismerem a történetedet, nem a matróz volt az elsõ. - De igen, cicuskám, esküszöm !
- Hazudsz, cicám! - Nem hazudok !
- Hazudsz, mondd meg az igazat. A leány csodálkozott és habozott.
- Varázsló vagyok, édes fiam - mondtam neki -, értek az álmokhoz. Ha nem beszélsz igazat, elaltatlak, és úgyis megtudom.
A leány ostoba volt, mint társai mind, és megijedt. - Honnan tudod? - dadogta.
- Beszélj !
- Elõször - igazán majdnem semmi sem történt. Ûnnepély volt a faluban. Külön szakácsot hozattak: Alexandre urat. Ahogy betette a lábát, minden úgy történt a házban, amint õ akarta. Parancsolt mindenkinek, a gazdának, az asszonynak, mint valami király... Szép szál, nagy darab ember volt, és nem fért a bõrébe. Folyton kiabált: "Hamar vajat, tojást, madeirát!" Mindent futva kellett hozni neki, mert különben úgy káromkodott haragjában, hogy az ember még a szoknyája alatt is elpirult. Mikor beesteledett, kiült a kapu elé pipázni. Éppen mellette haladtam el egy csomó tányérral. Megszólított: "Gyere velem, csitri, a patakhoz, mutasd meg a környéket." Mentem vele nagy ostobán. Alig értünk a vlzhez, olyan gyorsan történt minden, hogy jóformán azt se tudtam, mit csinál. A kilencórás vonattal el is utazott. Sohasem láttam többet.
- Ez minden? - kérdeztem. Habozott.
- Azt hiszem, hogy Florentin tõle van. - Ki az a Florentin?
- A fiam.
- Úgy? A matrózzal pedig elhitetted, hogy õ az apja? Igaz? - Ördögöd van!
- Volt pénze a matróznak ?
- Igen, háromszáz frank járadékot hagyott Florentinnek. Kezdett mulattatni a dolog, és tovább firtattam.
- Jól van, leányom, nem is vagytok ti olyan ostobák, mint az ember hinné. Nány éves most Florentin?
- Tizenkettõ. Tavasszal fog elõször áldozni.
- Nagyszerû! És azóta jó lelküsmerettel ûzöd a mesterségedet? A leány sóhajtott:
- Az ember azt teszi, amit lehet...
Ekkor azonban nagy zaj keletkezett benn a szobában. Mintha valaki leesett volna, és kezével a falat kapargálva, igyekeznék feltápászkodni.
Egy ugrással künn termettem az ágyból.
Megragadtam a gyertyát, és ijedten, dühösen néztem körül. A leány is felkelt, mindenáron igyekezett visszatartani:
- Semmi, cicuskám, mondom, hogy semmi!
Már felfedeztem, hogy merrõl jön a zaj. Egyenesen odatartottam az ágy feje mögé rejtett ajtóhoz, és kirántottam. Nagy, rémült, csillogó szemekkel reám bámuló, remegõ, sápadt, sovány kis fickót pillantottam meg, egy szalmaszék mellett ült, leesett róla.
Amint észrevett, sírva fakadt, és anyja felé nyújtotta karját:
- Nem tehetek róla, mama, nem tehetek róla. Elaludtam, és leestem. Ne szidj meg, nem tehetek róla!
- Hát ez meg micsoda? - kérdeztem a nõtõl.
Zavart, kétségbeesett arccal nézett rám, és el-elakadó hangon magyarázta:
- Mit csináljak? Nem keresek annyit, hogy kiadjam kosztba. Magamnál tartom, de nagyobb lakást nem vehetek. Velem alszik, ha nincs nálam senki. Ha csak egy-két órára jön valaki, benn maradhat a szekrényben. Csendesen viselkedik, már tudja... De ha valaki egész éjszakára jön, mint te, megfájdul a dereka, ahogy a széken alszik, szegény gyerek... Nem tehet róla... Szeretném látni, ha neked kellene egész éjjel széken aludnod... mit szólnál hozzá? Dühbe jött, felhevült, kiabált.
A gyermek csak sírt. Szegény, vézna, félénk fiúcska, igazán a szekrény gyermeke... a hideg és sötét szekrényé... és néha bemászik melegedni az olykor üres ágyba.
Magam is majdhogy sírva nem fakadtam. És hazamentem aludni.