|
Egy fekete táj
Egy
föld alatti mély üreg tárul elénk.
S
mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még
azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből
van.
A
fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, sima, mint az acél.
E
sima tükrön egyetlen úszó fény vet maga körül valami világot, egy Davy-lámpa
sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon.
E
kétes fénynél, amint a lélekvesztő tova sikamlik, magas, tömör
száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig;
karcsú oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig fehérek,
félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának edzve: azon felül
világos színük van.
Mik
ezek az oszlopok?
Kővé
vált pálmák és píniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még
kivehetők rajtuk.
Hogy
kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e
kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ
választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e
kőszénüregben?
A
kőszénréteg bizonyosan meggyulladhatott egyszer magától, s addig égett,
míg a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált
kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tűz, megmaradtak sziklának.
A
kőszénbánya sokszor meggyulladt magától, annak az okát minden újonc tudja;
de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.
A
keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evezőlapáttal a bennülő
hajós.
Harminc
év körüli férfi, sápadt, ritka szakállú arccal; vékony ajkai rideg komolyságot
kölcsönöznek annak, míg összevont, sűrű szemöldei s magas homloka
erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót árulják el.
Hajadonfővel van, mert e boltozat alatt fülledt, meleg a lég, s erős,
fekete haja sűrű tömegben áll felfelé, s nem tűri a föveget.
Mit
keres itt?
Körül-körülhajtja
csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával végigvizsgálja a fekete
falakat, mintha betűket keresne rajtuk, titkos írást, amit egy évmilliárd
eltett a másik számára.
Talál
is ilyen betűket.
Egy-egy
ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses kincs.
Másutt
ismeretlen jegecekre akad, miknek a tudomány még nevet sem adott, vagy új,
ismeretlen konglomerátumra, sokféle ércből, fémből, kőből,
egy új, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.
Ezeket
az oszlopokat itt a tó vize lassankint valami apró jegecburokkal vonta be. Attól is lehet valamit megtudni.
Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad.
Minden huszonnégy órában kétszer egészen
eltűnik, s kétszer újra megtölti a medencét. Jön a maga rendes órájában
nagy böfögéssel, korgással mély, föld alatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a
medencébe; lassankint megtölti azt s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig,
ahol az oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll, és nem mozdul két
óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállni, s nemsokára ismét egészen elfogy,
visszahúzódva rejtélyes odúiba, ahonnan előjött. A hátrahagyott iszapban
gyakran találni borostyánkő-darabokat és cápafogakat, erdők és tengerek
mélyének tanúit.
A csónakos megvárja, míg a tó
egészen leapad, s ő csónakával a medence fenekén marad.
Az utolsó fekete hullám lassankint
behúzódik egy kőszén-sziklahasadékba.
A férfi leveti kabátját, csizmáit;
nem marad rajta más, csak egy kék festett ing és durva vászon lábravaló. Azután
derekára köti bőrtarisznyáját, abba vésüt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát
elöl derékszíjára akasztja, azzal bebúvik abba a keskeny, alacsony üregbe.
Utána megy az eltűnt tónak.
A halál palotájának folyosói azok,
amiket vakmerően bejár. Acélszív és kőhomlok kell hozzá, hogy ember
oda le merjen szállni, és egyedül, senkitől nem vezérelve, fel merje
kutatni a titkok titkait, és bekopogtasson az évezredek óta alvó nagy csodáihoz
az örök természetnek.
Ez
meri azt tenni.
Odabenn
van órahosszat. Két-három
óráig is néha.
Ha volna azalatt valakije, aki
idekinn várná: egy nő, egy gyermek, egy cseléd vagy egy kutya, kétségbe
lenne esve elmaradása fölött.
De nem vár rá senki, csak a
mélységes éj.
Pedig az eltűnő tó
szeszélyes! Nincs bizonyos határideje pihenésének. Egyszer két óráig tart
szünetet, másszor háromig, némelykor pedig egy óra múlva visszatér. Jaj a
merésznek, ha a titokteljes labirint szűk odúiban kapja!
Hanem a férfi kitanulta már az
ő szeszélyeit. Régi ismerősök. Tudja a jeleket, amikből
hozzávethet, meddig tart a szünet. Érzi a föld alatti szelet, mely a tó jöttét
megelőzi. Ha arra várna, míg a hangját is meghallja, már akkor veszve
volna. Az üreg hörgése, böffenése után csak percek vannak hátra a föld alatti
dagály megjelenéséig.
A sötétségben valami kísértetes nesz
hangzik végig, mint egy hosszú sóhajtás, mint távoli szélfuvallat, mint a
Memnon-szobrok sziklazengése.
S arra nemsokára megjelenik a
révedező világosság a sziklahasadékban, s néhány perc múlva előlép a föld
alatti rejtélyes búvár.
Arca még sápadtabb, mint az
előbb volt, s homloka verítéktől izzadt. Oda alant még fülledtebb a
lég, vagy tán a mélységek rémnyomása okozza a verítéket arcán.
Tömött táskáját a ladikba veti, s
maga is beleül.
S alig lép ki a sziklaodúból,
midőn újra hangzik a hegy gyomrából az ökrendező bugyborékolás, s az
odú nyílásából nagy buggyanással lövell ki az első fekete hullám, mely
rögtön megtölti a medence fenekét. Akkor egy percig szünetet tart.
Azután ismét jön a másik habroham,
és azután folytonosan buzog elő a mélységes odúból. A medence sebesen
megtelik, a víztükör emelkedik. Egy ideig látszik még sima felszínén a fal
mellett feltörekvő forrás dagálya, utóbb egészen elsimul a tükör, s
csendesen, észrevétlenül emelkedik fel az oszlopok fekete vonaláig. A csónak a
benne ülővel, mint a mesék föld alatti réme lebeg fölötte, alig merülve
meg benne egynegyedéig. E víz ércsavakkal van jóllakva, s oly nehéz, mint az
érc. Ember és csónak csak leng fölötte.
Hanem a csónakász most nem ügyel sem
a víztükörre, sem a falak titkos jegyeire; csupán a légbe néz fel komoly
aggodalommal, s sodronylámpáján vizsgálja a zárat, ha nem nyílt-e fel. A lámpa
ezúttal nagy gőzudvart mutat maga körül.
A lég valami kékes borulatot vesz
fel a föld alatti éjben.
A
csónakász tudja, hogy mi az!
A
sodronylámpában folyvást sziporkázik a láng, néha nagyokat lobban a mécsbél, s
a sodrony izzó kezd lenni, és vörösen világít.
A halál angyalai járnak a föld
alatt!
Két rém lakik a kőszénbányák
üregeiben; két ádáz szellem, a halál szolgái.
Az egyik a „zuhatar”, a másik a
„viheder”.
Nem örömest csinálok új szókat, csak
a végső szükség kényszerít rá. Ezúttal kénytelen vagyok vele.
Olyan két hatalmast kell
megneveznem, akiket még nem ismert Páriz Pápai és Márton. A tárnák rémei azok.
Németül „das schlagende Wetter” és
„das böse Wetter”.
Amahhoz a „zuhan” és a „zivatar”-ból
készítettem a nevet; emehhez egy régi tájszót kértem kölcsön, a „vihedert”. A
föld fölött úgyis ritkán használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt.
Ez a két rém rettenetes ura a
kőszéntárnáknak.
A viheder csak suhanva jön, fojtó nehéz
párájával elüli a mellet, együtt jár-kel a dolgozókkal, megnémítja nyelveiket;
jelen van munkáiknál, kitart velük, gyönyörködik rettegéseikben, s ha jól
megtanította őket imádkozni, akkor elül, eltávozik, visszahúzódik odújába.
Hanem a zuhatar rettenetes!
Az rohanva jön, lángot robbant, meggyújtja maga körül a tárnát, boltozatot tör,
aknát vettet, földet omlaszt, embert pozdorjává tör.
Aki a föld alatt keresi kenyerét,
sohasem tudhatja, mikor találkozik velük, egyikkel vagy a másikkal.
A zuhatar titkát nem fürkészte még
ki senki. Azt tartják róla, hogy a könlég érintkezéséből támad a szabad
lég élenyével. És azután a vihedernek is csak egy szikra kell, hogy zuhatarrá
váljék. Csak egy Davy-lámpának könnyelmű kinyitása, mellyel valaki
tréfából pipára gyújt. Azzal vulkánt gyújtott maga körül. A magános férfi
növekedő aggodalommal látta maga körül a léget egyre opálszínűbbé
tömörülni; egész ködöt képezett már az körülötte.
Nem várta be, míg a vízár
tetőjét eléri; egy keskeny lejáró volt vágva az üreg falába, amint annak
alsó párkányához elért, kiugrott csónakából; azt láncánál fogva maga után
húzta, s a felső párkányzaton egy kiálló vashoroghoz kapcsolva, körülfutotta
a barlang oldalát. Egy helyütt alacsony gátnafolyosó tárult eléje, az nehéz
vasajtóval volt elzárva, azt felnyitá, s ismét gondosan bezárta maga után.
A gátnafolyosó a tárnákba vezetett.
Szűk, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva,
miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak hegyes
csákányokkal, a fekete réteget fejtve darabokra.
Nem hangzik semmi más, csak ez az
egyhangú kopácsolás. A kőszénbányában nincs dal, nincs enyelgés, még csak
a bányászüdvszó sem hallszik: „Szerencse föl!” Itt csak egy szerencse van, a
balszerencse.
Minden munkásnak a szája be van kötve
sűrű kendővel, azon keresztül vesz lélegzetet.
Némely folyosónak oly sekély a
szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy a mívelő munkások csak
hanyatt fekve vághatják csákányaikkal maguk fölött a szénpadot; úgy hatolnak
előre, s a szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki
maguk előtt.
Az üregből jött férfit a
munkásoktól semmi sem különbözteti meg, öltözete éppen oly szenes, mint azoké.
Kezei éppen oly durvák; ő is kalapáccsal jár s csákánnyal, hanem azért
mégis megismerik; s amíg végigmegy a folyosókon, a munkások mindegyike, aki
előtt elhalad, egy percre megáll munkájában, s csákányát leeresztve, csak
e rövid szót suttogja: „Viheder jár”. „Isten vigyáz!” – rá a felelet.
Minden szemközt jövő, a terhészek, a
targoncatolók mind e szomorú mondást ismétlik: „Viheder jár”.
Valóban az jár. És ezek az emberek
mind, kik itt nyugodtan járnak-kelnek, kopácsolnak, talicskáznak, olyan
bizonyos halál torkában élnek itten, mintha a siralomházban volnának. A lég,
mely keblüket elfojtja, melynek szagát érzik, mely lámpáikat egész a
sodronyhenger tetejéig szokatlan tűzzel megtölti, a túlvilág lehelete, a
halál levegője az; nem kell hozzá, csak egy szabad szikra, és mindazok,
kik most itt élnek, halva és temetve vannak, s odafenn száz özvegy és árva sír
a fejük felett. A Davy-lámpák mellettük egész színültig fényes lánggal töltve,
melyen keresztül az olajmécs-bél, mint vörös széndarab, izzik, az ott a
halálvész lángja, mit csupán a sodronyhenger (ez a tűz börtöne) tart
fogva; a sodrony is izzó vörös, de azért fogva tartja a tűzszellemet mint
Salamon király gyűrűje a démont.
És azért ők nyugodtan
jönnek-mennek a halál lelkén keresztül-kasul, s az angyal lábára taposva végzik
napi munkájukat, mint más, ki Isten napsugarai alatt az illatos mezőkön
friss füvet kaszál.
Az a férfi pedig, ki ott jár
közöttük, az a bányatulajdonos maga.
Neve Berend Iván.
Ő maga a felügyelő, az
igazgató, a bányamérnök és számtartó egy személyben.
Elég sok dolga van vele.
Hanem hát jó mondás az, hogy: „Ha
kell, tedd magad; ha nem kell, bízd másra!”
A munkás lelkének egyik acélozója
az, ha azt látja, hogy munkaadója is ott izzad vele.
A bányaúr szájából csak úgy hangzik
az üdvözlet a szemközt jövőre: „viheder jár!”, mikor a vészterhes léggel
megtelik a bánya, mint amazéból. Látják, hogy annak sem drágább az élete, mint
másé.
A tulajdonos nem fut el a vész
érzetére. Nyugodtan, hidegvérrel adja ki a rendeleteket, hogy működésbe
kell hozni a légszivattyút, időváltozást (Wetterwechsel) kell csinálni a
tárnában; a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként felváltatni
parancsolja; beleül a bivalybőr tömlőbe, s az aknakútba leereszteti
magát, megvizsgálni, hogy az újabb nyitások nem veszélyesek-e, vasdoronggal
átkémli a széntörmeléket, nem fülledt-e át, nem fejlődött-e ki benne
kénsav, mely önlobot okoz. Mikor a ventillátor idelenn és a légszivattyúgép
odafenn a föld felszínén működni kezdenek, ő maga áll az anemométer
elé, ami egy finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgettyűi:
szárnyai vékony aranyfüst lapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy
százfogú kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a
légváltozás a tárnában. Sem erősebbnek, sem gyöngébbnek nem szabad lenni,
mint a viheder tolama, ő maga ügyel fel arra, s mikor minden intézkedést megtett, mikor mindenhez
maga is hozzányúlt, s bevárta, míg az elrendelt munka be van végezve, akkor
ő marad leghátul, kit a tömlőben felvontatnak a napvilágra.
Napvilág? – Hol itt a napvilág?
A Bonda-völgyben nem szokott a nap
sütni. Miért nem?
Azért, mert örök füstfelleg árnyéka
van fölötte.
Az egy fekete tájkép, mely korommal
van festve.
Az utak, melyek hozzávezetnek,
feketék a kőszénsalaktól, a házak feketék a lehullott koromtól, erdő,
mező fekete a finom kőszénportól, melyet a szél messzire elhord
azokból az óriási kőszénhalmokból, miket nyikorgó talicskákon magasra
kúpoznak, s onnan ismét teherkocsikra lapátolnak, s az emberek, az asszonyok,
akik ott dolgoznak, azok is mind feketék a koromtól. Talán még ha madarai
vannak az erdőnek ott körül, azoknak is mind feketéknek kell lenni.
A kőszéntárna egy lejtős
domboldalban nyílik, körülrakva ércfényű kőszéntömegekkel; e domb
szelíd emelkedéssel egy fennsíkot képez, melynek távolában egy úri várlak
tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól feketék.
A lejtő vége pedig egy völgynek
megy alá, melynek fenekét a kőszénizzasztók foglalják el. Terjedelmes
épületcsoport, négy magas kéménnyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt,
hol fehéret, hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az
ércolvasztáshoz csak így lehet azt használni.
Mert a kőszénbánya egyik
fő fogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó vashámor. Annak csak öt
kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor fehér füstöt fúj, akkor a
szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A kettő aztán oly álló felleget
terjenget a völgyben, melyen keresztül maga a napsugár is megbarnul. A
vashámorból egy rozsdavörös patak omlik a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig
egy tintafekete. A völgyben egy mederbe összejönnek s tovább futnak. Egy ideig
védi magát a rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát, s elvégre a
fekete erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a
fekete patak.
Szomorú tájkép biz ez, azzal a
gondolattal nézni végig rajta, hogy egy ember itt töltse végig fiatalsága
legszebb éveit, társtalan, örömtelen.
Mikor
Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld színére, egy ütéssel sem
érzette sebesebben verni szívét, mint oda alant. Ugyan mi különbséget talált
volna?
Odalenn
a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn
a fekete kőszénboltozat, idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek
odalenn, akik idefenn.
Késő őszi este volt. A nap
lenyugodott már, s amint a távol várkastély mögött az alkonyég felhői
kissé megnyíltak, egy hosszú vonalon végig a láthatár és a felhő között
aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon kastély tornyai még feketébben
ütöttek el az alkonyfényű égtől, míg a kőszénizzasztó kéményei,
a bércerdők párkányai, a szénhalmok tuskói aranyzománcot kaptak tőle.
A fekete tájképre aranyszegélyeket hímzett az égi tündér.
A munkások végezték napi
szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok siettek csoportostól haza.
Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót népdalt. Valami románcforma az.
Egy anya férjhez adja a leányát, és búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát
híva vissza emlékébe:
„Mikor fésültelek,
Ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak
Ugye nem szidtalak?”
A dallam olyan búsongó,
melankolikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették
volna.
S a hang, mely azt énekli, szép,
csengő, érzelemteli.
Iván azon vette magát észre, hogy
megáll egy helyben, s utána hallgat a méla nótának, míg az a házsorok közt el
nem enyészik.
S abban a percben úgy tetszett,
mintha volna mégis valami különbség a föld alatt és a föld felett!
A dal elhangzott, a felhő
elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s most lett már igazán fekete a
tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.
Csak az átelleni hámor ablakai
világítnak az éjbe, mint egy éjéber csoda tűzszemei, s az izzasztó
kemencék füstje kóvályog fel a kéményekből, most már sápadt sárga
gomolyokat rajzolva az égre.
|