|
A kellemetlen ember
Theudelinda grófnőt egész
önfeledtté tette az öröm. Annyira
önfeledtté, hogy gépcsengettyűjéhez rohant, s elkezdte annak rugóját
működtetni.
– Mit csinál a grófnő? – kérdé az apát bámulva.
– Rögtön hívatom tiszttartómat.
– De ki által?
A grófnőnek
csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a
háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.
– Ez, valóban, egyike lesz a
nehezebb problémáknak – monda a pap –, hogy mint jut ki legközelebb a
grófnő ebből a kastélyból.
– Hogyan? – A grófnő oly gyönge
elméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem
bírta magától felfogni.
– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk
a kastélyban. Ha én elmegyek most a grófnő számára valahonnan
szolgálattevő lelkeket előteremteni, akik lovait befogják, úti
szükségleteit összemálházzák, s akikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a
grófnő arra az időre egyedül marad itt.
– Óh, én itt egyedül nem maradok egy
világért.
– Akkor a másik választás, hogy
velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.
Éppen a havas ónos eső kezdte
verni az ablakokat.
– De hisz itt vannak a lovaim!
– Csakhogy én sem lovat befogni, sem
hajtani nem tudok.
– Óh, azt nem is engedném.
Most azután itt volt a dilemma: vagy
egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele
erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.
– Valaki dörömböz a kapun – mondá az
apát.
– Az bizonyosan a tiszttartó lesz –
szólt a grófnő –, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most
sietve jő.
– De nem fogja neki senki kinyitni a
kaput, mert valószínűleg maga a kapusnő is azok között van, akik kinn
rekedtek.
– Az ám. Az volt az a vén
boszorkány, aki az asztal tetején táncolt.
– Nincs a grófnőnél a
várkapunak másik kulcsa?
– A legvaskosabb kulcs az az antik
fogason. Mit akar ön vele?
– Lemegyek, és kinyitom magam a
kaput.
– Az ebek nem ismerik önt, és szét
fogják tépni. Erős juhászszelindekek.
– Majd nevükön szólítom. Hogy
hívják?
– Nem tudom én.
Törődött a grófnő olyan
plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei!
– Akkor nem tehetek mást, mint hogy
lelövöm őket.
– Csak ne nagyon.
A grófnő nem azt értette ezalatt,
hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.
Az apát úr tehát vette a revolverét,
s lement az udvarra. Lámpásra nem volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett. A
két komondor olyanformán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn
éjszakára láncaikat megeresztették, éppen csak annyi menzúra maradt közöttük,
hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak
vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett esnie.
Az apátnak nem volt más választása,
mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa
szomorú példáján okulva aztán a másik is bebújt odújába, s ereszté a papot a
kaput kinyitni.
Sámuel apát, amint a kaput kinyitá,
egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.
Egyszerre mind a ketten egymásra
szegezték a revolvereiket, s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.
– Ki ön? Mit akar itt? – kérdé a
pap.
– De ön ki, és mit keres itt? –
szólt a másik.
– Én Sámuel apát vagyok, a
grófnő gyóntatója.
– Én pedig Berend Iván, a
grófnő szomszédja.
Az apát úr leereszté fegyverét, s
szelídebb hangon mondá
– Szokatlan idő, ugyebár?
– Honni soit, qui mal y pense –
viszonza Iván, s zsebébe dugta a pisztolyt. – Szokatlan időben jövetelem
magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a
kastélyban nagy zavar van, jöjjek a grófnőnek segélyére.
– A zavar abból áll…
– Tudom, hogy miből áll, az is
meg van a levélben írva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek.
Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily
korai órákban.
– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje
meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a bal
oldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.
– A másikat agyonlőtte ön?
– Igen. Azt a lövést hallotta ön
kívülről. Arra vette elő ön is revolverét.
– Természetesen. Nem tudhattam, mit
lövöldöznek itt az udvaron.
A két férfi felhaladt a grófnő
termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.
– Véletlen segélyünk érkezett –
szólt neki –, a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.
– Ah – szólt a grófnő
ajkcsettentve –, kellemetlen ember! Egy ateista.
– Már legyen ő bár thug, mormon
vagy manicheus, de e percben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben
figyelmeztette a grófnő helyzetére, s afelől akar a grófnővel
beszélni.
– Én nem akarok vele beszélni. Kérem
önt, értekezzék vele helyettem.
– Grófnő, lehet, hogy ez az
ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem azt találja mondani, hogy én csak a
grófnőnek vagyok gyóntatóatyja; de nem neki is.
– Jól van hát. Kimegyek hozzá a
terembe. De kérem, legyen ön is jelen.
– Ha kívántatni fog.
A grófnő sáljába burkolta
magát, s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett
megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy kétágú gyertyatartót utána
hozni.
A grófnő fagyosan kínálta Ivánt
üléssel, s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.
– Uram?
– Grófnő, ma éjjel az ablakomon
zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s amint az ablakom kinyitottam, egy
levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója írta.
– A tiszttartóm? – szólt a
grófnő elbámulva.
– A levél stílusánál fogva nem
alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak ennyi érdekli:
A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes minden rendű
és nemű cselédsége megszökött, és hogy ő is szökik utánuk.
– A tiszttartó is? De miért?
– Annak is megírja az okát a
levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mendemonda, amivel nagyobb vétséget
takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.
– Engem?
– Ne rettenjen meg! Nem rabló módra
lopták meg, hanem ahogy gyanútlan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen
sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek
futamodásuknak humorisztikus színezetet adni, hogy a világ nevessen a
bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.
A grófnő kénytelen volt
elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor
pedig gyöngéd ember.
– A tiszttartó levelében az van,
hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a
grófnő sohasem fogná azt elhini, hogy az ő egyetértése nélkül
történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek
tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy felindulás percében minden
alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek
elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy
emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirodaállomásra egy táviratot
küldeni a grófnő pesti bankárjaihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót
teljhatalmú megbízottnak ismerték, azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó
hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.
– Ez igen praktikus elővigyázat
volt öntől – szólt a grófnő helyett az apát úr –, ezért a grófnő
önnek nagy hálával fog tartozni.
Theudelinda kegyteljesen inte
fejével.
– Ez volt az egyik oka
idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem –
folytatá Iván. – Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat
nélkül van, s itt valószínűleg maradni nem óhajt, innen továbbköltözni
segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel
őriztessem, akikért magamra vállalom a felelősséget.
– Ez valóban a leggyöngédebb
szomszédi figyelem ön részéről – szólt ismét a pap –, s a grófnő
nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.
– Csak kötelesség – mondá Iván. – És
most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt
tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő amilyen gazdag, olyan
takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek
tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e percben minden pénztára
üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját
pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, amíg a grófnő
rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer
forintot.
Sámuel apát odament a
grófnőhöz, s olyasmit súgott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek
valami uzsorát kínáljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyújtá
kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra tárcájából tíz darab ezrest
kiszámlált. A grófnő írást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy
szükségtelen, hiszen rövid időre adja.
A grófnő kérte az apátot, hogy
vegye gondviselés alá az összeget.
– És most – szólt Iván –, ha szabad
a grófnőt kérdenem mikor szándékozik kastélyát elhagyni?
– Most! Éppen e percben! Rögtön! –
sietett mohón felelni a grófnő.
– Abban az esetben némi tervet
leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve,
ami nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek
összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe
rakjak el. Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt
kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a
grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog
őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba
ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.
–
Nem! Nem! Oda nem megyek! Nekem nem kell számadás – tiltakozék a grófnő.
–
Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.
–
Miért a vendéglőhöz?
–
Mert ott van egyúttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak
postalovakat.
– Miért postalovakat? Hát nem
utazhatom saját lovaimon?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert olyan rosszak. Azok nem
viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.
– Miért rosszak az én lovaim? –
kérdé a grófnő felborsoltan.
– Azért, mert rosszul vannak tartva.
– Kellemetlen egy ember! – mondá magában
a grófnő. – Mindenre olyan parasztul felel.
– Én a vendéglőbe nem megyek –
szólt durcásan. – Sohasem megyek olyan helyre, ahol bort mérnek. Nem lehet az
ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?
– Szerencsémnek tartom. Ámbár
háztájam igen rideg. Egyedül lakom, s agglegény vagyok.
– Az mindegy.
– Tehát legelébb is határozza el a
grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe.
– Minő ruháimat? – szólt a
grófnő, és sajátságos kifejezéssel nyíltak szemei kerekre. – És mibe? Azt
mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szívességet, hogy szítsa fel a tüzet a
kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.
Egy nagy zöld márványkandalló állt a
terem közepén, melyben még hamvadozott a múlt esti parázs; Iván fahasábokat
rakott a parázsra, s a tűz nemsokára vígan lobogott.
A grófnő rövid időn
visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, amennyit csak ölébe össze
tudott fogni.
– Ah, ezt mind el akarja a
grófnő csomagoltatni?
– Mind! mind! És a többit is mind.
– És hová?
– Ide ni! – szólt a grófnő, s
belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával
a kandalló üregét. Égett a selyem, a muszlin, a krepp és a csipke sziszegve,
huhogva, perlekedve.
A két férfi bámulva nézett rá, de
egyik sem szólt neki egy szót is.
A grófnő pedig visszasietett
ruhatárába, s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás
után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant nagyot hahotázva, mintha
mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül.
Theudelinda égő tűzrózsákkal arcain járta meg az utat ruhatárába
tízszer egymás után, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz
köré. Az öltönyök után következtek a fehérneműek, azok is mind a máglyára
kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Hímzett, drága finom úri
készlet. Elégett.
„No ez elég egyszerű módja a
málházásnak és inventálásnak!” – gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá
semmit. A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhómiával engedte a grófnőt
garde-robe-ja autodafé-jén dühöngeni.
A bevégzett tény után azt mondta
Iván:
– Ez már hát megvan, de már most
miben fog a grófnő tovább utazni?
– A rajtam levő ruhában s az
úti bundámban.
– Ahogy tetszik. Én megyek a lovakat
befogni.
Amíg Iván lement az udvarra, a
grófnő felsegítteté az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját, s azzal
készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, amit egykor
sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.
Mikor Iván visszajött jelenteni,
hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután
bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött
holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt
is agyon kell lőni, hogy éhen ne vesszen!
– Kár volna – mondta Iván –, majd
szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.
A grófnő kíváncsi volt rá, hogy
harapja meg Ivánt a láncon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.
Iván szépen beszélt hozzá, ahogy
lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s
azután megnyalta az elszabadító kezét.
A kocsi kigördült az udvarról. A
bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő
mellett, s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, amit a grófnő ekvipázsnak
nevezett, s nem tudom, hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két
vén, ínpókos dikhenc volt.
Mikor az úton alákanyarodtak a
szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggel szürkületben
az égre felkanyarogni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta
arra felé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az, hova
mennek; mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el
fogják oltani.
– Azt képzeltem – mondá Iván. –
Múlhatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyújtani a magtárt, hogy ne
sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.
A grófnő skandalizálva volt az
emberi süllyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt
tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, aki mindennek
maga utána tud nézni, nem pedig annak, aki bezárkózik a szobájába.
Kellemetlen ember!
Fényes nappal lett, mire a hóval
vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el
bírta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.
Iván behajtott saját háza udvarára;
az elősiető postamesterre rábízta az előfogat felőli
gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri
vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert
azok sohasem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat
elfogadnia.
Rendetlenség éppen csak annyi volt
ebben a szobában, mint egyébkor; dologba került, amíg a vendégeknek helyet
lehetett csinálni, ahová letelepedjenek.
A grófnő szorongva tekingetett
körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozószobában széken, asztalon,
állványon álltak, hevertek, nyújtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos
borzadállyal tekingetett át a vegytani műhelybe, melynek süvegkatlanában
még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.
„Cagliostro officínája” – súgá a
grófnő borzongva az apát úrnak.
Gonoszat főznek itt, aminek
titkát ember nem érti!
De még e szent borzadálynál is
erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó
embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az
igazhitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna
neki uzsorát pénzéért, jutalmat jó szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett
volna neki fizetnie, hogy „köszönöm”. Nem sajnálta volna ékszerei legszebb
gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta
tőle e búcsúszót: „Isten önnel!” Egy ateistának ez üdvözlés! Csak le tudná
tartozását róni valamivel.
Iván eltávozott néhány pillanatra a
szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálcán a párolgó
reggelit hozta utána, s egy fehér abrosszal leterítve valami kis asztalt,
lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.
Amíg a grófnő valami ürügyet
keresett, ami alá preciózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja,
addig az apát úr le is telepedett amellé, s útitársi szabadalommal szólítá fel
a grófnőt, hogy kövesse példáját.
– Estig nem találunk olyan
vendéglőre, ahol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van
erősítőre.
Azután, hogy látta a grófnő,
hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, amint a boszorkánymester
kávéjába belekóstol, hát ő is csak ráfanyalodott. Biz az nemigen jó
volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!
Iván
az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási téma. Az a
különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorológ
beszélt az időről. Biztosítá a grófnőt, hogy mind a barometrum,
mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón
süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.
S
hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehúzta Iván ablakáról a zöld
függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.
A
grófnő e rögtöni világosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a
homályban nem észlelhetett látványtól.
Saját
arca volt az egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.
Tény
ugyan, hogy nincsen ember, aki a saját képét ne szeretné látni a tükörből.
Csempésszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy
tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy perc múlva nem lát többé semmit, mint
saját magát a tükörben; annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy
nagyítótükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A
saját fejét akkorának, mint egy hordó, arcvonásait egy mesebeli óriás számára
kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! Ez
kellemetlen ismeretség.
–
Micsoda nagyítótükröt tart ön szobájában? – szólt a grófnő félig
bosszúsan, félig tréfálva Ivánhoz, s hátat fordított a tükörnek.
–
Grófnő, bizony ez a tükör nem toalettem rendbehozására szolgál; hanem ez
egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk,
ahol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.
Az
apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s
beleszólt:
–
Például a gyémánt elégetéséhez.
–
Igen – helyeslé Iván. – Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban
ég el, meg a ropp-gáz lángjában.
A
grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy
jó ötlete támadt. Lám, ez az
ember még a lelke gondolatainak is elővilágít.
– Hogyan? – szólt kíváncsiságot
tettetve a grófnő Ivánhoz. – Ön azt állítja, hogy a gyémánt eléghető
volna?
– Eléghető biz az, grófnő,
mert nem egyéb, mint szén kristályalakban! S a beható tűzben a patrícius
gyémántból, minek karátja 90 forint, s aztán minden további karátnál köbös
emelkedésben nő a becse, éppen az lesz, ami a plebejus szénből:
szénéleg, láthatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.
– Ah, ezt nem hiszem! – szólt a
grófnő fejének előkelő hátravetésével.
Iván meghajtotta fejét.
– Sajnálom, hogy most éppen be nem
bizonyíthatom; mert a gyémántot azért, mert eléghet, fűtőszerül nem
használjuk, s a kísérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de
nálam most az sincs.
– Én szeretném azt látni, mert nem
hiszem – szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefűző
agrafot kivonva, odanyújtá azt Ivánnak: – Kísértse ön meg ezen!
A melltű köve gyönyörű,
kétkarátos brilliánt volt.
A grófnő semmit sem várt
bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy „Óh, kár lenne ezért a szép
drágakőért!” s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás:
„Hát tartsa ön meg akkor emlékül!”; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a
kellemetlen ember, s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.
Ámde bámulva tapasztalá a
grófnő, hogy csalatkozott. Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman
engedelmességével vette át a melltűt; anélkül, hogy gúnyt vagy
szenvelgő hidegvért tüntetett volna.
–
De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni?
Akkor kiveszem a foglalatból a
követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.
Iván egy kis fogóval kivette a követ
a jour foglalatjából, s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.
Azután kinyitotta az ablakot, hogy
szabadon jöhessen be a napsugár.
A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt,
egy kis ércállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.
Maga pedig fogta a gyútükröt, és
kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem
eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.
A grófnő még mindig azt hitte,
hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s
ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd
kísérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.
Iván künn az
ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre
a gyútükör sugárgúlájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e
megsemmisítésére törő napsugárkatlanban, s pillanatokig úgy látszott,
mintha ő maradna e harcban a győztes, minden rálövellt nyilát a
napsugárnak a szivárvány hét színére törve össze; hanem a gyútükör
tűzösszpontja egyre szűkebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító
napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne
minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.
Egy tűzkarika
lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül,
s a következő percben megszűnt a gyútükör működni.
Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő
grófnőtől:
–
Mi maradt a tégelyen?
–
Semmi.
Iván
visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az
üresen maradt melltűt.
Az
apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.
–
No, ez olyan látvány volt, aminőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.
A
posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn
Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyújtani és
rávesztegetni ezt a szép szót: „Isten önnel”. Mikor tovarobogtak, a grófnő
azt kérdé az apáttól:
–
Ugyebár ez az ember egy bűvész?
– Nem – felelt a pap. – Gonoszabb
annál. Természettudós.
– Hm! Kellemetlen ember.
|