Ki hogyan gyászol?

Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is: oda, ahol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.

Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Bosszúálló két szellem! Amiért Iván őket legyőzte, amiért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, akikhez valami joga volt még a világon.

Joga volt rájuk keserűen emlékezni.

Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.

Mert a szép asszony, aki megcsalt, s most másnak él: az még a tied.

S a szép asszony, aki szeretett s meghalt, eltemetted, még az is a tied.

De a szép asszony, aki másé lett, s másnak halt meg, abból semmid sem maradt. Az nem volt!

Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.

Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.

Meggyászolta őket.

Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?

Az európai gyászol feketében, a kínai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi klasszikus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a filozóf – szívében.

Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomorúságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak. A Bonda-völgyi kunyhókban meghonosult a jólét. Nép támadt a puszta erdők helyén.

Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.

Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerűvé kezdett lenni.

Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.

Hozatott be Svájcból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt, s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát mint élvezetet, s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.

Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.

Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.

Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá mintamunkásteleppé.

A munkás egyúttal gazda is volt abban, s a jövedelmet felezte a birtokossal.

Aki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy bírálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő. S e próba nem volt könnyű.

Különösen ifjú leányokra nézve.

Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrizve, oly figyelemmel kísérve egy ifjú leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.

S aki nem vált be, aki megbukott a próbaéven, azt sem taszították el, nem lett megszégyenítve. Azt mondták neki:

„Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!”

Nem tudta meg, hogy ez degradáció.

Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.

Aki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kísérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé, s részt kapott a nyereményből.

És azután azon az évfordulón, amelynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitűzve.

Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat ígértek hozzá.

Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.

Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arcot jutalmazzák meg, hanem a jó szívet és szorgalmas kezet.

Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!

Így gyászolt Iván.