A kőszén!

Evelina úgy tett, mint aki nem akar meghalni.

Csak azért sem akar meghalni, mert az orvos azt mondta, hogy nem élhet tovább.

Ez a fiú sok igazat mondott neki, de egyben mégse legyen neki igaza:

Abban, hogy mi az, ami „lehet”, aminek lenni „kell!”

Evelina fölébredni érzé lelkében az erélyt, a visszadacolást, amint azt látta, hogy egyedül maradt a világban.

Sok embernek új erőt adott már ez a tudat: „Ha senkim nincs, legyek magam magamnak!”

Feltette magában, hogy „lenni fog!”

Művésznő fog lenni!

Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.

Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot, hogy ezt tagadni merik mások.

Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az egész világ, mely körülötte van, a „senkinek” és a „semminek” összessége rá nézve.

Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: „Mit ér, hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!” de az álom végre is elnyomta, s reggelre acélozott kedéllyel ébredt fel.

Aznap ismételve lett az a dalmű, amelyben tegnapelőtt játszott.

Délelőtt próba volt belőle.

Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud! Nem fogja látni az embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány. Befogatott hintójába, midőn a próbára felment, s a színházhoz érve, hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jöjjön vissza érte. A próba addig fog tartani.

Mikor azonban a foyer-ba lépett, a rendező eléje jött, és tudtára adá, hogy szerepét ma más primadonna foga játszani.

Evelina felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle, miért nem tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!

A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az impresszáriótól.

Evelina felindult kedéllyel kereste fel az impresszáriót. Az nem volt hivatalszobájában.

Hanem a titkára feszes udvariassággal kézbesíte Evelinának egy levelet, melyet éppen el akart számára küldeni az impresszárió rendeletéből.

Evelina átvette a levelet, s amint az előcsarnokba kiért, feltörte azt, és elolvasá.

Felmondás volt. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.

Hogyan jutott ki a színház csarnokából a hölgy, hogyan került ki az utcára? Maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.

Milyen különös az az ember, aki már nem él, és még mindig jár a föld felett!

Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.

Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.

Milyen különös dolog semmivé lenni!

Tehát mindaz igaz volt, amit az a kegyetlen gyermek mondott!

Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, ameddig a nap le nem megy?

Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?

Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?

Hogy a bolond szerencse csak addig tart, amíg szerencsétlen bolondok vannak a világon?

Evelina sokáig elődöngött az utcákon, amíg hazatalált. Hiszen gyalog járt.

Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki, s azt fogja kérdezni: „De hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?”

Egy csepp csodálnivalót sem talált volna rajta, ha hotele kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.

Pedig még maradt fenn a számára valami, ami csodálkozásra rázza fel kábulatából.

Amint lakosztálya termein végigment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, aki egy karszékben kényelmesen ült, elnyújtózva.

Ez Waldemár herceg volt.

Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket. Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, kétoldalt csüngő kotlettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre felnyílt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.

Evelina a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:

– Uram, mit keres ön itt?

– Önre várok, szép hölgy! – szólt a herceg szuverén orrhangon, s fel sem kelt helyéből, ahol olyan kényelmesen látszott heverészni.

– Ki adott önnek engedelmet idejönni? – kérdé Evelina indulatosan.

– Nem kértem azt senkitől!

– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?

– Innen veszem, asszonyom! – szólt a herceg, nagy renyheséggel kabátzsebébe nyúlva, s egy hirdetménylapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhúzva. Azt odanyújtá Evelinának. Evelina kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:

– Mi ez? Nem értem!

– Pedig nagyon érthető a dolog! – szólt Waldemár herceg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből. – Kaulman úr hitelezői bírói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be, s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit, s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghívják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghívás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden bútoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!

Evelina körülnézett, s látta, hogy amit a herceg mondott, az rideg való.

– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs, ami az ő tulajdona volna.

– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy eziránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog a legjobb akarat mellett is most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy amint a calais-i vasúton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a vagonból, s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.

Evelina fáradtan rogyott le egy pamlagra, s homlokát kezére nyugtatá.

– Ha egypár könnyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok – mondá Waldemár herceg hideg bókkal.

Evelina nem szólt rá semmit.

Hadd vesszen utána minden!

Ha meghalt, jó éjt neki! A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.

Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhírét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!

A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.

Mire gondolhatott még egyébre?

Pörölni talán az elvesztett vagyonért?

Törvényszék elé állni? Merész orcával megjelenni a bírák előtt? Tanúkat hozni elő, akik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitúra nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a művésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykacagók előtt? Keresni valakit, aki elhiggye? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?

Inkább vesszen oda minden!

– Nem sírok, uram! – szólt Evelina. – Beszéljen ön, mi jót tud még!

– Sok egyebet tudok! – szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüstrácsozatú kandallónak. – Tibald herceg, önnek magas pártfogója, gyermekei által bírói gondnokság alá vétetve megfosztatott minden további tevékeny befolyástól a világ eseményeire.

– Azt már tudom!

– S így azon egymillió forint árú részvény is bírói zár alá került, ami az ön részére volt letéteményezve.

– Arról is értesítve vagyok.

– De maga ez a substratum is nagy alterációt szenved; mert a bondavári részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre hagyatt estek.

– Mit bánom én azt!

– Azt ön hát mit bánja? De egyidejűleg megbukott az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.

– Nem törődöm vele.

– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt, s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.

– Régen tudom.

– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impresszáriója egy levelet írt, melyben rögtön felmondja a szerződését.

– Itt van a levél! – szólt Evelina kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.

S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herceg szemei közé.

Nagyon szép volt e percben ez asszony.

– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? – kérdezé Evelina. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.

– Nem „csak” ezért jöttem! – szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz, s kegyesen lehajolva hozzá. – Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Íme, mindannak vége, amiből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatt-homlok esnek. A állambölcs megbukott. A herceg gondnokság alá jutott. A férj elszökött, s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián utcai palotát lefoglalták. A párizsi vagyont árverezik. A színháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik, s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett „rente” papírjait, én megszerzem önnek a Maximilián utcai palotát, én visszavásárolom önnek elkobzott bútorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek színházi szerződését sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig, s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint aminőkkel bírt eddig. Annak neve Sondershain Waldemár herceg.

S azzal mélyen meghajtotta magát Evelina előtt.

Evelina sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.

Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.

S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás kronométer volt), s odanyomta azt a hölgy kezébe.

– Asszonyom, az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkrezúzni. Most éppen tizenkét óra. Adok önnek egyórai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, amit öntől kérek: „igen” vagy „nem”.

Evelina még annál is rövidebb feleletet adott.

Úgy vágta a kezébe adott kronométert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág. Ez volt a felelete.

Waldemár herceg nevetett, s azzal mellénye bal zsebébe nyúlt, s egy másik órát húzott ki, s gúnyosan lehunyva szempilláit mondá:

– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik kronométert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.

Hanem a második kronométert nem vette kezébe Evelina. Ahelyett hevesen felpattant helyéből, s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;

– Ha bútoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!

Waldemár herceg büszkén emelé föl örök mosolygású arcát.

– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? Önnek nincs hova lennie!

– Még van egy menedékem! – kiálta keserűen a delnő. – Akihez folyamodhatom minden időben!

– És az?

– És az a kőszén!

Waldemár herceg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.

A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.

A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó pártfogóját!

*

Még azon az estén Evelina ékszerésze látta a szép asszonyt.

Evelina odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét.

Az maradt meg neki; a többi ékszere mind bírói zár alá volt véve.

Azokat a gyémántokat eladta Evelina az ékszerésznek. Az árát otthagyta nála, azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kisöccse sírját a Père Lachaise-ben minden évben kétszer felhantoltassa, s a minden halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.

Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.

Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!

Másnap korán reggel egy csomagba kötött kasmíröltönyt találtak meg a Seine partján, melyben az eltűnt énekesnő ruháira ismertek rá házicselédjei.

Waldemár herceg nagy jutalmat ígért annak, aki a szép asszony holttestét feltalálja.

De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta rejteni, hogy sohasem akadtak rá.

Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta, s menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó, más világra elszállító kőszénhez…

Waldemár herceg sohasem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.