Egy kis niaiserie

A rókát csakugyan elfogták. Az erdő mélyéből felhangzott a diadalmas hallali, s arra mindjárt a társaság elszéledt tagjait összehívó kürtszó. Angela grófnő kísérőjével már ekkor elérte az erdő szélét; Iván feleletet adott kürtjével, hogy már útban van hazafelé az, akit keresnek.

Így mintegy óranegyeddel hamarább érkeztek vissza a kastélyba, mint az egész vadásztársaság.

Angela grófnő és Iván azután egész a vacsora idejéig nem látták egymást. A vadász urak élményeiket variálták, a hölgyek pedig toalettjüket végezték.

Angela grófnő nagynénjének elmondta, ami vele történt. Nem tudott hazudni soha. Ez a plebejus lelkekre ragadó küteg idegen volt az ő kedélyétől. Ha nem akart valamit megmondani, hallgatott – de mást, mint a való, nem mondott soha.

Vajon Iván is el fogja-e beszélni a történteket a férfitársaságban? Férfiak nagyon jól szoktak mulatni az ilyen aventureökön. Hogy ne érvényesítené az ilyen szerencsés témát? Egy megmentett úrnő! Egy deranzsírozott szépség.

A vacsorához gyűlve, könnyen feltűnhetett bárkinek is, hogy Angela grófnő bizonyos feszélyt mutat magaviseletében, s hogy tekintete Ivánt különösen kerüli. Szokatlan halaványságához még fekete selyemruhát is öltött, s nagyon szótalan volt.

Azt kérdezte magában: „Vajon ezek mind tudják azt, amit Iván tud?”

Az urak igyekeztek őt mulattatni. Beszéltek neki a pompás hevélyről, mellyel a rókát üldözőbe fogták, már-már kimenekült, míg végre nyakoncsípték. Sajnálták, hogy a grófnő nem lehetett jelen, a hegyszakadék túlpartján rekedve; csakugyan jobb volt hazatérnie, mint az új vágáson át botorkázni lovával, ott könnyen érhette volna valami szerencsétlenség.

Nem beszélt senki arról, hogy hátha érte is valóban. Hanem hisz ezek a finom társalgók úgy tudnak közönyös arcot mutatni, hogy az ő nem-tudásukban bízni nem lehet.

Hanem aki azután meggyőzte Angela grófnőt afelől, hogy Iván nem beszélt senkinek a balesetről, az unokabátyja volt, Ödön gróf.

– Téged Berend kísért hazáig? (Már nem nevezték mágnes lovagnak, már nem tréfáltak vele.)

– Igen.

– Neked ez a kíséret kellemetlen volt?

– Honnan gondolod? – kérdé Angela hevesen.

– Iván magaviseletéből. Amióta visszajöttünk, egy szavát nem lehet venni. Nem elegyedik a közlármába. El van fogulva. Most pedig a tekintete kerüli a tiedet. Úgy látszik, hogy szeretne már itt nem lenni. Eltaláltam-e?

– Eltaláltad.

– Segítsek-e neki, hogy ne legyen itt?

– Nem bánom. De minden durvaság nélkül.

– Teheted-e azt fel rólam? Igen ügyes tervem van hozzá.

– Én azt akarom tudni. Mert én erre az emberre nem haragszom, de terhemre van. Egy ujjal megtaszítva látni nem szeretném, hogy induljon már; hanem ha talppal állna felénk valahol az izotermák túlsó felén, azt szeretném.

– Tehát elmondom a tervemet. Ez tudós ember és filozóf. Sok társadalmi szokásról egészen más felfogása van, mint minálunk be van téve. A párbajt különösen utálja. No, ne fintorítsd el, kérlek, azt a te szép arcocskádat. Nem őróla van szó. Őtet senki sem hívja ki. Ez nagyon otromba tréfa volna. Hanem azt tesszük, hogy ma este vacsora után majd mi ketten Salistával valami kis niaiserie felett összefeleselünk. A semmiskedésnek az lesz a vége, hogy egymást kihívjuk. Én Berendet fogom egyik segédemnek választani, másiknak Gézát. Ha Berend nem fogadja el a segédséget, akkor mindjárt kénytelen lesz társaságunkból kiválni, s semmi közünk egymáshoz többé. Ha pedig elvállalja, akkor a négy segéd a köztem és Salista közt fennforgó párbaj modalitásainak megállapítása felett egymás között disputál össze, aminek az a konvencionátus következése, hogy a négy segéd kénytelen egymást provokálni. Ekkor azután az én tudósom bizonyosan összepakol, megköszöni az eddigi szíves barátságot, és hazamegy levegőt főzni. Mert azt lehetségesnek tartom, hogy még egy filozóf is, ha megsértik erősen, azt kiáltsa: „Hol a pisztoly?”, hanem, hogy valaki párbajnak álljon csupa merő társadalmi etikettből, ahhoz csakugyan autochton gentlemannek kell lennie.

– És ha mégis meg találna történni, hogy annak is helytáll?

– Hát akkor megbukott a tervem. Becsületbíróság ül össze, mely kimondja, hogy nem történt semmi sérelem, s senkinek sincs oka a verekedésre, s azzal be van fejezve a dramolette. Angela vállat vont.

– Nem bánom, tegyetek vele, amit akartok. De vigyázzatok rá! Ennek az embernek fogai vannak. „Ça mord!”

– Azt bízd rám!

Vacsora felett szándékosan belehozták a társalgásba a párbaj feletti eszmecserét, hogy Angelát annál jobban megnyugtassák Iván elkülönzött nézetéről. Alkalmat szolgáltatott erre a legújabb napi újdonság: egy párbaj, melyben egy előkelő család egyetlen sarja „egy kis niaiserie” miatt életével adózott.

– Én a párbajt nemcsak bűnnek, de még többnek: hibának tartom társadalmunkban! – mondá Iván. – Általában minden ügy, ahol a fegyver képezi az istenítéletet, valóságos istentagadás. A „Te Deum”, melyet a győztes fél zeng azért, hogy neki sikerült több embert halomra lőni, mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még nagyobb hiba a társalomban; mert itt elöli az igazmondást. Aki nekünk hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jóltevőnk, s a társalmi szabályok köteleznek bennünket az ilyen jóltevőnket megölni. Itt nincs más választás, mint egymásra mosolyogni vagy egymásra lőni. Bókot mondani vagy verekedni.

Ödön gróf felfogta a vitát.

– Ellenkező nézetben vagyok. Ha nem volna a társalomban törvénnyé emelve a párbaj, az lenne az istentagadás. Mert arról, hogy az egyik ember gyöngének született, a másik izmosnak, erősnek, csakugyan nem tehet más, mint a teremtő. És így a civilizáció közepett a csontosabb emberek rabjává volna téve a vékonyabb csontú; az azt pofon ütheti, inzultálhatja, s fizet törvény útján a bántalmazás súlyához mérten öt forinttól száz forintig való fájdalompénzt. Ezt az űrt az emberi és isteni igazság között tölti be az az egy kicsi ólomgolyó, mely erőset és gyöngét egyenlővé tesz. Nem bíró az a golyó, mert sokszor igaztalanul dönti el a pert, de a törvény, amelyet respektálva a brutalitás és műveltség egymással megférhetnek.

– Az is a társalom hibája, hogy így van – válaszolt Iván.

– Mert valami álbecsületérzés diktálja a külön törvényt. Ne tartana magának külön törvényt a társalom, hanem fogadná el azt, amit a kódex úrnak, szegénynek egyformán hozott. Ugyebár, ha most a societásban valakit arcul ütnek, s az magának fegyveres elégtételt nem vesz, a societás azt kirekeszti kebléből? Fordítaná meg az elvet a társalom, s rekesztené azt ki, aki a bántalmat elkövette, akkor ő volna a bíró, nem egy ostoba golyó.

– Mind szép ez így teóriában, édes barátom; de kérlek, csak tedd magadat abba a helyzetbe, ahol akár kérve, akár adva, a fegyver után kénytelen az ember nyúlni.

– Nem képzelek magamra nézve olyan helyzetet – mondá Iván –; én senkit akarva, komolyan meg nem sértek. S ha akaratom ellen megtörtént, bírok elég komolysággal a megsértettől bocsánatot kérni. Becsületemet megsérteni nincs senkinek alkalma; s ha tenné, apellálnék mindazokra, akik ismernek, s jaj volna nekem, ha ez a fórum fel nem mentene.

– Hátha valakit, aki neked kedves, sértenének meg?

– Olyan valakim pedig nekem nincs…

Ezzel el volt metszve a vitatkozás fonala.

Pedig dehogy nincs.

Vacsora után mindjárt ott az asztalnál megmutatta neki Salista őrgróf, hogy ilyen valakije neki is lehet.

El kezdett a forradalmi hadjárat eseményeiről beszélni Angela előtt, s borzasztóan blaguírozott. Ő akkor vértes alhadnagy volt. Milyen pusztítást követett el a huszárok között! Huszadmagával megkergette Isaszegnél az egész Lehel-huszárezredet, s Ó-Szőnynél a Vilmos-huszárokat az utolsó emberig levágta.

Ivánnak egy arcvonása sem mozdult. Pedig Angela is megsokallta már a dicsekvést s a magyar fegyverek ócsárlását, s egyenesen Ivánra tekintve kérdezé: „De hát mind igaz ez?”

Iván vállat vont.

– Hogy tudnám én azt, én, szegény föld alatt lakó bányászember, mi történik idefenn a dicső föld színén?

Angela megnyugodhatott felőle. Filozóf biz ez. Akit nem lehet félteni attól, hogy tűzbe jöjjön.

Mikor a társaság vacsora után eloszlott, István gróf, Theudelinda grófnő, néhány hölgyvendég a terembe vonultak; szép holdvilág sütött az erkélyen át, s míg Theudelinda grófnő zongorázott, Angela egy percre találkozott Ivánnal.

– Visszaadom önnek a melltűjét – mondá. – A néphit azt tartja, hogy jó barátoknak nem szabad szúró és éles tárgyakat ajándékozni, mert meg lesz sértve a barátság.

– De hozzáteszi a néphit – mondá Iván – az ellenbűvszert is, mely a rossz varázst megtöri, ha az ajándékhoz mindketten nevetnek.

– Ah, tehát azért nevetett ön is, mikor hegyes szegeket kínáltam önnek! Tehát vegye vissza a tűjét, s mosolyogjunk – babonából.

S mosolyogtak egymásra babonából.

Angela grófnő azután kiment az erkélyre, s a meleg májusi estszellővel tartott tanácsot.

Ödön gróf megígérte neki, hogy még ma tudatja vele a tréfa továbbfejlődését.

Az úri társaság sokáig ébren maradt; neki az éj az élet.

A hold már meghaladta a jegenyék hegyeit, midőn a teremből Ödön gróf lépteit hallá az erkélyajtó felé közelíteni Angela.

A teremben még mindig a piano zsongott; beszélhettek egyedül.

– Nos, mi történt? – kérdé Angela.

– No, mi szép bolondot csináltunk a mi semmiskedésünkkel – szólt bosszús sóhajtással Ödön gróf.

– Hogyan?

– Hallgasd végig! Nem volna ugyan szabad afelől beszélnem, de a helyzet olyan, hogy nem titkolhatom el előtted. Mi úgy tettünk, ahogy mondtam. A férfi társalgóterembe érve, elkezdtük a tréfálózást. Arról kezdett el valaki beszélni, hogy milyen kedves dolog az, hogy te most Magyarországon vagy.

– Ah, ez ostobaság volt! – kiálta haraggal Angela.

– Tudom, hogy ostobaság volt. Most már én is tudom. A megtörtént baj után minden embernek megjön a helyes esze.

– Minek kevertétek bele az én nevemet? Azt én nem engedtem meg.

– Az bizonyos, hanem már az a rossz szokás megvan a férfitársaságokban, hogy nem kérnek előbb engedelmet egy érdekes hölgytől arra, hogy beszéljenek-e róla vagy sem. Éppen nekem mint unokabátyádnak volt fenntartva az a szerep, hogy tiltakozzam mindennemű mendemonda ellen; mely neveddel vonatkozásba hozatik; s mikor Salista azt fogja mondani, hogy: „De ő tudja, hogy te valakinek a szép szemeiért vagy most idelenn”, akkor én meg fogom neki tiltani, hogy erről véleményt mondjon, s ezen összeveszünk.

– Ah, hisz ez diákos semmiskedés! – szólt Angela reszketve a haragtól.

– Hiszen jó volna, ha még csak diákos semmiskedés lett volna belőle. Ámbár én előre megmondtam neked, hogy egy kis niaiserie-hez készülünk, s te azt mondtad rá: jól van. Hanem nem az lett belőle, amit kicsináltunk. Berend ott ült szemben Salistával a sakkasztal előtt; Salista a kandallónak támaszkodott. Mikor Salista ilyesmit mondott, hogy: „Én tudom, a szép grófnőt minő egy pár szem vonta el Bécstől”, mielőtt én válaszolhattam volna neki, Berend egyszerre odavágta eléje: „Ez hazugság!”

– Ah! – kiálta fel Angela, s minden idegén végigfutott a villanyos rázkódás.

– Mi elképedve ugrottunk fel. Ez rossz fordulata a tréfának, Salista elsápadt. Erre nem számított. „Uram! – mondá Berendnek. – Ezt a szót vonja ön vissza! Ezt a szót nekem még soha az életben nem mondta senki.”

– És Berend? – kérdezé Angela megragadva Ödön gróf kezét.

Berend felállt az asztal mellől, s nyugodt, hideg hangon azt felelte: „Meglehet, hogy még eddig sohasem adott ön okot e szóra, hanem most hazudott ön!” Azzal csendesen kiment a szobából.

Ödön úgy érzé, mintha e percben össze akarnák törni Angela grófnő ujjai az ő kezét. Angela gondolhatta, hogy valami rosszabbat is mondhattak ott őfelőle, amire ilyen feleleteknek kellett jönni.

– Én rögtön utána futottam, hogy ezt a balul kiütött ügyet szépszerével kiegyenlítsem. A folyosón utolértem. Ott egész nyugalommal szembeállt velem és azt mondá: „Kedves barátom! Ami ezután következik, azt tudod. Kérlek, hívd fel Géza grófot nevemben, s legyetek ez ügyben segédeim. Amit határoztok, azt tudassátok majd velem. A többi a ti dolgotok.” S ezzel nyakamba vágta a neki szánt szerepet, s most én vagyok az ő segéde, s ő a verekedő fél. Én sarokba akartam őt szorítani. Kérdőre vettem, mi ád neki jogot Angela grófnő miatt odavetni valakinek a kesztyűt, ő erre azt felelte: „Az a kötelesség, mely minden gentlemant felhív egy hölgynek védelmére, akinek az ember – vendége.” A felelet egészen korrekt volt a „lovagias” szempontból, de rettenetesen eltérő a filozóf nézeteitől, aki azt mondja: „Nekem senkim sincs, akiért verekedjem!”

Angela lerogyott egy karszékbe.

– Óh, be rettenetes ostobaságot követtünk el mi valamennyien! Nem! Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni. Én megtiltom azt nekik!

– Szeretném, ha tudnád valami módját a megtiltásnak.

– Beszélni akarok Berenddel rögtön.

– Azzal már nem beszélsz. Mert az, amint engem elhagyott, rögtön ment le befogatni. Hallod már a kigördülő kocsik neszét? Géza is vele ment, s mi négyen szinte rögtön fogunk utánuk menni. Mert az ilyen dolgot egy idegen háznál nem végezheti el az ember. Az csak a színpadon járja. A feleknek saját szállásukon kell azt bevárni, miben egyezünk meg felőlük.

– De, Istenem, én nem akarom, hogy az megtörténjék! Én szólok István bátyámmal.

– Hiszen azért mondtam el neked a dolgot, hogy világosítsd fel majd eltávozásunkról, hanem amit ő fog neked e tárgyban véleményezni, azt előre mondhatom, hogy ez lesz: „Mentül csendesebben hagyni a dolgot lefolyni és mentül hamarább, hogy jobban el ne mérgesedjék. Azután a szekundánsoknak legyen eszük.”

– Mit tesz az, hogy a szekundánsoknak legyen eszük?

– Amennyiben tőlük függ, a történt sértéshez képest a párbaj lehető kimenetelét enyhíteni vagy súlyosbítani. Mi enyhíteni foguk. A sértés indokai között a te neved nem fog előfordulni. Berenddel azt a nyilatkozatot adatjuk, hogy ő Salistának azon blaguírozásaira mondta, hogy: „hazugság”, amiket a magyar seregek felől mondogatott. Ez a plauzibilis indok lesz mind a két részről elfogadva. Te nem kerülsz bele semmiképpen.

– Nem rólam van szó! Hanem arról, hogy miattam még megölhetnek valakit.

– Afelől megint légy nyugodt. A szekundánsoknak azért van eszük. Harminc lépésre tesszük a barrière-t, adunk nekik olyan komisz katonapisztolyokat, amik egy ölnyire egy arasszal hibáznak; ki lesz kötve, hogy egy percnél tovább célozni nem szabad; s légy bizonyos felőle, hogy ha mind a kettő akkora volna, mint egy elefánt, s olyan lövő volna, mint Robin Rouge, s egy óráig mindig lőne egymásra, mégse találná el egymást. Tehát csak kérlek, eszesen viseld magadat. Ilyesmin, ha egykor férjed lesz, az is át fog nem egyszer esni a te szép szemeid miatt. Kocsimat hallom zörögni, sietnem kell, mert hajnalban végezünk.

Ödön gróf igyekezett odább jutni.

Ez a kis niaiserie nagyon elrontotta a mulatságot. Az egész sportszezon meg lett zavarva vele. Egyszerre hat férfi tagja a társaságnak távozván el, lehetetlenné tette a hátramaradtakat. Mindenki elhatározá, hogy holnap reggel korán vissza fog menni Pestre, ki hamarább hozzájuthat.

Ez az éj többekre nézve nyugtalan éjszaka lett.

Angela grófnőről azt beszélte a társalkodónője, ki vele egy szobában aludt, hogy a grófnő hatszor kelt fel az éjjel gyertyát gyújtani, azt állítva, hogy már reggel van, s készülni kell az úthoz. Nagyon nyugtalan alvása lehetett.

Másnap tíz órakor már nemcsak a vendégek, de maga Theudelinda grófnő is hozzátartozói is otthon voltak Pesten. Angela grófnő nyugtalanul járt alá s fel szobájában.

Tizenegy óra tájon jelenték neki, hogy Ödön gróf van itt. Kérte, hogy jöjjön be hozzá.

Ödön sápadtan, kedvetlen, lehangolt tekintettel lépett be Angelához, ki arcából igyekezett a történteket előre leolvasni.

– Nos, mi történt? – kérdezé Angela. – Van valami baj?

– Senkinek sincs semmi baja-felelt Ödön fanyarul. – Hanem azért rosszabbul áll az egész ügy, mint tegnap.

– Végbement a párbaj?

– Igen is, meg nem is. Megtörtént, de nem egészen.

– No, erről nincs fogalmam.

– Magamnak sem volt ez ideig. Egy párbaj, mely megtörtént, de nem egészen. Nekem is új dolog ez. Ha akarod, elmondom, hogyan történt.

– Nagyon kérlek.

– Hát ma reggel hat órakor egyezségünk szerint én Berend szállásán megjelentem, őt magammal viendő. Géza az orvossal előre ment. Összebeszélésünk szerint a Laszlovszky-major előtt kellett a két félnek egymást bevárni s onnan a Lipótmezőre kocsizni, hová a párbaj színhelyét kitűztük. Berend Ivánt már készen találtam.

– Milyen kedélyben volt?

– Szokatlanul tréfás volt. Az egész úton anekdotázott. Mikor a Laszlovszky-majorhoz megérkeztünk, abban a percben szállt le Salista is a kocsiból. Iván süvegét megemelintve kívánt neki jó reggelt. Nem tudta talán, hogy ez nem szokás. A vívó felek párbaj előtt nem üdvözlik egymást. Salista nem viszonzá a köszöntést. Ámbár, ha már Berend eltért a szokástól, neki is jó lett volna azt követni. Innen azután együtt kocsiztunk a Lipótmezőig, ott leszálltunk, s gyalog mentünk az erdőbe. Amint a kívánt tisztásra akadtunk, szabály szerint felszólítók a feleket, hogy béküljenek ki, mire néma elutasítás volt mindkét részről a válasz. Azzal kimértük nekik a barrière-t, zsebkendőkkel jelölve a harminc lépést, s megtöltöttük a pisztolyokat; a felek helyet húztak szalmaszállal, s azután kiálltak a jelpontokra, a pisztolyokat kezeikbe adtuk. Egy kézcsattanás jelt adott nekik, hogy indulhatnak, Salista két lépést tett előre és lőtt. Mint előre gondoltam, nem talált semmit. Ekkor Iván szava hangzott tompán: „À barrière!” Salista a fehér zsebkendőig ment eléje, s Iván is a saját sorompójáig haladt. Mikor odaért, azt mondá Salistának: „Ön nem fogadta el a köszöntésemet, pedig mikor én süveget emelek, akkor önnek is le kell vennie a magáét.” Azzal célzott. Az a fél perc, mely alatt pisztolyát kifeszítve tartá, meggyőzött bennünket arról, hogy keze nem reszket. A pisztoly eldördült, s Salista hajadonfővel állt. Huszársüvege két ölnyire a háta mögé repült; az aranyrózsa le volt szakítva róla.

– Ah! – sóhajta fel Angela csodálattal.

– Úgy lő az az ember, mint Robin Rouge. Mi újra megtöltöttük a pisztolyokat, mert az egyezkedés szerint háromszor kellett lőniök.

– Háromszor! – kiálta fel a grófnő.

– Azt hittük, bizton tehetjük ezt a feltételt. Harminc lépés nagy távolság, s a pisztolyok komiszak. Azután mind a két fél állig be van gombolva, az egyiken fekete ruha, a másikon szürke katonaköpeny; rossz céltábla mind a kettő, még inggalléraikat is begyűrtük, hogy ne legyen rajtuk semmi kitűzhető célpont. Hanem az a lelőtt süveg nagyon elmérgesítette a harcot. Kiderült, hogy Berend rendkívüli céllövő. S ez felhívta Salistában a katonai dacot. A másodszori lövést már a barrière-ről kellett váltaniok. Salista most már leveté szürke felöltőjét, s huszárdolmányát is szétgombolá kétfelé vetve annak oldalait, hogy alatta piros mellénye s fehér ingelője tisztán kivirított; s ahelyett, hogy mint párbajban szokás, féloldalt állna ellenfelének, amidőn felényi céltáblát tart eléje, egészen szemközt fordult neki. S a piros és fehér szín a legjobb célszögező szín. Sőt még azalatt, hogy mi a pisztolyokat töltöttük, elővette szivartárcáját és hetykén szivarra gyújtott. A második lövésnél ismét ő volt az első, aki kezdte. Most már keményen célba vette ellenfelét. Kissé sokáig is célzott, úgy hogy én kénytelen voltam őt megszólítani, hogy lőjön már. Megint nem talált. A staphylaea-bokor levelei Iván feje felett odahullottak kalapjára. Ott sodrott végig a golyó. Angela összeborzongott.

– Ekkor Iván azt mondta ellenfelének: „Uram, az mégsem illik, hogy ön szivarozik ily pillanatban.” Salista nem felelt semmit, hanem mellét eléje feszíté, s arcát félrefordítva fújta a füstöt még erősebben. Erre azután Iván egy teljes másodpercig célzott komolyan, éles tekintettel. A lövés durrant, s Salista szájából sziporkázva repült ki a szivar.

Angela grófnő arcán egy önkénytelen mosoly villámlott át, oly gyorsan, hogy csak a ráfigyelő vehette észre; a másik percben már mozdulatlan, szoborkemény volt ez arc ismét.

Ödön gróf folytatá az elbeszélést:

– Salista dühösen vágta földhöz pisztolyát. „Az ördög vigyen el engem – kiálta –, ha ezzel az emberrel még többet lövök! Hisz ez a Belzebub maga. Lelövi a süvegemet, kilövi a számból a szivart, a harmadik lövésre le fogja lőni a sarkantyúmat! Körüllövöldöz, mint egy kínai zsonglőr a másikat. Engemet csúffá tesz. Én nem pisztolyozok vele többet!” Segédei odafutottak hozzá, hogy elcsendesítsék, mi is odamentünk, hogy csitítgassuk, de dühös volt. Ő nem engedi magát nevetségessé tenni. „Ha valaki Tell Vilmos, neki ne lövöldözzön le almát a fejéről, hanem lőjön a szívébe; ő harmadik lövésre bolondnak ki nem áll. Ha komoly dolgot akarunk, adjunk neki kardot, eresszük őket kardra, akkor azután tűnjék ki, hogy ki a legény!” Mi váltig unszoltuk, hogy ne csináljon komédiákat. Még egyszer lőnie kell, akár fejébe, akár sarkantyújába kerül. A vívófélnek semmi válogatása. Neki a segédek parancsolnak. Végre a lármát megsokallta Berend, s odahítt bennünket: „Mi baj?” Mondtuk neki, hogy Salista nem akar harmadszor lőni, hanem kardra invitálja ellenfelét. Iván hidegvérrel felelt: „Hát adjatok kezünkbe kardot.” – „Hogyan, te akarnál?” – „Hát ha kaszára hív is, állok eléje.” Salista segédei kaptak e nyilatkozaton. Őket feszélyezte legjobban Salista kifakadása. Az botrány lesz, ha Iván el nem fogadja a fegyverváltoztatást, mert pisztolyról kardra visszatérni nem szokás.

– S ti elfogadtátok a kardot? – kérdé Angela összevont szemöldökkel tekintve Ödönre.

– Miután a kihívott elfogadta.

– De hisz az őrültség volt tőletek! – fakadt ki Angela. Egy embert, akinek teljes életében a kardforgatás volt mestersége, összeállítani egy másikkal, akinek soha kard nem volt a kezében.

– „Első vérre” fog menni a harc – biztatá őt Ödön.

– De tinektek nem volt jogotok hozzá, hogy ezt elfogadjátok. Ti megtörtétek a párbajsegédi kötelességet. Nektek azt kellett volna mondani Salista feleinek, hogy vagy végzünk most és így, vagy semmikor.

– Az bizonyos. És Berend beleegyezése nélkül okvetlenül azt tettük volna.

– Nem kellett volna beleegyezését kérnetek. Mikor akar ez a párbaj végbemenni?

– Miután kardok nem voltak velünk, s délután vívni nem szokás, kénytelenek voltunk azt holnap reggelre halasztani.

– Én holnap reggelig meg fogom akadályozni ezt a párbajt.

– Hogyan?

– Beszélni fogok Berenddel. Felvilágosítom mindenről.

– Ha felvilágosítod arról, hogy ebbe az ügybe a mi tréfálkozásunk folytán került bele, akkor azt éred el vele, hogy egy ember helyett hattal kell neki megverekedni.

– Úgy fogom őt felvilágosítani, hogy egyikkel sem verekedik.

– Akkor semmivé tetted Salistát.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy ha ez a megkezdett rencontre ott marad félbe, ahol ő kinyilatkoztatta, hogy nem lő harmadszor, akkor ő lehetetlenné van téve a társaságra nézve, akkor kvietálhat mint tiszt, szökhetik Pestről, s visszamehet megint pápai zuávnak.

– Hát menjen a Belzebub zuávjának! Bánom is én! Menjen a dahomey-i szultánhoz hadvezérnek! Vesszen el, ha veszni indult! Ki kérdi azt, hogy mi lesz őbelőle. A te kötelességed a te feledet védni, nem őtet.

Ödön elbámult a hő indulatkifejezésen, mely Angela szavain átszikrázott.

– Ez már más – mondta meghajolva húga előtt. – Ha így szólsz, akkor megadom magamat. Igazad van tökéletesen. Megyek Gézát felkeresni, s azután megyünk együtt Ivánhoz véleményünket tudatni vele.

Ödön gróf egy óra múlva ismét ott volt.

– Nos? Végeztetek?

– Halld meg, hogy mit! Én rögtön mentem Gézával együtt Ivánhoz. Tudattam vele, hogy mi kötelességünk szerint az általunk megállapított feltételektől vissza nem léphetünk, s a kardpárbajt nem fogadhatjuk el. Erre ő megszorította kezeinket, és így szólt: „Köszönöm eddigi szíves baráti szolgálatotokat. S miután ez ügyben tovább segélyemre lennetek meggyőződéstek szerint nem lehet, nem erőltetem veletek a dolgot. Hanem el fogok menni a Károly-kaszárnyai tiszti kaszinóba, ott a legelső két katonatisztet, akivel találkozom, felkérem, hogy ismeretlen lévén a városban, szíveskedjenek egy ügyben segédeim lenni, amit karddal kell bevégezni.”

Angela grófnő bámulva csapta össze kezeit.

– Jól mondtad, hogy ennek az embernek fogai vannak – szólt Ödön. – Ça mord! S amit egyszer megharap, azt ugyan fogva tartja. Mi felhoztuk neki, hogy Salista híres vívó és nevezetes verekedő a karddal! Erre ő egész indulattal kiálta fel: „S ha maga az ördög lakik is benne, én a szeme közé akarok nézni!” Ez az ember harap!

Angela grófnő leült egy asztal mellé, s kezébe hajtá fejét.

– Nekünk azután nem volt más választásunk, mint biztosítani Berendet, hogy ha kívánja, segélyére állunk mindenben. És már holnap verekedni fognak. Hogy mi lesz belőle, azt az Isten tudja.

Ödön gróf elment, és Angela grófnő nem vette észre, hogy mikor ment el.

*

A következő éjjel Angela grófnő nem feküdt le. Órahosszat elsétált szobájában alá s fel, s mikor egyszer fáradtan leült, azt suttogá magában: „Úgy tettem vele, mint Gonzaga Júlia.”

Csak hajnal felé dűlt le egészen felöltözötten ágyára, s reggel vánkosát, ahol arca feküdt, igen nedvesnek találta komornája.