Az ördögűző

Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon lelki orvosának olyan intézkedéseket tenni, aminőket akar. A lelkész még aznap meghívta Sámuel apátot, ki éppen akkor Pesten tartózkodott.

Sámuel apát nagy hírű férfi volt, azon papok közül való, akiket szabadgondolkozásúaknak hínak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvű kitűnőségekkel, s ellenzéki irányzatú vezércikkek elé jegyzett nagy (S.) betűről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek. Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az elit látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem tudja, mi után. Mindezek igen kedvező hírben tarták fenn Sámuel apát úr nevét, kinek, midőn arcképe is megjelent valamely képes újságban, teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tűnt fel benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal, erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el arcán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű behúzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcnak, s egyúttal az arcizmokra állandó grácia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e malasztteljes szájszéthúzással úgy tűnnek fel, mint érettkorú amorettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett termetének idomai éppen egy gladiátornak illettek volna oda.

Általában hírhedett volt országszerte mint szabadelvű pap, ki a hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat. Ezért nagy respektussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő mint afféle szegény falusi plébános nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb hogy egyszer – akkor! – egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami húsz csatában, s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, amiért el is ítéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tíz esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyell velük dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvű cikkeket írni a hírlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyú torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! Most! A rettenetes políciával kikötni, az a valami!

Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei felől, míg jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét. Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős kapitulációba megy.

Néhány nap múlva megérkezett a meghívott vendég Mahók úr parókiájára. A plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, amit a gyónási titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kísértetekkel való esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.

Sámuel úr szuverén nevetéssel fogadta ez elbeszélést.

– Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gúnyolja ki nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kísérteteire – mondá szerény meghunyászkodással a plébános.

Az apát úr leíratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák és lépcsők egymásba nyílását, s különösen kikérdezett a plébánostól minden körülményt apróra abból a jelenetből, ahol a sekrestyéssel a föld alatti rácsajtón kimenekültek.

A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket. A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása percében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem múlt el addig, amíg az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás szerint Emerencia kisasszonyt szintén utolérte a zokogó görcs, melyet a szimmetria kedvéért Mahók úrnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem törődött vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, míg magától el nem múlt.

Csak e roham után ocsúdott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég küldte e napon ide az apát urat!

Az apát úr az ebéd alatt, mely lukulluszi gazdagságú volt, egészen prózai körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok hozzávetőleges életkoráról, a pincekezelésről, a borok szüretelési idejéről, s többet foglalkozott Emerencia kisasszonnyal, mint a grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort tölteni, s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy sohasem iszik bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni, hogy nem jegygyűrű-e az az ujján, mire a kisasszony szemérmesen elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi helyet soha.

Ebéd végeztével Mahók úr künn maradt az étteremben Emerencia kisasszonyt mulattatni, ami abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy karszékbe, s két kezét domború termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha arra hallgatna, amit Emerencia kisasszony beszél.

Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult. A grófnő remegve várta, mi ítéletet hoz a főtekintély a kísértetpörben.

– Elmondta önnek gyóntatóatyám a kastély rémtitkát?

– Megtudtam tőle, amennyit ő tudott.

– S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi tekintélyeknek?

– Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csíny működik.

– Emberi csíny? – kérdé a grófnő elszörnyedve. – Az én vízióim?

– Pszichiátriai összefüggésben vannak e csínnyel. A grófnő egy részét hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása, a kifejlődés pedig hallucináció, idioszinkrázia. Látható szellemek nincsenek, mert aki nem anyag, annak alakja nincs. Aki egyszer meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organizmusa szétbomlott.

A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állású egyházi úrtól nem ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem hívatott volna apát urat.

Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arcán, és sietett a gyökeres orvoslással.

– Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, amit látni és hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbűvölt sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.

– A múlt éjjel nagyon zajosak voltak, s megígérték, hogy ma ismét összejönnek és magukhoz várnak.

– S ön megígérte, hogy ismét közéjök fog menni?

– Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy odamenjek; leküzdöm félelmemet, és nem tudok maradni.

– Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.

A grófnő arcán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő arckép! Vele együtt leszállni! Hová? – Talán a pokolba? – De néhány perc múlva visszanyerte önuralmát, s kétkedve kérdezé:

– Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb titkaimba?

Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.

– Nem szükséges, sőt azoknak éppen nem szabad efelől semmit tudniok. Az egész háznál egy lélek se gyanítsa szándékomat kettőnkön kívül.

A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben múlhatlanul szükséges volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele egyedül.

Az, apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arcán.

– És most eltávozom a plébánossal – folytatá –, s nem jövök vissza, csak éppen a kitűzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő ajtaján.

A grófnő hitetlenül rázta fejét.

– Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszúra eresztett láncon. Akkor jön a korridorajtó, mely két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt nem lehet kinyittatni anélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A harmadik a lépcsőajtó; annak a szakácsnénál van a kulcsa, aki oly mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány nyitná fel, de aki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerencia kisasszony, a társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyílik fel. Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben észrevétlenül?

– Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sírboltba, hogyan tehette azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?

A grófnő arcán diadalmosoly ragyogott; a babonahívő a bölcs csapását győztesen bírta visszaadni.

– Óh, oda én nem azon az úton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sírbolt kápolnájába. Én a családi lépcsőn szoktam odajárni.

Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban, s ha a grófnő rábízza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát. Csakhogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó prüdériája, hogy képes leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakítani minden további értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás útján nem lehetett őt megközelíteni.

Az apát úr tudta azt jól.

– Grófnő, én maradok amellett, amit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati nap középórájában, itt fogok kocogtatni ezen az ajtón.

A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.

– Vagy azt hiszi ön – folytatá az apát –, hogy vannak föld feletti lények, amik a természet szabályait megcáfoló hatalommal bírnak, s zárt ajtókon keresztüljárnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve láthatlanok; e törvény szerint én is bírhatok ugyanazon emberentúli hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én mint földből alkotott ember, mást tehessek, mint amit a természet örök szabályai megengednek, azon esetben minden rendkívüliségnek meg fogja ön találni természetszerű magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscót és Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön Boscónak, vagy higgyen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. Amely órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a grófnő ajtaján e szóval: „In nomine Domini aperiantur portae fidelium!” Az Úr nevében nyíljanak meg a hívek ajtajai. De senki ne tudjon erről kettőnkön kívül! Addig is Isten malasztja legyen önnel, grófnő.

Theudelinda el volt ámulva, meg volt bűvölve e rendkívüli ember biztos fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan földfeletti hatalmú lény volna?

A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a várlakot. Az apát úr benn ült, s még kezével üdvözlést intett az ablak felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ottmaradt a grófnő az ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.

A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy új ezüstforintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről kézre adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenötmillió lakosából tizennégymillió ötszázezer nem látott soha ezüstforintost.

Ez aztán a pap! Nem az a másik, aki papirosba takart négykrajcárosokat szokott osztogatni – vasárnaponkint – borravalóképpen.

A grófnőnek hosszúak voltak a percek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő úton, minő résen repülhetne be ide valaki, aki nem lélek: És azután, amint a hét órát ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.

Ott elővette a flórenci művész terveit, amikben e várlak építészeti rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély tervrajzát. Az háromszor olyan nagy volt, mint amekkorát ő elfoglalni szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak, gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek múzeumai. Az nem volt lakályos.

Abból is vezetett ki egy föld alatti folyosóhoz egy rejtett csigalépcső; tán arra a célra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette még nagyatyja mint egészen szükségteleneket, s a kijáratot betömette; ott nem jöhet fel senki. A szemközti bal szárny az élvezetek után hajhászó ősök kedvenc tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig, egyik szobából és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók, kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titokkal teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért választá ezt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerűbb építészeti alakítás volt; fenn egyszerű, egymásba nyíló lakszobák, földszint a könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely kegyes célokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.

E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész biotikai metamorfózisáról. Míg fiatal, bonviván; ha megérett, államférfi; ha megvénült, pietista.

Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.

Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok, sem gépsüllyesztők, sem álcázott kandallók, sem felnyíló padmalyok, sem kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkockák nincsenek, ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi fortéllyal bejutni nem lehet.

Csak egyetlenegy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabályai szerint.

Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált olyan tanú jelenlétében, aminő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni. Ez pedig lehetetlen.

És elvégre mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra, ha alakoskodás akarna lenni?

Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerencia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerencia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegített bodzavirágos vánkoskákkal, és nyögött halálosan.

A grófnő bezárkózott hálószobájába, s azután számlálta a lefolyó perceket. Pasziánszjátékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint), s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta, hány nő-, hány férfialak van e kétszázharminc nagy műlapon. Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne. Hány emberölés fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magánhangzó van legtöbb egy lapon. Legtöbb volt az „a”, azután az „e”, azután az „o”, azután az „u”, legkevesebb az „i”. Ez a francia szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az „e”, azután az „a”, azután az „o”, azután az „i”, végül az „u”, utóbb az „ö” és „ü”.

Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült, és sokszor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek, és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszerítő látványalakokra. Azoknak rabja, megigézettje volt, s az idő lassú folyása kínozta, míg a rémzaj bekövetkezett.

Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kísértetvihaj alatt; sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bújt, füleit betakarta, míg a nehéz verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, ahova álmodta magát.

Ma este elővette talizmánját, amiben erőt keresett; az apát úr arcképét. Odahelyezé maga elé olvasóasztalkája támlányára, s elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő, akinek szavára a zárak lehullanak, a kísértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak? És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.

Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szíve. Nem a minden éjjeli rémektől dohogott az most, hanem ez új rémtől.

Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész vagy egy szent?

A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai végigrezgettek a hallgató éjben.

Pontosan, amint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a föld alatti dana a kísértetes misét.

A grófnő nem arra hallgatott most.

Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek.

Semmi.

Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz. Már egy óranegyed is elmúlt éjfél után.

S a föld alatti boszorkányorgia azalatt már áttorzult az áhítatos virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hörögettek, viháncoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.

– Nem fog ő eljönni – mondá magában a grófnő, s már minden tagját rázta a hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, amire csak kísértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.

Abban a percben hangzott a kocogás az ajtaján.

És az ismeretes hang halk, de szilárd szóval mondó az egyezményes jelszót:

„In nomine Domini aperiantur portae fidelium!”

A grófnő felsikoltott.

Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.

Ez való! Ez nem álom! Nem hallucináció.

Ő itt van az ajtó előtt.

Előre!

A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.

A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.

Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, aki idáig tudott jönni, álljon vele szembe! Az a padló, amelyen az most áll, egy mélység sóhajhídja, egy nyomás a titkos rugó gombjára, s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.

Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerű, térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy, monstrantia, szenteltvízhintő, hanem egy jó rinocéroszbőrpálca a jobbjában, bal kezében egy zárt lámpa.

– Maradjon ön ott állva, ahol most van! – kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. – Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig? Istennek, embernek vagy ördögnek segítségével?

– Grófnő! – szólt az apát –, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.

– És cselédeim – kérdé a grófnő elbámulva –, kik e szobákban alusznak?

– Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát alusszák, amely mély.

– Megfoghatatlan!

A grófnőt elhagyta erélye.

– Kérem, lépjen ön be!

Azzal egy karszékbe roskadt.

A kriptai zaj tetőpontját érte.

– Hallja ön e zsivajt?

– Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.

– A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?

– Csak egy botot! – szólt az apát szívós pálcáját marokra fogva.

– Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? – kérdé a grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. – Nem hallja ön ősnénéim rémséges kacagását?

– Hogy kitől jönnek e hangok, azt mindjárt meg fogjuk tudni – szólt a pap szilárdul és nyugodtan.

– Hogyan? Mit akar ön?

– Odamenni közéjük.

– Oda? Miért?

– Ítéletet tartani fölöttük. Ön azt ígérte, hogy együtt fog velem jönni.

– Én ígértem? – szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.

– Ön kívánta.

– Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!

– Hogyan? Ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyújtsa kezét!

A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett át erein, megszűnt reszketni, szemei nem kápráztak, szíve nem lüktetett sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.

– Jöjjön velem – szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után.

– Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, amiken át kell mennünk?

A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bújt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.

Némán mutatott az antik rostélyzatú kulcstartóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak.

A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.

A szőnyegajtó felnyílt, s az első lépésnél már tanúskodott valami az apát úr előtt afelől, amit úgyis tudott: egy pókháló szövevénye akadt keresztül az arcán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.

Hanem a grófnő még nem ocsúdott fel káprázatából. Vannak ideges álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már egyszer voltak ottan.

Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt súgá neki:

– Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.

S valóban, amint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt törve.

Pedig sohasem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.

– Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, amíg a könyvtáron végigmegyek – mondá a grófnő. – Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztülvilágít, s fehér udvarokat rajzol a márványpadozatra, annak a mozaikja mintha titkos írás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy csontváz, üvegfülkében. A bal oldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignác halottálarca van viaszból.

Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta ezt a grófnő.

Úgy volt, ahogy ő mondta. A hold felülről világított le az üvegpadmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben, s a viasz halottálcák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem járt itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, amit „nap-por”-nak neveznek, aminek atomjait látjuk táncolni az ablakunkon besütő napsugárban, s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, bútorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a percben, amelyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zűrzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszóféle, minő a prelúdium szokott lenni a mise előtt. Csakhogy az is oly csúfondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, amik gúnyt dudorásznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez, s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a „vesperae”.

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: „Bacche, ad haustum intende!”¹

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

„Et ad potandum festina!”

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

„Gloria Baccho et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!”

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakíséret mellett megszólalt az antifóna

„Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!”

S rá a Psalmus

„Dixit frater fratri suo:
Potes ne ebibere pocula duo?
Haec duo, tria, et adhuc quinque,
Nec sufficiant meae sitienti lingvae.
Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva,
Ut non cruciet nos sitis saeva.
A solis ortu usque ad noctem potabo,
Et nullos nummos curabo.
Nisi quis biberit, ut ruat ter quater,
Non poterit dici noster sincerus frater.
Nos enim subinde tempore matutino,
Solemus bibere more palatino.
A meridie etiam bene facimus,
Ut Baccho grati simus,
Dicimur fratres esse bibaces,
Diu noctuque bibere capaces,
Et ideo, qui vult ad nos venire,
Debet sicut nos generose haurire.
Gloria Baccho.”

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, amit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a „Capitulum”.

„Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias.”

S most egy egész pokolbeli kórus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csúfolódó himnuszt:

„Bacche, genitor Cereris,
Deus haustuum diceris,
De tua clementia
Potum in abundantia,
Et bibemus alacriter
Tuam laudem jugiter
In haustu propagabimus,
Quandocunque potabimus,
Sit tibi Bacche Gloria!”

Most a csengettyűszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

„Bacchus vobiscum!”

Rázendült a kórus:

„Et cum cantharo tuo!”
Folytatá az „oratio”

„Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum…”

A kórus rázengé: „Stramen!”

A grófnő nem bírt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkívületben tekinte fel a papnak arcára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy glóriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit irtózattal, borzalommal:

„Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol!”

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda

– „Nec portae inferi!…”

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, amit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyújtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolc lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyújtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyúló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfihaddal.

Abban a percben, amint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise éppen végződött, s az egész cőtus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kísérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi udvarlója: a szomszéd major írnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági írnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdújával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matróna, ki mindig józan, az asztal tetején táncolt, s egy boroskancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kancellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fújta a dudát. (Ez volt az, ami az orgonát paródiázta a gúnyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, szimmetria kedvéért a szeretőjét, a majorkocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos fickó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizírozó köpönyeget, amit naponkint használni szokott.

És ami legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerencia kisasszonyt egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszín selyemszalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és – hallatlan! – kegyetlenül pipázott egy öblös tajtékpipából – Emerencia kisasszony!

A férfinép részegen üvöltött, a némberhad féktelenül sivalkodott, a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengúnyoló végáldást: „Bacchus vobiscum!”, melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengettyűvel a ministráns.

Hát ezek kik voltak?

Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve plébánosának az ő gondja alá bízott díszöltözetébe, fején egy improvizált infulával. A ministránsa volt maga a harangozó.

A grófnőt hármas borzalom némítá meg e látványra. Ez a keserű hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga orgonázott előttük a vártemplomban, s énekelt velük együtt. Abból az ételből ettek, amiből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémítik ideges asszonyukat kísértetzajukkal éjről éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle, s ami legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a férfiérintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!

De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanált torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni, breviáriumot, litániát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora „JAJ” ez a botránkozónak! Ez a „jaj”, mit az írás említ, minden emberi fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.

És végre a rémület.

Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megéra! A legszörnyűbb vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki megleste: azt ízekre fogják tépni. Húsz őrült, démoniákus vétkezővel szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!

A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa őt.

Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva, odaszökött az álpaphoz, s amint az éppen paródiázó mozdulattal kiterjeszté karjait a tivornyagyülekezet fölé e gúnyszóval: „Stramen!”, az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a rinocéroszkorbáccsal, hogy szétrepedt a cifra stóla, a ministráló harangozót pedig egy rúgással úgy lelökte a kriptába, hogy az a hosszú asztal alá gurult valamennyi lépcsőn végig.

S amit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerű vízió volt.

Mint rohan egyetlenegy férfi egy korbáccsal kezében egy egész pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszú asztalt, s egy lökéssel felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával az egész csoportnak.

Azok, mintha az ítélet napja következett volna be, s az apokalipszis csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel helyeikből, s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között. A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi, leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a kriptafolyosóhoz vezettek, aki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta keresztülbukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a bal kezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a visszavonulást.

„Vágjad! Vágjad!” – suttogá a grófnő, amint látta kényeztetett cselédeit egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál. Emerencia csak a fejét dugta, hogy az arca ne kapjon a korbácsból. Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszú stólájától nem tudott szaladni, annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a papi palást.

Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta utánuk a sírboltajtót. És azután visszatért a grófnőhöz. A pap arcán sugárzott valami, ami a dicsfényhez hasonlít. A férfierő volt az.

Amint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre, és megcsókolta a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott. A pap felemelte őt a földről.

– Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, amelyben ön most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg, hogy e percben rajtunk kettőnkön kívül egy élő lélek sincs e várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam. Legyen ön józan. Legyen eszénél! A bolondságnak vége. Azt láthatja ön, hogy rossz szellem csak emberi testben kísért, s azok ki vannak űzve.

– Mit tegyek? – kérdé a grófnő, s erőltette magát, hogy ne reszkessen.

– Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni, hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, amelyen idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő teakatlanát, és főzzön magának teát, mert fázik.

– Egyedül?

– Mondja ön szívében: „Ha Isten velem, ki ellenem?” – s nem lesz egyedül. A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroikus volt. Akarom tudni, hogy használt-e.

A grófnő összeborzadt.

– Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem!

S azzal megfogva a grófnő kezét, s felvéve a lámpást a székről, odavezeté Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszú üvegszekrény szárnyát.

– Nézzen ön ide! Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek alakja ez. Az egész csontépület minden egyes ízecskéje egy titkot magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld felett. Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van írva az emberi nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arcél a fehér faj előjoga a többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatúvá teremtett, s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön szíveinkben; mert a Mindenható legnagyobb szerelmének jele az kiválasztott, kitüntetett gyermekeihez.

A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.

A grófnő megszűnt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért öntenek ereibe.

– Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.

– Jó. Megyek egyedül – szólt a grófnő. – Magamért nem félek többé, de az ön életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a gonoszok bosszút forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és megtámadják.

– Arról is gondoskodtam – szólt az apát úr egy revolvert vonva ki oldalzsebéből. – Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom. Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő!

Theudelinda kezébe vette a lámpást, s végighaladt a hosszú könyvtáron.

A pap utánanézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett vissza betegségébe.

Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy cintálban lobogott még a kísértetes láng.

„Alkohol szalmiákporral vegyítve!” – dörmögé magában az apát. – „Ez volt az, amitől Mahók úr megrettent.” Mellette hevert a hosszú lepedő, a nagy kísértetfejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta, hogy a sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem találkozott senkivel. Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak! A rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta, s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából, s azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.

A grófnőt ott találta asztala előtt ülve a párolgó teakatlan előtt.

Szót fogadott.

Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit, és rebegé:

– Én szentem! Én apostolom!

– Nem illetnek ily magas címek, grófnő! – szólt az apát. – Megelégszem, ha e nevet megérdemeltem: „ember!” Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem, mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; amit előre tudtam, s hogy a csodálatosnak, a rendkívülinek minden aureoláját lefújjam ez eseményről, azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem kérem elébb, töltsön magának teát a grófnő, s ha részeltet vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a legegyszerűbb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.

A grófnő töltött teát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát karszékében, selyemburnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.

– Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínnyel van dolgom, az első értesülés után meg voltam győződve – kezdett hozzá az apát. – Amit egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a következőket. Akik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj, azt megmagyarázta előttem az a helyzet, amit a grófnő itt maga körül teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, akikhez férfinak nyíltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot, s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kísértetek rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki, megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, amelyen a férfiakat be szokták ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségképpen a pincegádoron át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A grófnő társalkodónőjének arcán, szemein, bőre színén olvasható, hogy ez a némber élvsóvár, ínyenc és sörissza. És az első ebédnél láttam, hogy hipokrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele. Semmi kétségem sem volt aziránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss havon számos férfilábnyom vezetett odáig; tudhattam, hogy a társaság ismét együtt van. A nyílt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb szárnya vezet a kriptához, a bal a pincegádorhoz. Énnek a lépcsőin felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár. Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst átjárta öltöny tudatta velem. Ezek a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyemruháit. A luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S amint aztán a grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik, onnan rögtön visszaugrik, s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről éjre egész hálószobája ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kísértetes zajgás által, hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítni ne is próbálkozzék. Grófnő, ez szörnyű büntetés volt önre!

– Büntetés! – rebegé a grófnő elképedve.

– Igen, büntetés! Mert ön e szenvedést megérdemelte.

Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.

– Grófnő! – szólt az apát úr szigorral. – Önnek nagy része van azoknak a kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki hosszú évsoron át kizárta magát a világból, s azt hitte, hogy másokat is kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt, s nem maradt bosszulatlanul. Most két bíró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ. Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykacaj egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?

A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.

Mély hallgatás állt be.

S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő lelkében: „Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykacaja ellen?”

Végre azt hivé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszménytől felvillanyozva felemelkedék, s ezt rebegé az apát úrnak:

– Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykacaja el nem hangzik. Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve eltemetem magamat, és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon szerzetnek, amelynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy ájtatos vesperaet tartsanak, míg e kastélynak birtokában leszek.

A grófnő az életről lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.

Az apát úr is felkelt helyéről, s amint a grófnő eléje nyújtá reszkető viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arcát, mondá:

– Üljön le, grófnő, és már most hallgassa, amit én beszélek. Hogy legelőször is aziránt tisztában legyünk, amit ön szavai végén említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyönge szívű emberektől a lelki összeroskadás perceiben világi vagyonaikat eláhítatoskodni. A középkori örökségért csúszás által mi magunkat gyűlöletesekké nem tesszük. Nem is az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és pincei művészet útján való elfogyasztásával töltsük be. Erről az eszméről tehát egyszer s mindenkorra tegyen le a grófnő!

A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztülment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy önzetlenségéért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.

– És mármost arról a gondolatról is tegyen le a grófnő – folytatá az apát –, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő megtalálni azt, amit keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta kissé! Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét végighallgatni? A psalmus, az oráció elzengése alatt nem örökösen a gúnyszöveg kísértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt nem ott állna-e az ön fülei mellett az a démon, ki a kórusba belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apácatestvért látna ön ájtatos arccal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e eszébe: az én kegyenceim is ilyen ájtatos arcokat hazudtak imádkozva, és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! Grófnő, ön rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei, amikben mindennap felháborodnék önmagában és úgy járna mint a költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát, és ahelyett átkozta az Istent!

A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: „Igaz, igaz!” – rebegé, és oly elevenen látta mindazt, amit az apát elmondott.

– Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból, és megfosztotta az imádságtól!… – folytatá a pap kegyetlenül.

– Igaz! Igaz! – hörgé a grófnő mellét verve ökleivel. – Én nem láthatok többé templomot, és nem vehetek többé ajkamra imádságot! – s azzal kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz, és megragadá annak kezét egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta. – De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? S mivel védjem magamat, ha imádsággal nem lehet?

A pap kenetteljesen válaszolt:

– Meneküljön a grófnő saját szívébe! Ott a menedék! És védje magát jótettekkel! A jótettek majd imádkoznak ön helyett.

Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen felemelkedék, s karjait széttárva mondá:

– Rendelkezzen ön velem! Parancsoljon, mit tegyek!

– Térjen vissza a nagyvilágba, s foglalja el helyét, mely önt ott megilleti.

A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.

– Én térjek vissza a hiú nagyvilágba, melyet huszonöt év előtt elhagytam? S amely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak a gúnyját hívjam fel magam ellen?

– Grófnő, ön életének azt a felét, mely örömeket oszt, eltékozolta hibásan, helytelenül. Most még hátravan életének az a fele, melyben a világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.

– Atyám, gondolja meg ön, hogy azon körökben, amikben megjelenésre ön engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.

– De van egy bűvkör, amelyen belől mindenkit rögtön megismernek és senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?

– Helyezzen ön bele! Minő bűvkör az?

– Elmondom, grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül; a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utolérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifjú, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy cél után törekesznek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva, s külön magára fárad, és kifárad sikertelenül mindenik.

A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap célzatait.

– Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen központja. Debrecen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága megfosztja az univerzalitástól; Szeged jó helyen van, de a kezdetlegesség stádiumában, és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar is, elég jól is vannak benne vegyítve az arisztokrata elem és a hazai kultúra alkatrészei; de túlesik a Királyhágón, s a Bethlenek, Bocskaiak korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, ahol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen ahány ház, annyiféle stíl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a reneszánsz kori palotákat, miket hatalmasan inzultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig gót idomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A lánchíd monumentális alakjával szemben emelkedik egy kőskatulya négy toronnyal: erről azt mondják, hogy „bazilika”; most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémiapalota, bálház, bérkártyaház, műmalom egymás hegyénhátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a rakpart lármája elnyomja a tudósok értekezletét; a műmalom füstje elfojtja mind a kettőt, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minaretje hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak beljebb, itt van Konstantinápoly.

A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.

– Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, amelynek az utcáit még akkor alapították, mikor a városháztéren a rác kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupacokat hány szemeink közé; hanem az utcán járó közönség toalettje vetekedik Párizzsal. Sehol annyi gyönyörű nőarcot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utcákon egymást éri az úri fogat s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülek, kis ház, nagy ház, ki-ki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi kúria kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Szahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a sirokkónak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e, kereskedelmi empórium akar-e lenni, tudományok, művészetek városává emelkedik-e, országváros lesz-e, vagy pedig csak amerikai telep, ahova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura vagy külföldre.

A grófnőt érdekelte a leírás.

– A társadalmi viszonyok aztán éppen olyanok, mint a külső alak. Külön kínai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börzeüzelem német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi pénzpiac minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a táblabíróosztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer Fölvidékről jött tót, ki az alsóbb rendű kézi munkával foglalkozik. Van ott a nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is, de nem tartozik a bontonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas arisztokráciája, de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, aki nem hozzájuk tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan, egymástól magára hagyva küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a legjobb eszme is elvész a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden összejövetelt az országban. Megyeház, országgyűlés bezárva. Egyedül a társadalom parkettjei azok, ahol még annyi nemes törekvésnek találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e célra? Főrangúink egy része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb célja, mint éppen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik feladatukat, teljesítenék is örömest, de akiket az utóbbi évtized veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyílt terem költségeit megbírni; s aki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagyvilág sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragikus gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, ahol a jók, a bölcsek és igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!