Doktor úr!

Másnap vasárnap volt. Iván korán reggel elvezette Félixet és Rauné urat a gyártelepbe, hogy megmutogassa nekik a munkások lakását, amik egész kis falut képeztek már. Azt a falut Iván atyja alapította. Szegény, rongyos, burgonyán tengődő lakosok vidéke volt az. A kőszén uralma óta tisztes viseletű, jól élő nép növekedett rajta. Minden családos munkásnak külön házikója volt, s kis gyümölcsöskertje hozzá.

Mikor az előtt a ház előtt elmentek, amelyben Evila lakott, kénytelenek voltak mind a hárman betekinteni annak az udvarára. Először is azért, mert a háznak az ajtaja nyitva volt; másodszor pedig azért, mert annak az udvarán oly látványnak voltak tanúi, ami bármely arramenőt megállítana.

Szaffrán Péter verte Evilát.

A vőlegény rácsavarta bal kezére menyasszonyának hosszú, tömött fekete haját, s a jobb kezében egy kétrét fogott szíjat gyakorolt abban a foglalatosságban, hogy azzal a leány hátára, vállaira csattogó ütéseket osztogatott.

A fickónak az arca egészen megérdemelni látszott gazdájának „emberevő” gúnynevét; szemeinek fehére felül kilátszott szempillái alul, szemöldei találkozót adtak egymásnak egy mély homlokránc tövében, arca sápadt volt a dühtől, szétnyílt ajkai összecsikorgatott fogait láttatták.

Minden ütésnél, amit tett a leányra, valami kurta morduló kérdést tett hozzá, mintha olyasmit mondana: „Ellenkezel még? Makacskodol még? Fogsz még velem dacolni?”

A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.

– Ejh ni! – kiálta Félix. – A Cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.

– Az ám – felelt rá Iván egykedvűleg.

– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.

Iván vállat vont.

– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.

– No, én majd megmutatom, hogy bírok vele – szólt Félix. – De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.

– Nem jó lesz odamenned – inté őt Iván. – Ezek a föld alatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.

– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: „doktor úr!”

Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.

Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.

– Hát te fickó! – kiálta rá Félix – miért vered ezt a lányt!

Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:

– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!

Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.

– Ah, te házasodni készülsz? – szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. – S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?

Énnél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.

– Fegyverképtelen vagyok – dörmögé fogai közül. – Bizonyítványom van.

– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!

S e szónál megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.

„Doktor úr!” – hangzék e pillanatban Iván szava.

Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.

– No, megállj fiam – szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogtatva az orra előtt –, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!

Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.

Félix kinevette vele.

– Jaj fiam, úgy én is tudok – s visszakancsalított a szeme közé. – Holnap majd megvizitállak.

Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.

Iván bámult a csodálatos sikeren. Neki minden testi ereje s személyes bátorsága mellett nem ígérkezett jó kimenetel e fickó elleni beavatkozásnál, s amaz, a másik, azzal a finom, kényes alakkal két perc alatt keresztülveti a kerítésen a maga óriását, s elkergeti a világba.

Iván restellte a dolgot és szégyenlette magát. Látta, hogy Félix még jónak találja ott időzni s a leánnyal szóváltásba elegyedni. Erre a jelenetre meg éppen nem akarta Iván a száját tátani.

– Jerünk odább – szólt Raunénak –, majd utánunk talál Kaulman úr.

Azzal továbbmentek. Összevissza néztek minden meglátnivalót, hanem bizony Kaulman úr csak egy jó óra múlva találkozott velük össze, mikor már ők visszafelé jöttek. Azt mondta, hogy kereste őket, de nem bírt nyomukba találni.

Mikor Félix egyedül maradt a leánnyal a kis ház udvarán, az úri leereszkedés részvéthangán kérdé tőle:

– Mit vétettél annak az embernek, hogy úgy vert?

A leány hirtelen megtörölte kötényével szemeit, s azután mosolyogni törekedett. Olyan sajátságos volt a fájdalmon, a keserűségen keresztül ez a mosolygás. Visszafelé fordított drámai művészet.

– Óh, uram, tréfa az egész. Csak tréfált velem.

– De köszönöm az ilyen tréfát. Nézd a nyakadon, ahogy átcsapott a szíj, milyen daganatfoltot hagyott.

Félix kis zsebfésűje tükrét tartá a leány elé. Az egészen elpirult, mikor meglátta magát benne. Talán az ütés foltja gerjeszté haragra.

– Hát lássa uram – szólt a leány elkomolyodva –, ez az egész dolog. Nekem van egy kis öcsém, aki nyomorék. Egy apától, egy anyától valók vagyunk. Mikor az apánk meghalt, az anyánk férjhez ment egy más emberhez. Az részeges volt. Mindig ütött, hajszolt bennünket. Egyszer azt a kis öcsémet, mikor még háromesztendős volt, haragjában ledobta az asztalról, ahova az anyám felülteté. Attól az eséstől kitörött a dereka. Nyomorék lett: a melle és háta meggörbült, a lábait nem bírja, s a lélegzete elfullad, mikor beszél. Mindennek a mostohám az oka. Azután, hogy e gyermek nyomorék lett, még jobban üldözte, kínozta. De sok verést kaptam helyette! Kivált miután az anyánk meghalt. De nemsokára a mostohánk is ittas fővel lebukott az aknába, s nyakát szegte. Azóta magunkra maradtunk. Amit én napszámmal keresek, abból megélünk mind a ketten. Most a Péternek el kellene engem venni. Aztán a Péter ki nem állhatja azt a szegény kis nyomorékot. Azt mondja, miért nem megy koldulni. Ilyen két mankón járó csodaszörny sok szép pénzt összekoldulhatna a vásárokon, a templomajtókban. Ma is azon történt a civakodás. Eljött értem, hogy majd felkísér a templomba. Ma hirdetnek ki bennünket harmadszor. Én mondtam neki, hogy mindjárt készen leszek, csak egy kis burgonyapépet melegítek az öcsikémnek tejben. A gyerek ott ült a küszöbben és várta az ételét. „Mit? Ennek a békának még tejbe burgonyát? – kiálta Péter. – Moslékot neki, abban hízik meg a tekenősbéka.” Azzal odament hozzá, s megfogta a fülét és felhúzta a földről, hogy csak úgy ropogott bele a füle. A gyereknek pedig az a szokása, hogy nem sír, ha bántják, csak a szemeit forgatja, s a száját nyitja keserves könyörgésre, de hangtalanul. Én mondtam Péternek, hogy ne bántsa a gyereket, mert azt én nem szeretem. „Hát miért nem megy koldulni, a varangy? Miért nem ül ilyenkor a templomajtóban, miért nem megy faluzni tarisznyával? Soha fertelmesebb nyomorék két mankóval nem járt még házról házra, mint ez. Idehaza akar lebzselni? Ez a lidérc!”

A leánynak már ennél a szónál kicsordultak a könnyei.

– Hát mit tehet ő arról szegény, hogy olyan csúnya? Nem az Isten tette olyanná, hanem a mostohám. Én mondtam Péternek szép szóval, hogy annak a gyereknek hagyjon békét, az az én apámnak-anyámnak a fia; ha azt bántja, annyi, mintha engem bántana. Inkább üssön engem. „Téged is megverlek – kiáltá aztán rám –, ha még egyet szólsz!” Azzal elkezdte a gyermeket fülénél fogva hurcolni kifelé az udvarra: „Gyere, te víziborjú, gyere a templomajtóba vagy megeszlek!” – s azzal olyan arcot meresztett rá, hogy a gyerek felordított ijedtében. Erre én elkeseredten odarohantam hozzá, kirántottam a gyereket a kezéből. „Ezt a gyereket nem szabad kendnek kínozni, vagy vége van közöttünk mindennek!” A gyerek aztán bebújt a kemencébe; Péter pedig megharagudott rám érte, hogy nem hagytam őt neki gyötörni, s megfogta a hajamat és jól megvert. Már most ez mindennap így lesz.

– De lányom – mond Félix –, nem lesz az így mindennap, mert legényednek még ki kell szolgálni a maga kapitulációját. Az nem megy, hogy ilyen izmos, erős fickó kihúzza magát a fegyver alól. Ha mindenki így tenne, ki az ördög védelmezné a császárt, meg az országot? Ezt nem lehet elengedni.

– Ön csakugyan doktor? – kérdezé a leány félig kétkedve.

– No, hogyne volnék az, ha mondom!

A leánynak egy gyenge örömsugár derítette fel az arcát.

– Akkor ön talán meg tudná mondani az én kis öcsémről, hogy meg lehetne-e azt gyógyítani, vagy sem.

– Hogyne tudnám megmondani! Hozd elő a kis öcsédet!

Evila bement a konyhába, s nagy kéréssel, engeszteléssel kicsalogatta a nyomorékot a sütőkemencéből, ahova üldözője elől bebújt.

Csakugyan rendkívüli példánya volt egy kárbaveszett emberi anyagnak. Mintha a teremtés kifogyott volna már a kovászból, s az innen-onnan összekapart hulladékból gyúrt volna össze egy embervakarcsot. Egyik tagja sem szolgálta a másikat, s valamennyit nem kormányozta egy közös akarat.

Evila ölébe vette a félénk, nyavalygó szörnyeteget, és úgy biztatta, a pergamenbőrű vén gyermek pofáját csókolgatva, hogy ne féljen ettől az úrtól.

Félix orvosi komolysággal tapogatta össze a nyomorék tagjait, s azután egész nyegle tudákossággal mondá:

– Óh, ez a baj még kigyógyítható. Csakhogy sok időbe és ápolásba kerül. Van Bécsben egy olyan intézet: ortopédiai gyógyintézetnek hívják, ahol csupa ilyen nyomorékokból építenek derék szál legényeket.

– Igazán? – szólt a leány, megkapva Félix kezét. – Bevennék oda a Jánoskát? Hanem az sok pénzbe kerülne, ugye? Nem lehetne az úgy, hogy én odamennék abba az ember-kiegyenesítő intézetbe szolgálni, aztán amiért én szolgálnék, azért gyógyítanák a Jánoskát?

– Dehogynem! – állítá Félix komoly arccal. – Kivált az én ajánlatom mellett, kinek ott nagy befolyásom van. Csak egy szavamba fog kerülni.

– Óh, tegye meg, az Isten is meg fogja áldani, tegye meg! – rebegé a leány, teljes szívéből elkezdve zokogni, s odaveté magát Félix lábaihoz térdre, és kezeit elhalmozá csókjaival. – Én szolgálni fogok, dolgozom nekik éjjel-nappal. Még kutyát se tartsanak, mert kutya is leszek a háznál, csak a Jánoskát gyógyítsák ki, hogy ember legyen belőle, ne üljön a templom küszöbére koldulni. Messze van az a Bécs?

Félix elnevette magát.

– Csak nem gondolod, hogy gyalog viheted fel az öledben odáig az öcsédet? Ne legyen rá gondod! Ha egyszer valamire szavamat adtam, azt megtartom. Én a magam kocsiján járok itten. Elviszlek benneteket magammal, ha akarod.

– Óh, én elülök a kocsis mellett, s a Jánoska az ölemben.

– Jól van leányom – monda Félix kegyes pártfogói arccal –, én szeretek jót tenni a szegényekkel. Ha el vagy határozva az öcséd kedvéért feljönni Bécsbe, s ott őt kigyógyíttatni, most jó alkalmad van rá. Csak készen légy, hogy jókor hajnalban, mikor a postakürtöt hallod, felvehesselek benneteket. Azt a goromba legényt pedig verd ki a fejedből, mert az a jövő héten be lesz sorozva az árkász-kompániába, s négy évig onnan nem szabadul. Most pedig itt van valami kis pénz, szerezz az öcsédnek meleg takarót az útra, mert éjszaka hideg van, s én éjjel-nappal utazom.

A leány úgy elbámult a kapott összegen, hogy el is feledte azt megköszönni. Két darab tízes bankjegy volt az. Nagy pénz egy szegény leány kezében. Ez az úr nem tréfál! Ez rettenetes nagy úr! Ez igen jótékony úr! Csak akkor jutott eszébe, hogy meg is kellene köszönni az ajándékot, mikor már Félix messze járt az utcán. Oda nem illett már utána futni.

Evila örült mint egy gyermek (hiszen gyermek volt még); nevetve, csapongva játszotta körül kis öccsét, leülteté a lócára, maga eléje térdelt, s átölelte nyomorék derekát.

– Elmegyünk, Jánoska, szívem! Kocsin, Bécsbe! Hottó lovam, hottó! Négylovas gyors kocsin, csengős lovakon. Gyih te fakó, gyih te szellő! A Jánoska az ölembe. A Jánoska kap jó édes orvosságot, amitől keze, lába megerősödik, melle, háta kiegyenesedik; olyan legény lesz, mint a többi. Gyalog jövünk haza, teringettét! „Szekéren ment, gyalog jött!” Mankó nélkül!

Végtére is megnevetteté a kis szegény nyomorékot.

Azután átszaladt a boltoshoz, összevásárolt nála meleg zubbonyt, sipkát, téli botoskákat a gyermek számára, de felét sem tudta elkölteni a kapott pénznek. Gondolta: a többit majd visszaadja annak a jóltevő úrnak.

Azután elment a templomba. Ismerősei kérdezgették: „Miért ily egyedül, hát Péter hol maradt?” Evila azt felelte nekik, hogy még ma nem látta. Nem illett ugyan úrnapján, mise előtt, hazudni. De mikor van egy eset, amelyben hazudni kötelesség. Az asszonynak, a leánynak, kit a férje vagy a vőlegénye megvert, kötelessége elhazudni, hogy megverték.

Az Isten elengedi azt a hazugságot, s az emberek követelik. Szaffrán Péter pedig a templomban sem jelent meg. Evilának szégyenszemre egyedül kellett végighallgatnia, hogy harmadszor kihirdeti a pap a szószékről. Úgy sem lesz már abból semmi.

Délután azonban nagyon elővette a búbánat, hogy hát már most ő végképpen itthagyja ezt a tájat, vőlegényét, ismerőit, minden megszokott tárgyat, s elmenjen messze világba, ahová innen madár sem jár!

Ez a búbánat azt a tanácsot adta neki estefelé, hogy nekiinduljon az erdőnek Szaffrán Pétert felkeresni.

Sejtette, hogy hol fogja feltalálni!

Van az erdők mélyében, egy hegykatlan fenekén egy rejtett kopanicsár, ahol rendesen katonaállításkor össze szoktak gyűlni az újoncozást kerülő legények, s hetekig eltanyáznak ott, míg a bizottság másfelé veszi az útját. Senki sem adja fel őket.

Evila vaktában bolyongott csalitokon, bozótokon keresztül, az éj is sötét volt, az erdő még sötétebb; oldalvást a hegyoldalban éhes farkasok vonítása felelgetett egymásnak. A leány remegett, de mégis el volt szánva, hogy vőlegényét felkeresi. Pedig tudta, hogy az megint meg fogja őt verni. Az útban egy dorongot lelt, azzal ütögette maga előtt a borókabozótot. „Hess te farkas!” – s nagyot dobbant a szíve, mikor valami futó állat felriadt előtte a zörejre. Mindig mélyebb, mindig sötétebb lett a völgy, mégsem riadt vissza. Utoljára meglátott a völgy sötétében egy magányos ablakvilágot. Az ott a kopanicsa.

Lelkendezve sietett a ház felé. Amint közelebb ért hozzá, megüté füleit a dudaszó s a rikongatás, ami belülről hangzott. Itten vígan vannak.

Odalopódzott csendesen a világló ablakhoz és benézett rajta. Legények táncoltak odabenn néhány ismerős némberrel, akiket Evila mindig kerülni szokott mosdatlan szájuk miatt. A dudás fenn ült a siska padján, és fújta a láb alá valót.

Evila megismerte a legények között Szaffrán Pétert. Jókedve volt, táncolt s akkorákat ugrott, hogy megütötte öklével a gerendát. Egy leánnyal táncolt, akinek bécsi piros ronggyal volt kerek folt festve a két arcára.

Szaffrán Péter két izmos kezével derékon kapta a leányt, s feldobta a levegőbe, s aztán megint elkapta, s megcsókolta az orcáját. Ugyan mit tud azon a bécsi pirossal mázolt kerek piros folton csókolni?

Evila eltántorgott az ablaktól, s visszafordult erdőnek, bozótnak, ahol a csikaszok felelgetnek egymásra vonítva, s most már a botot sem vitte magával, hogy a bokorra ráüssön vele: „Hess te farkas!”

Estefelé még egyszer elment Kaulman Félix Ivánhoz.

– Barátom, még egyszer eljöttem, hogy felszólítsalak, akarsz-e azon vállalatban részt venni, amelyre felhívtalak.

– Ismétlem, hogy nem akarok.

– Tehát kereken és röviden visszautasítod?

– Nem szoktam meggyőződéseimet könnyen változtatni.

– Jó. Én teneked ajánlottam en bon enfant a szövetséget, és most ismét cavalièrement bejelentem, hogy miután velem tartani nem akarsz, én a tervemet létesíteni fogom nálad nélkül, mindig tártan hagyva az ajtót, ha kedvező siker esetére hozzá akarnál járulni. Addig is maradunk jó barátok. Te meg fogsz nekem azért bocsátani, ha azokat a gyémántokat, amiken te rajta taposol, én felszedem, s bűbájos titkaidat kitalálom.

– Teljesen felszabadítalak rá.

– Élni fogok e szabadsággal, s lesz idő, amidőn emlékeztetni foglak engedélyedre.

Iván összeráncolta homlokát, s hirtelen végiggondolt rajt magában: „Vajon mit vehetne el tőlem, ami az enyém? A tárnámat nem; ahhoz jogom van a bányatörvény szerint. A szomszéd földön való turzást? Tessék! Nekem elég a magamé.”

– Sok szerencsét minden vállalatodhoz! A felügyelőért köszönet.

Ezzel elváltak egymástól.

Másnap korán hajnalban felébreszté Ivánt egy percre a postakürt szava, mely Félix elutazását jelenté.

Szerencsés utat kívánt neki, s aztán aludt tovább.

Reggel, mikor felöltözött, s házából kiment, ott találta az ajtóban Szaffrán Pétert.

A munkás egészen ki volt kelve arcából. Egy átdőzsölt éj s gonosz indulatok nyomai látszottak meg minden vonásán. Szemei véresek voltak, és haja szerteszét kuszálva.

– No, mi kell – kérdezé Iván kedvetlenül.

– Uram! – szólt a legény rekedt hangon – mi a neve annak az orvosnak, aki tegnap önnel járt?

– Mi bajod vele?

– Elszöktette magával Evilát! – ordíta fel magánkívül a legény, s kalapját lelökte fejéről, s hajába markolva kitépett abból egy csomót, s aztán összeszorított ökleivel az égre fenyegetődzött.

Ivánnak az első percben kegyetlenül jólesett ezt hallani.

– He – eh! Úgy kell neked, veszett barom! Jólesik neked! Hát meg kellett verned a mátkádat harmadik kihirdetés napján?

– Óh, uram! – csikorgott, ökleivel dörzsölve homlokát Péter – hiszen részeg voltam. Mit tudom én, mit csináltam! Aztán micsoda verés volt az? Egy rongy szíjjal? Hisz az megszokott dolog minálunk parasztoknál. A parasztasszony nem hiszi, hogy szereti az ura, amíg egyszer meg nem verte. Azért itthagyni engem! Megszökni egy úrral!

Iván vállat vont s odább akart menni, hanem a munkás megfogta kabátja szárnyát.

– Most mit tegyek én? Mit tegyek?

Iván keserű volt és bosszús.

Félrelökte maga elől Pétert, s elmondá neki röviden az utasítást.

– Eredj a pokolba! Keresd fel a csapszéket! Igyál meg még egy kupa vutkit! Aztán válassz magadnak másik mátkát a repedtsarkúak közül, amelyik örülni fog rajta, ha mindennap végigdöngeted!

Péter felvete kalapját a földről, s azután egészen higgadt hangon szólt:

– Nem én, uram! Több pálinkát nem iszom ez életben soha! De egyszer még iszom. Egyetlenegyszer. Ráemlékezzék ön, amit mondok. Amikor megérzi ön rajtam még egyszer, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, vagy meghallja, hogy ott voltam, aznap maradjon otthon a házában, mert azon a napon nem tudhatja senki, miért, mi módon és mi által hal meg!

Iván otthagyta a legényt, s visszament házába, bezárva maga után az ajtót.

Csak akkor vette észre, hogy mennyire fel van a kedélye dúlva ez esemény által.

Az első pillanatban jólesett apátiába fullasztott kedélyének ez a rázkódás, hogy tehát a nyomorult parasztnak, kit a leány nálánál többre becsült, mégsem jutott ez az irigyelt kincs, hogy kiejtette a kezéből, az ostoba, a nem becsült gyöngyöt; hanem azután egész zűrhangra kelt szívében minden gondolat annál a tudatnál, hogy az a gyöngy maga is értékét veszíté. A leány, kit erényesnek hitt, kinek hűségét bámulá, kinek naivságába beleszeretett, íme, elesik a legelső hízelgő szavára! El tudja utasítani az úri férjet, ki tisztességesen mint hitvest kéri őt, s meg akarja vele osztani házát; mert ez az úri férj maga is munkás, komoly ember, s mert ez a ház egyszerű falusi hajlék; de elfut a másik úrral, ki délceg viselettel, felpiperézve jön elé, ki merészen hízelkedik, s nem ígér neki főkötőt, tisztességes nevet, de cifra házat, cifra ruhát!

Vadmadár a némber! S igaza van a mohamedánnak, ki nem ád neki lelket a földön, új életet a másvilágon.