Heuréka!

Mikor Iván ötnapi munka után a felrobbant tárna kibontásából hazakerült, mielőtt házába lépett volna, sietett saját tárnáját megtekinteni.

Hát ott nem történt-e valami baj?

Éhség, álom, tiszta víz utáni vágy nem gyötörte annyira, mint megtudni: mi történt a tárnában?

Hisz a rázkódás az egész szénrétegre kihatott.

Ott is történt valami.

Legelőször is az lepte meg, hogy a könlég alig volt érezhető a tárnában, hanem ahelyett minden folyosó teli volt vízzel.

A közfalak itt-ott meg voltak repedezve, de beomlással még nem fenyegettek. Sietett a tó üregét felkeresni.

Abban az üregben nem volt semmi víz.

Várta, hogy majd előjön; a karzatra támaszkodva leste a visszatérő tavat, három óra hosszat nem jött az elő.

Akkor egy munkásával váltatta fel magát, meghagyva a többieknek, hogy egész éjen át egymást felváltva őrködjenek a tóüregben, s amint a víz jön, neki adják hírül.

Azzal hazament mosakodni és lefeküdni.

Bizony úgy elaludt a nagy fáradság után, hogy fényesen besütött az ágyára a nap, amikor először fölébredt.

Azon csodálkozott legjobban, hogy munkásai nem költötték fel az éjjel, ahogy meghagyta nekik.

Lehet, hogy azok is elaludtak, szegények! Ki voltak fáradva.

Vagy talán ő aludt olyan mélyen, hogy nem hallotta meg zörgetésüket.

Sietett azonnal a tárnába.

Az őrt álló munkások tudatták vele, hogy a változó tó nem jelent meg egész éjjel.

Azután vártak rá még huszonnégy óráig. Nem jött elő többé.

Iván kiszámította ennek az okát.

Az időszaki források elmélete ez.

A hegy keblében van egy medence, melyet a hegyboltozat felül légmentesen elzár a küllevegő nyomásától. Ezt a vízmedencét a sziklákból leszivárgó nedvek táplálják.

Egy sziklahasadék, melynek a felső nyílása a medence vízszíne fölött torkollik, összeköttetésbe hozza azt egy mélyebben fekvő üreggel, melyhez a külső lég hozzáfér.

Ez alsó üregből felható küllég nyomására a felső medence vize alátódul a sziklarepedések közt, s addig tölti az alsó üreget vízzel, míg a közlekedő sziklanyílás alsó száját el nem takarta; akkor egyszerre megszűnik a légnyomás az alsó üregből a felső medencére, s abból nem folyik ki több víz mindaddig, míg az alsó medencébe meggyűlt víztömeg ismét szét nem szivárog a maga föld alatti útjain, az összekötő sziklaodú fel nem szabadul, s a légnyomás újra nem kezdődik.

Ha tehát a változó forrás vissza nem tér többé, akkor ennek kétféle oka lehet.

Vagy a közlekedőcső lett egyszerre légmentesen eltemetve, s a felső medence vize nem kaphat több küllégnyomást, mely azt lefolyásra kényszerítse, vagy pedig a felső medence boltozata kapott valami kis repedést, melyen át a küllég nyomása hozzáférhet, s akkor az egész víz lefolyt egy még alantabb álló üregbe.

Méltóztassék erre nagyon figyelmezni! Mert ez ád mértéket annak az istenkísértéssel határos vakmerőségnek, amihez Iván hozzáfogott.

Most már szabad a tér! Nyitva a halálország fekete folyosói előtte. Bemehet ebbe a sötét labirintba. Keresheti azt, amit oly régen keresett. Az összeköttetést a felső és az alsó medence között.

Erre a munkára már kellett egy embert vinnie magával.

Az öreg Pált szólítá meg.

– Hány éves vagy, Pálom?

– Hatvankilenc.

– Szeretnéd a hetvenet is megérni, ugye?

– Csak azért, hogy megülhetném ennek a tárnának az aranylakodalmát. Akkor lesz ötven éve, hogy megnyitottuk. Én voltam az első munkás benne.

– Hátha hamarább meg kellene halni?

– Azt mondanám: „Áldassék az Úr neve!”

– Nagy emberek már a fiaid?

– De már az unokáim is mind maga keresi a kenyerét.

– Kész volnál-e velem olyan helyre eljönni, ahol könnyen meg lehet halni?

– Hm! Nem voltam-e már olyan helyen önnel együtt?

– Jól megértsd, hogy hová hívlak! Az eltűnt tó vizét kell fölkeresnünk. Reánk nézve – és igen sok emberre – erre az egész vidékre nézve élet-halál kérdése ez. Azért hiszem, hogy az Isten segítségünkre lesz benne. De hátha nem lesz? Hátha azt mondja nekünk: „Mit akarjátok megakadályozni – ti férgek! – az erős ítéletet, amit egy vidékre kimondtam? Ha Lóth könyörgését meg nem hallgatám, s most a Holt-tenger úszik az elsüllyedt városok felett, ti sem voltatok jobbak, mint azok!” Értsd meg jól! Én gyakran jártam az eltűnő tó vizei után azokban a sötét, tekervényes üregekben, amik oly szűkek, hogy néhol csak összeszorított mellel feszülhetni rajtuk keresztül, másutt hasmánt csúszva kell áthatolni az alacsony barlangi szakadáson; mély sötét örvények tátongnak a láb alatt, mik fölött a falba kapaszkodva kell végigcsuszamlani; szűk kürtőkön kell térd- és könyökfeszítve alámélyedni. Mindezen sziklarepedéseket, hasadásokat egy hajdani földrázkódás képezte, mely az egész szénrétegben egy elcsuszamodást okozott. Most, lehet, hogy a nagy tárnarobbanás e szakadékok közül némelyeket összecsukott, s másokat ismét kinyitott. Ha azt a nyílást csukta össze, mely egy alattunk levő üreget köt össze a felettünk levővel, akkor egy egész tó vize van a fejünk felett. Ha kutatásaink közben ezt a becsukott nyílást ki találjuk nyitni, ha csak annyi rést nyitunk is rajta, amekkorát egy csákány hegye üthet, az egész felettünk levő üreg vize rögtön fejünkre szakad. Mikor már meghalljuk a morgását, már akkor veszve vagyunk. Ha azonban a felső sziklába okozott repedést a föld rázkódása nyitva hagyta, akkor a tó a fejünk fölül eltűnt, s a lábunk alatt van. És nekünk meg kell tudnunk, akár élünk, akár halunk, hogy hol van.

– Nem sejtem, hogy mit akarsz vele, uram. De te tudod, s én veled megyek.

– Akkor eredj haza, s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj be a papodhoz, s áldozzál meg! Azután jöjj vissza, s ne szólj senkinek semmit, hogy hová készülünk!

Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint amelyből lehet, hogy nincs visszatérés.

Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.

És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába leszállna.

Mégis, olyan szép idefenn!

Olyan messze kék az ég! Olyan közel zöldül a fű!

Ekkor levele érkezett a postáról.

Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párizsban történteket. Kaulman fátumát, a szép asszony eltűnését. Mindenki azt tudja róla, hogy öngyilkos lett.

Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a szíve, s kezd nem érezni többé.

Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.

Jövel szénbányák örök sötétsége!

Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.

Összerakta egy bőriszákba az úti eszközöket: a vízszintmérőt, a szögmérőt, a fenékkémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így szálltak le együtt a tóüregbe, s ott eltűntek a vízjárás hasadékaiban.

Hat óra múlva jöttek elő.

S ez így ment nap nap után.

Iván a labirint minden odújának, kürtőjének helyrajzát fölvette, és pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap amellett ült.

Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyújtott kemencéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben, s kényszeríté a világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró démonokkal. Melyik közületek a tűzfojtó szellem? Jelenj meg, jelenj meg!

Nem az alfa és ómega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére kényszerítelek: jelenj meg!

Hanem az mégsem jelent meg.

S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás két nagy démonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.

Nem volt pihenése.

És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd lenni a víz és kénízű.

Kétségbeesett.

Tehát a föld alatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé. Menthetetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé legyen.

Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását, s átcsapott Waldemár herceghez. Annak a megbízásából írta meg a bécsi lapokba az egész katasztrófa történetét mint leghitelesebb tanú.

Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.

Továbbhatolt a föld alatti labirintban. Öreg kísérője már kísértetlátó lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette mindennap.

Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, ahol el volt zárva minden további út.

Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.

Az egymásra lapult palarétegek tanúskodtak az új összecsukódásról.

– Ezt kell áttörnünk! – kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.

Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz.

Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharcra az ördögöt magát!

A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy egész palaréteget kiemelt vele.

Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!

A vénember keresztet vetett magára, s Istennek ajánlotta lelkét.

De Iván a felfedező örömével kiálta:

– Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízloccsanást hangoztatnak vissza: az alsó medence itt van alattunk.

De hátha a felső is tele van még?

Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.

Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a beomlott tárnában járt.

Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.

– Megtaláltuk! – kiálta Iván, reszketve a diadaltól. – Most kösd oldalamra a kötelet, s bocsáss alá a kútüregbe.

Még oda is!

A vén munkás egyre imádta magában a Boldogságos Szüzet, míg a kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre mélyebben pislogott. Egyszer hangzott Iván kiáltása: „Fel!”

Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.

Mikor kezét nyújtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:

– Célnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.

Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás célja felől.

– Most siessünk ki a napvilágra!

Iván, amint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit, s meg volt elégedve az eredménnyel.

Este felhangolt kedéllyel zárkózott be vegytani műhelyébe; azzal a büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, amivel egy győztes hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.

„Amazokat már legyőztem, most már tinektek is meg kell adnotok magatokat!”

Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, amidőn Isten kölcsönadja nekik egy percre alkotó hatalmát.

Új lényeket szülő terhes percek, amikben a bölcs elragadtatva szökik ki az utcára, s a nép közé kiáltja örömét: „Heuréka!” (Feltaláltam.)

Tíz csepp ebből a folyadékból – csak annyi, amennyi egy toll hegyétől kifecskendeztetik – s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész befűtött kemence, fehéren izzó szenével perc alatt kialszik. Fekete lesz.

Ez a fekete éj volt az a világosság, amit Iván keresett.

Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült. Egy fekete „fókusz”.

„Megtaláltam!” – kiáltá önmagának.

„Megtaláltam!” – kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük, fedetlen fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.

És azok nem tudták, hogy mit. De azt tudták, hogy aminek ez az ember olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lenni.