Theudelinda grófnő

Bondavár úrnője csakugyan volt ez idő szerint ötvennyolc esztendős, mint Iván állította. Nem véljük vele megsérteni, ha e más nőnél félénken tapogatható titkot népszámlálói indiszkrécióval kibeszéljük.

Theudelinda grófnő rég lemondott a világról. Tulajdonképpen sohasem is vette a világot birtokába.

Tizennégy éves koráig atyja, a herceg házánál növelteték, akkor anyja, a hercegnő meghalt. A guvernántnő szép volt, a herceg öreg volt, a grófkisasszony (csak az elsőszülött viselheti a hercegi címet, a többi családtag csak gróf volt) nem maradhatott tovább az atyai háznál. Idikálva volt rá nézve, hogy egy időre kolostorba menjen.

Mielőtt azonban odament volna, eljegyezteték marquis de Calomirano egyetlen fiával, don Antonio di Padua márkival, aki akkor tizennyolc éves volt.

Az apák abban egyeztek meg, hogy mikor don Antonio di Padua huszonnégy éves lesz, akkor Theudelinda grófnő is húsz éves lesz, kijön a kolostorból, és együtt a szent házasság kötelékeivel összefűzetnek.

Theudelinda grófnő hat évig volt egy minden kifogáson fölül álló kolostorban, akkor hazavitetett, hogy férjhez menjen.

De óh, borzalom! Mikor meglátta a vőlegényét, felsikoltott és elszaladt. Ez nem az, akivel őtet eljegyezték! Hisz ennek bajusza van. (Persze huszártiszt volt.)

Hat év előtt még, amíg az atyai háznál volt, sohasem látott bajuszos férfit. A mágnások, a külföldi követek és úri vendégek, maguk az inasok és kocsisok, mind a füle gombjáig simára borotvált arcokkal jelentek meg a világ előtt; azontúl a kolostorban csak borotvált képű gyóntatóatyákat látott, s most egyszerre egy bajuszos ember állt előtte azzal a pretenzióval, hogy őt nőül vegye.

Elviselhetlen gondolat.

Hiszen bajuszt és szakállt csak egyedül a szentek viseltek és a próféták, ahogy az ájtatos képeken látható. De bajuszt magában, szakáll nélkül, nézze bár végig a kálváriai stációk minden képeit valaki, senkinél sem fog találni, egyes-egyedül Poncius Pilátus hóhérlegényeinél. Azok vannak szóló-bajusszal festve minden ábráin a passiónak.

A szenteket még csak lehet ájtatosan tisztelni azokkal a bajuszos és szakállas ábrázatokkal; de ugyan képzeljen magának valaki egy olyan sacrilegiumot, hogyha egyszer egy festő arra a bizarr ötletre jönne, hogy urunk, megváltónk, a Jézus ábrázatjáról a szakállt elhagyva, azt pusztán bajusszal tüntetné fel! Mindenkinek, aki rátekintene, egyszerre torkán akadna az imádság. Theudelinda grófnő hallani sem akart többé a házasságról; ő Poncius Pilátus hóhérlegényének felesége nem lesz. A jegygyűrűket visszacserélték, s az összeköttetésből nem lett semmi.

Igen természetes, hogy a világi mulatságokat is kerülte a grófnő, nem volt rávehető, hogy bálba, színházba járjon. Bűnös és frivol mulatságok helyei azok.

Hanem azért arra sem határozta el magát, hogy az apácafátyolt felvegye; sőt inkább nagyon is erős követelései voltak a világ iránt. Azt kívánta, hogy az egész világ alakuljon át olyanná, amilyenben ő tudná gyönyörűségét feltalálni. És követelte a káosztól, hogy teremtsen neki egy olyan ideált, amilyennek ő alkotá agyában a férfit; az legyen sima arcú, tiszta lelkű, csengő hangú, gyöngéd, engedelmes, hű, bornemissza, nem pipás, nem kártyás, nem veszekedő, érzelgő, szellemdús, türelmes, nyájas, szelíd, ábrándozó, otthonülő, ünnepmegtartó, kegyes, vallásos, szűz; azonkívül eszes, olvasott, mindent tudó, nagy hírű, magasrangú, köztiszteletű, címeket, érdemrendeket viselő, lojális, vitéz és gazdag; amely sok szép tulajdonság együtt és ilyen kvantumban, meglehet, hogy megvan valahol, csakhogy igen nehezen feltalálható.

Theudelinda grófnő a keresésben eltöltötte a legszebb idejét. Éspedig mentül jobban múltak az évek, annál inkább követelő lett, s mentül magasabbra nőttek követelései, annál kevésbé talált azoknak keretébe illő arcképet.

Bátyjának, Gusztáv hercegnek, volt rá egy észrevétele, mely a grófnő lelki helyzetét legjobban jellemzi.

„Az én Theudelinda nővéremnek bajosan fogunk addig férjet kapni, amíg valamiképpen az ökumeni koncílium el nem törli a cölibátust.”

Nem is kaptak.

A grófnő túlment a harminc éven is, s mégsem talált ideáljára, s amellett abba a balhelyzetbe jött, hogy a világtól követelt, de a világot úgy, amilyen az valóban, elfogadni nem akarta, s így sem a kolostori lemondás, sem a világi élvezet között nem választhatott.

Az öreg herceg meghalt, s végrendeletében Theudelinda grófnőnek hagyományozá bondavári uradalmát az ősi kastéllyal együtt. A grófnő már több év óta oda menekült legörömestebb sértett ábrándjai közül. Életfogytiglani használatra volt az neki hagyományozva, s testvérének, ki csak jogi birtokosa volt az uradalomnak, semmi beleszólása abba, hogy a grófnő mit teszvesz azon, amíg él.

Theudelinda grófnő bondavári magányában teljesen szabad kifejlődést engedett bajusz- és szakállgyűlöletének.

Ilynemű kinövések viselői láttávolába nem vetődhettek. Később „a minori ad majus” a bajusz után az egész férfinem száműzetett udvarából. Nem tűrt maga körül mást, mint nőnemű cselédet. Szakácsa, kertésze, kuktája, fűtője mind leány volt; belső cselédei, szobalány, komorna, varrónő annál inkább. Mind leányok, és nem asszonyok; férjhez menésre nála senkinek sem volt szabad gondolni; aki ily tilos hajlamokat árult volna el valami fejkötő után, rögtön mehetett a háztól. Még kocsisa is fehércseléd volt, kivételképpen az özvegyi osztályból udvarképessé emeltetve. Ennek az egynek, szintén kivételképpen, meg volt engedve, minthogy női viseletben a hintóbakon ülni nem illik, a hosszú kocsisködmenhez férfikalapnak s még egy bizonyos öltözetfajnak viselése, melyek megnevezésére angol hölgy „shoking”-ot kiált, és elájul; melyet a régi rómaiak nem viseltek, a skótok máig sem viselnek; mely pedig éppen történetünk éveiben jó Magyarországunkon fontos szerepet játszott, az levén az alkotmányhűség és alkura ingadozás shiboletje és látható jelvénye, hogy vajon ez elmondhatlan nevű öltözetnek szárait a csizmaszáron belül, vagy a csizmaszáron kívül viseli-e valaki.

No, tehát Örzsik asszonynak szabad volt ezt az állatot viselni, az egyedülit az egész kastélyban. Örzsik asszony bort is ihatott és pipázhatott is. Meg is tette.

Azonkívül volt azután még egy társalkodónője is a grófnőnek, Emerencia kisasszony, aki tökéletes kiegészítő része volt grófnőjének. A grófnő magas, szikár alak volt, finom vonásokkal, fehér arcszínnel, csaknem keresztüllátszó orral. Ajkai szokatlanul pirosak s tökéletes kézíj formára metszettek, valaha szépek lehettek. Sovány termete meghajolt és előregörnyedt; szempillái mindig lankatagok. Sokévi megszokott mórikálás miatt nem egy egész arc, hanem két félarc, melynek mind a két fele más kifejezést és – nem udvariasság ugyan a fotográftól de – más ráncokat is mutat. Hajfodrozata most is Karolina Pia menyegzője korából való, mellyel, ha kitart egypár esztendeig, éppen megint belejön a divatba; ruházata szintén azon kor feszes divatja szerinti: krinolin, rikiki, bufándli, volán, vertügadin nem tűretik el senkin. És azután kezei finomak, átlátszóak, reszketegek: egy könyvet felvágni a papírvágó késsel képtelenek. Az egész alak túlideges, érzékeny; minden kis zörejre felretten, görcsöket kap, rángásokba esik, és kitalálhatlan ellenszenvekkel kínlódik bizonyos tárgyak, állatok, illatok, mozdulatok, ételek, tapintatok iránt; egy macska láttára elájul; ha testszínű virágot Iát meg, felháborodik a vére; a puszta ezüstnek ízét érzi, azért kanalainak meg kell aranyozva lenni; ha valaki egyik lábát a másikra teszi, azt kikergeti maga elől; le nem ül az asztalhoz, ha kés, villa vagy kalán egymásnak keresztbe van fektetve, s ha valami bársonyfélét lát meg női környezetén, ideges rángásokat kap attól a gondolattól, hogyha neki véletlenül hozzá kellene érni a kezével ehhez a borzasztó lágy és mégis ragadó, elektrikus és antipatetikus boszorkányszövethez!

Jó szerencse, hogy éjjel nem háborítja ideges rigolyáival környezetét, akkor be van zárkózva legbelső szobájába, s reggelig ki nem nyitja az ajtót, ha a ház égne is a feje fölött.

Emerencia kisasszony, kiről azt mondtuk, hogy tökéletes kiegészítő része grófnőjének, először is azért kiegészítő része, mert mindaz megvan nála, ami a grófnőnél nincs. Emerencia alacsony, gömbölyű, kövér, hízott, feszes arc, hanem szép fehérre festve, mint a grófnőé. Pisze orr, mely titokban kedveli a burnótot. Ruházata, hajbodrozata éppen olyan, mint a grófnőé, a feszes ruha az ő termetén nincs minden humorisztikus kifejezés nélkül. És azután éppen olyan ideges, mint a grófnő. Kezei éppen olyan erőtlenek egy könyvet felvágni; szemei éppen oly érzékenyek a világosság iránt, ellenszenvei éppen oly számosak, s idegei éppen oly készek mindennemű rángásokra és ájulásokra, mint a grófnőéi. Sőt e tekintetben még előnye is van fölötte, mert amint észreveszi, hogy most következik valami, amitől a grófnő meg fog ijedni, meg fog iszonyodni, ő az ijedésben és iszonyatban egy perccel meg tudja őt előzni; előbb elkezdi a reszketést, az ideges elmeredést, mint a grófnő, s legalább egy perccel tovább bírja a csuklást, mint a grófnő, s ha az elájul az egyik pamlagra, ő végigájul a másikon, s ott feküsznek egymással vizaví, s elvégre is a grófnőnek kell előbb magához térni.

Éjjel pedig rettenetes mély álma van Emerencia kisasszonynak; a grófnőtől harmadik szobában alszik, de oly mélyen, hogy Theudelinda ugyan minden csengettyűzsinórt letéphet anélkül, hogy Emerenciát az ajtajához csalja. Ez is egyik neme az ideges álomkórnak, mint Emerencia állítja.

Egyetlenegy férfinak volt bejárása a bondavári kastélyba. De mit mondunk? Dehogy férfi! Nem masculinum. A dogma nyelvtana feltalálta a „neutrius generis” embereket. Ez pap. Több és kevesebb, mint a férfiúnemen levő ember: lelkiatya. Testileg senkinek sem, lelkileg ezer embernek atyja.

Semmiféle emberszólást, csipkedést, gyanúsítást se várjon tőlem senki. Mahók plébános úr igen derék, tisztességes ember. Veszi a hivatását úgy, ahogy az van: misézik egész ájtatossággal, keresztel, kopulál, eltemet annak rendje szerint; éjjel is felkel, ha haldoklóhoz hívják, s nem szidja érte a sekrestyést, hogy minek költi ki az ágyból, mikor izzad. A húga, ki a házánál gazdasszonykodik, tíz esztendővel öregebb, mint ő, s minden gyanúsításon felül áll. Plébános úr nem ír a veszekedő hírlapokba polémiát; nem is olvassa azokat; kölcsön néha elkéri a tiszttartótól a „Pesti Naplót”. Ha a kántora péterfilléreket gyűjtött, azokat ő, egy forint megtoldással a maga részéről, beküldi az „Idők Tanújá”-nak; hanem azért este csak mégis összeül tarokkozni a luteránus tiszteletessel, s a szkeptikus tiszttartóval. Sokat ád a jó pincére, a baromfiudvarra; nagy méhész és gyümölcsoltó. A politikában lojális és középpárti; ami falun annyit jelent, hogy megszavazzuk a dohánymonopóliumot, de magunk szűzdohányt szívunk; mert jó, mert van.

Az előrebocsátottakból sejtheti mindenki, hogy a tisztelendő úr ez, egész történet folyamán keresztül senkit megbántani nem fog. És nekünk egyáltalán nem lenne utunkban soha, valamint hogy annyi ezer emberséges falusi plébános nem volt utunkban ez ideig; ha történetesen a bondavári kastélyba nem volna hivatalos mindennap tizenegy órára a grófnőhöz gyóntatásra, melynek végeztével ottmarasztaltatik ebédre, s mindkét feladatának meg szokott felelni becsülettel. Meg is látszik az ég áldása domború termetén és kettős tokáján s mindig életpiros arcszínén.

A tisztelendő úr pontos, hanem a grófnő nem az. A lelkiatya, amint üti a tizenegyet, ott kopogtat a társalgószoba ajtaján; de a vékony „herein”-t csak Emerencia kisasszony hangja fuvolázza elé, s a belépő üdvözlő mosolyára az ő mosolya felel vissza. Két egymásra sütő telehold!

– A grófnő még be van zárkózva szobájában – susogja Emerencia kisasszony, mintha félne, hogy a harmadik szobába is áthallatszik a hang.

Plébános úr kezének kenetteljes mozdulatával s fél szemölde felhúzásával int, hogy nem kell háborítani az igazak álmait. S kivált az igazak toalettjét. Fenn van már ilyenkor a grófnő, de öltözködik. Egyedül öltözik, nem bocsát senkit magához közel, míg tökéletesen fel nincs hüvelyezve. Azért minden öltönye elölfűző.

Plébános úr az egyedüllét meglesetlen perceit felhasználva, tógája hátulsó zsebébe nyúl, s abból egy titkolva rejtegetett tárgyat kimarkol, s óvatosan széttekintve, ha nem nyit-e rájuk hirtelen valaki, azt a kisasszony kövér markába nyomja, mit a kisasszony éppen oly sietve dug el ruhája zsebébe, s miután biztos helyre rejté, hálateljes pukedlivel fejezi ki néma köszönetét, melyre plébános úr éppen oly szótlanul válaszol udvarias kézmozdulattal, hogy minek a köszönet ily csekélységért. Mely után Emerencia kisasszony szemérmesen félrefordul, s a kapott titokteljes tárgyat óvatosan elővonva zsebéből, annak belsejébe tekint, egészen közelvive azt orrához, s nagyot sóhajtva belőle, s a sóhaj szimatolása alatt gyönyörittasan emelve fel szemeit félig az égre, félig a papra, ki viszont maga részéről bal keze hüvelykés mutatóujjának hegyes összeszorításával igyekszik ugyanazon eszmét kifejezni: „Pompás! Igen pompás!” Elvégre a kisasszony jobb keze hüvelyk- és mutatóujját az említett titokteljes tárgyba belemártva, azokat onnan orrának majd egyik, majd másik nyílásához vándoroltatja, csendes eksztázissal szíván fel a mennyei illatú spanyol burnótot.

A plébános úr szokta ellátni a kisasszony burnótos szelencéjét igazi, eredeti sárga spanyol burnóttal. Ez a plátói viszony létezik közöttük. Két szaglóműszer vágya egy közös ábránd után.

A sárga tubák különben nem ábránd. Kapni azt eleget, fertályfontját bádogostól egy forint nyolcvanöt krajcárért a trafikában. Hja, de mi az a papok tubákjához képest? Az, ami a sartrőz a vutkihoz; ami a grand vin de Cliquot a „Preszburger mussirender”-hez. Ezt csak az érti, aki studírozza.

Honnan veszik a papok e minden aromát egyesítő tubákot? Hogyan készítik, hol készítik et caetera? Ezek mind oly kérdések, miket liberális embernek firtatni nem illik, ha tudnánk is, denunciálni nem fognánk; annyi bizonyos, hogy bírnak vele; egy legközelebb meghalt püspök hagyatékában másfél mázsa találtatott e mennyei porból, s az volt a boldogabb, ki kaphatott belőle négy latjával egy aranyért. Ezt ismerve, senki sem fogja paradoxnak tartani Mahók plébános úr azon mondását, mellyel egy káplánját kifizette, ki megirigylé a jól élést tőle, hogy jól eszik, jól iszik, jó dohányt szí, s még az orrát is jó burnóttal tartja: „Bizony, fiam, csak még valamit tudnék, amit a fülembe is tömjek!”

E csendes „nez-à-nez”-t (vide: „tête-à-tête”) megzavarta egy sajátszerű csengettyűpendülés, melyre a grófnőhöz vezető ajtón egy réztáblácska felnyílt, s annak elfordultával a túlsó felén levő tálcán megjelent egy üres teáscsésze.

Ez azt jelenté, hogy a grófnő megreggelizett.

Minden ajtaja a kastélynak úgy volt felszerelve, hogy azon kisebb-nagyobb táblácskák nyíltak ki. A táblák rézből voltak, s az ajtók keményfából, sarkaikon vasütközőkkel. A grófnő hálószobájának ajtaja éppen vert vasból volt, belül paplanszőnyeggel bélelve. Férfi nem levén a háznál, a defenzív rendszert kellett tökéletesíteni, netaláni erőszakos betörések ellen. E rendszert kiegészíté egy gépezet, mely a grófnő hálószobájában egy lábnyomásra az ajtaja előtti padlót egy perc alatt velencei sóhajhíddá alakítja, s a vakmerő látogatót valami kijárástalan sötét üregbe lecseppenti. Az alkovenből pedig egy villanytelegráf szolgál fel a tűztoronyba, mely egy ujjnak gyöngéd nyomására rögtön félreveri a harangot, hogy veszély esetén a major és vadászlak férfi lakói rögtön segítségre siethessenek.

Emerencia szobájában is ilyen villanygép csengettyűje ad jelt, s az ajtón feltáruló forgfülke (tourniquet) jelvényezi, hogy ki hívatik.

A csésze azt jelenti, hogy a szobaleány jöjjön.

A könyv a társalkodónőt hívja.

Emerencia tehát előbb beküldé a szobalányt. Az végezte dolgát. Azután következett a második csendítés a könyvvel, akkor bement a társalkodónő. Kis idő múlva az is visszajött, s ajtót nyitott a pap előtt, ezt súgva neki:

„Látásai voltak az éjjel. Sok mondanivalója van.”

Kövessük a tisztelendő atyát a grófnő belső szobájába.

Ne tessék visszarettenni e gondolattól! Jelen lenni egy hölgy gyónása alatt! Azok, akik be merték járni velem a mamutkorszak kísértetes világát, ez ismeretlen régióba is követni fognak merni, előre meg levén afelől győződve, hogyha produkálok is néha kísérteteket, azok igen dresszírozott kísértetek, s gondom van olvasóim idegeire, midőn őket rejtelmes helyekre vezetem. Elvégre mindent meg kell tudnunk!

Tehát miután a pap gondosan becsukta maga után az ajtót, odajárult a grófnő elé, s kezet szorított vele. A grófnő egy nagy karszékben ült, s nagyon bágyadtnak látszott. Intett a papnak, hogy üljön le az átellenben levő karszékbe.

– Ismét látta őket? – kérdezé a lelkész.

– Ismét – felelt a grófnő suttogó hangon. – Éppen úgy kezdődött, mint máskor. Amint az éjfélt ütötte a vártoronyban, lenn a mélyben, mintha a kripták fenekéről jőne, megzendült a „de profundis”. Kísértetes, borzadályos ének. Hallatszott a pontifikáló pap magánéneke; az antifóna, a kórus. És azután közben hangos kacagás, kicsapongó kiáltozás, asszonyi vihogás, pohárcsörgés, vad gúnydanára fordított éneküvöltés. Azután ismét a csendes, áhítatos korálé. S az felváltva ment így tovább. Én karomba csíptem, hogy nem álmodom-e. Itt a csípés foltja, nem álmodtam: Felkeltem. Meg akartam felőle győződni, hogy ébren vagyok-e. Fogtam egy irónt és egy hangjegypapirost. És mikor egy világosan kivehető kádencia vagy akkord abból a kísértetes danából felhangzott hozzám, a papírra lekottáztam azt. Íme, itt van. Ön ért a hangjegyekhez.

A pap átfutotta a lejegyzett kísértetes akkordot, és mindjárt ráismert: „Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!”

Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén.

– És sohasem hallotta a grófnő ezt a nótát azelőtt parasztoktól a mezőn?

A grófnő neheztelő méltósággal felelt:

– Hát járok én olyan helyekre, ahol a parasztok dalolnak?

Azután folytatá az elbeszélést:

– Íme, ez világos tanújele annak, hogy ébren voltam. Nem is lettem volna képes többé elaludni. Valami oly ellenállhatlanul hívott, hogy menjek le magam is oda, ahol ezek a hangok hallatszanak. Felöltöztem. Bizonyosan tudom, a fűzöld gros de Naples ruhám vettem magamra, a pálma kasmír-szegélyzettel. Nem hívtam magammal senkit; aludt mindenki a háznál. Csodálatos bátorság támadt szívemben; lementem egyedül a lépcsőkön a családi kriptáig. Amint az ajtóhoz értem, annak kettős szárnya rögtön kétfelé tárult előttem, s én ott találtam magamat ismét abban a társaságban, amelyben annyiszor voltam már elhunyt családtagjaink között. Minden emlékkő ki volt mozdulva helyéből, minden fülke üres. És azoknak lakói ott ültek mind a hosszú asztal körül, mely a kripta közepén áll. Ugyanazon öltözetekben, ahogy a címerteremben aranyrámáikban festve láthatók, és mindenkit jellemzett elmúlt életének hivatása. Érsek nagybátyám teljes ornátusban a kripta oltára előtt pontifikált. Grandaïleulöm, a kancellár, az asztalfőn ült, s az ország pecsétjével nagy pergamenokmányokat pecsételt. Nagyonklim, a tábornagy, páncélban és allonge-parókával parancsokat osztott, marsallbotját csípejének támasztva. Ősanyám, Katharina, az udvarhölgy, ki hódító szépség volt, most is folyvást forgatta szemeit, és semmi más nem mozdult arcán, csak e villogó, hódító szemek. És nagynéném, Clementina, az ursulita fejedelemasszony, psalmódiákat énekelt nagybátyámmal, mihez a kórust az elébb nevezettek képezték, közbe-közbe.

– De hát a kacaj, a viháncolás, a gúnydalok? – kérdezé a lelkész.

– Rátérek arra is. Az asztal alsó végén ültek további néhai rokonaim. Fiatalon meghalt ős-niéce-em, Clarisse, ki halálra táncolta magát, és egy nagyöcsém, ki híres fuvolázó volt; azután Ottó nagybátyám, kinek szenvedélye volt a szerencsejáték, s ki most is kockákat zörgetett egy bádogkehelyben, s szitkozódott, mikor vakot vetett. Azután egy ősunokahúgom, ki menyasszonyfővel halt meg esküvője előtti éjszakán, s most is koszorús fővel ült ottan. És végre az asztal túlsó végén László nagybátyám, kinek arcképrámája üresen van hagyva címertermünkben; száműzetve a család köréből még a tizennyolcadik század elején.

– Akkor hogyan ismert rá a grófnő, hogy ő az? – E kérdéssel vélte megszakíthatni a vízió folyamát a lelkész.

– Majd megmondom – szólt a tudás nyugalmával Theudelinda. – László ősöm kivált a családból, lázadó lett, eretnek lett, anatéma alá esett és megnótáztatott. Elfogatott, elítéltetett és lefejeztetett. Azért nem is volt arca a többiek között, hanem arc helyett egy halálfőt viselt a fején. Erre a halálfőre pedig ráismertem ekként: László ősöm volt az első, ki az országba be merte hozni a pipázást, dacára a király peremptórius parancsának; amiért is suppliciumakor előbb a pipázók ellen hozott büntetés hajtatott végre rajta, keresztülszúratván az orrán a pipaszár. Most pedig, midőn ott ült a többiek között, ismét ott volt a csontfő fogai között a fatális nagy tajtékpipa, amiből füstölt rémségesen, hogy tele volt dohányfüsttel az egész kripta.

A pap meg volt felőle győződve, hogy ezt már csak álmodta a grófnő.

– A két őshúgom, az apáca és a menyasszony között volt egy üres szék; nekem oda kellett leülnöm. A menyasszony mindig divatról akart velem beszélni, s dicsérte toalettemet; különösen zöld gros de Naples ruhámat összetapogatá, magasztalva a kelmét. Olyan hideg sugárzott ki az ujjaiból, mikor hozzám ért. Az asztal felső része zöld posztóval volt terítve, az alsó sárga selyem virágos abrosszal. Idealant lakomáztak, vígan voltak, kacagtak, vidám kupletteket énekeltek, odafenn az antifóna zsolozsmáit mondták, s ez a kettő együtt olyan borzasztó volt nekem. Fácánok, császármadarak voltak a tálakban, épen meghagyott tollas fejekkel, gránátvillogású bor a kelyhekben. Engemet kínáltak étellel-itallal. Sem ételnek, sem italnak nem volt semmi íze. Egyszer őshúgom, a menyasszony mint ifjú lánykák tréfásan tenni szoktak, odanyújt elém, két ujja közé fogva egy fácán mellcsont-sarkantyúját: „Törjük el, kevesem, melyikünk megy hamarább férjhez?” Én megfogtam a sarkantyú másik ágát, húztam, húztam, s egyszer csak eltörött; nekem jutott a nagyobbik fele. A menyasszony őshúg kacagott: „Theudelinda megy elébb férjhez!” Én pedig úgy pirultam. Ugyebár, az nem illik, az ősszellemeknek ilyen frivol tréfákat űzni?

A tisztelendő úr is úgy találta, hogy biz a megboldogultak más foglalkozást is kereshetnének a túlvilágon, mint férjetlenül maradt élő nőrokonaikkal fácánfantomok sarkantyúcsontját tördeltetni.

– De ami legjobban háborított, az László bátyám magaviselete volt. Egyre kiabált, kacagott, trivális dalokat üvöltött; káromkodott, gúnyolta a szenteket, a pápát, a szakramentumokat, a hölgyeknek, pironkodni való élceket mondott, s orrlyukain keresztül fújta a dohányfüstöt felém. Én ráztam a zöld selyemruhám szárnyait, hogy a füst rájok ne ragadjon; de úgy éreztem, hogy az mégis keresztüljárja azt. László ősbátyám rám fogta, hogy a nászjósló mellcsontot eldugtam ereklye gyanánt zöld ruhám zsebébe. Én égtem a szégyentől, mert igaz volt. De eltagadtam, azt mondtam, nem igaz. Arra ő elkezdett esküdni oly pogányul, hogy a boltozat reszketett bele, s verte az asztalt csontökleivel. Neveu-im befogták a száját, akkor a szemüregei beszéltek; megfékezhetlen volt. Szidta a szenteket és a császárokat! Ekkor ősbátyám, az érsek, kiveté ellene kezét elátkozólag; grandaïeul-öm, a kancellár megpecsételé az ítéletet, s ősbátyám, a marsall kivoná hosszú pallosát, s egy ültő helyéből leüté László bátyám csontkoponyáját. A fej odagördült lábamig, még akkor is foga között tartotta a pipát, s még akkor is fújta rám a füstöt. Arra elfutottam onnan.

A plébános látta, hogy itt egy hisztérikus álommal van dolga.

Csak az volt a különös, hogy ezt az álmot olyan sokszor újra látja a grófnő, s a kezdete mindig ugyanaz.

– Még mikor levetettem is a zöld ruhámat, éreztem rajta a keserű pipafüstöt.

– És hol van az a zöld ruha? Ha szabad ily tárgy után kérdezősködnöm.

A grófnő némi kéjelmetlen feszengést árult el.

– Azt valóban nem tudom. Ruhatáram Emerencia kisasszony felügyelete alatt áll.

– De hát megengedi a grófnő e kérdést? – nem itt vetette le felöltönyét?

– Azt már nem tudom. Emerencia kisasszony azóta járt idebenn, talán tud felőle.

– Megengedi a grófnő, hogy behíjjam a kisasszonyt?

– Rögtön itt benn lesz. – A grófnő kettőt csendített a villanycsengettyűvel, s arra bejött a társalkodónő.

– Kisasszony – szólt hozzá a grófnő –, ön emlékezik a fűzöld gros de Naples zubbonyomra a pálmaszegélyzettel?

– Igen. A bő felöltő, japáni szabással, melyet bojtos selyemzsinórral átkötve szokott viselni a grófnő.

– Éppen az – mondá a grófnő. – S hol van ez az öltönyöm?

– A ruhatárba van eltéve, magam akasztottam fel, és pacsulit tettem az ujjaiba, hogy a molyok a kasmírszegélyzetet meg ne rágják.

– Mikor tette ön oda?

– A múlt nyáron.

A plébános kezdett mosolyogni. Most mindjárt meg lesz győzve a grófnő afelől, hogy álom volt, amit látott.

– S azóta nem volt rajtam ez a ruha?

– Egyszer sem, nem is viselhetné ilyen időben a grófnő, mert a nyitott japáni ujjak csak nyárra valók, mikor legmelegebb van.

– Lehetetlen!

– De hiszen meggyőződhetik felőle a grófnő – monda a plébános –, ha saját szemeivel megtekinti ruhatárát. Kinél áll a kulcsa?

– Emerencia kisasszonynál.

– Parancsolja a grófnő? – kérdé a kisasszony.

– Látni akarom – monda a grófnő, s felkelt helyéről, és inte a lelkésznek, hogy menjen vele.

Emerencia kisasszony némi durcás szelességgel indult meg a kulcscsomaggal csörömpölve, s a mellékszobában egymás mellett álló nagy faragványcifra, ódon szekrények közül egyet felnyitva, annak szárnyait kitárá.

Legalább ötven selyemszoknya volt ott egymás hegyire-hátára akasztva. A grófnő soha semmi ruháját idegen kézre nem hagyta jutni. Profán emberi alak azokat meg ne szentségtelenítse.

E felaggatott öltönymúzeum tömegébe biztos tájismerettel benyúlva, előhúzá Emerencia valahonnan hátulról a kérdéses fűzöld ruha egyik lebernyegét azokkal a kasmír pálmákkal a szélén.

– Itt van!

A pap már diadalmaskodott. De a grófnő, kinek túlérzékeny idegei minden iránt fogékonyabbak voltak, mint más vastag bőrű emberé, egyszerre elsápadt, megérzett valamit, reszketni kezdett.

– Vegye ön ki azt a ruhát onnan!

Emerencia nagy dér-dúrral leakasztá azt helyéről, mint aki meg nem foghatja, mi köze lehet a gyóntató papnak a japonikával.

A grófnő kikapta azt kezéből, s fejét félrefordítva odatartá a pap elé.

– Szagolja ön!

A pap meg volt lepetve. Annak a selyemruhának valóban oly kapadohányszaga volt, mintha fél éjjel valami tarokk-klubban lett volna elfoglalva. Ezt érezte a grófnő már messziről.

– Nem pipafüstszag-e ez?

– De bizony az.

Most még egy jutott eszébe a grófnőnek. Belenyúlt a fűzöld selyemjaponika zsebébe, s amit kivett belőle: az volt a kettétört fácánmell-sarkantyú.

– Hát ez?

A grófnő abban a pillanatban elájult, és leroskadt egy karszékbe; Emerencia kisasszony nagyot sikoltott, s elájult a másik karszékbe; a tisztelendő úr pedig úgy megzavarodott, hogy egymás után három falszekrényajtóba nyitott be, míg rátalált az igazi szőnyegajtóra, mely a szomszéd szobába vezet, hogy a cselédséget fellármázza.

Itt valami természetfölötti boszorkányság van a dologban.