A harmincháromféle asszony

Hanem hát mármost a mi filozófunktól azt kérdezheti minden ember: „Óh, te bölcs, te tudós ember, de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, ahol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól ismert barátaid, s kievickélsz, mint a ponty, a vetésre, egy nem neked való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, sarlatánkodol fantasztikus felolvasásokkal, színi tablókba kiállsz státuának, énekelsz operákat, táncolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig, s vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat nyaktörő futamban, iszol versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz, sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd teneked a két pólus vászonszínű embereihez s a pesti szalonok uraságaihoz, a horvát testvérek javára rendezett koncertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a kaszinó pagát ultimóihoz, a sportsmanek steeplechase-ihez, a grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok szablyáihoz? És különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az öregapjával, hogyan, miként béküljön ki vele, ő menjen-e fel hozzá Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség teneked egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mindennek okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, aki valaha regényt íratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele.

Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, amikért Iván mindezeken végigment, s akkor azután tessék róla ítéletet hozni, hogy bolond volt-e, vagy bölcs volt, vagy valami a kettő között. Közönséges emberi érzésekkel járó ember, aki tesz valamit, amit a szíve parancsol. S a szívnek jogai vannak!

Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő estélyére hívogatta, már akkor meg is írta a megköszönő levelet a grófnőhöz, s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott, mely elhatározását egészen megváltoztatta.

Ez a levél Bécsből jött, írója egy fiatal zongoraművész, kinek neve néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi Árpád.

Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott huzamosb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a maga helyén. Belényi Árpád akkor ötéves fiúcska volt, szülőinek egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harci indulók voltak divatban.

Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg, az is el lesz mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap múlva azután Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni. Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle híres ember és megél utána.

És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az időben.

Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem őróluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek abból a bizonyos városból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya és fia eltűnt valamerre a világba.

Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, amikor sorra kerül. És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer Belényi Árpádot mint ifjú, meglepő művészi jelenséget kezdték el emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván, és kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol.

Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, amivel a hírlapok szájára került. Az ő akadémiai début-je nyomára vezette fogadott fiát, ki is azonnal sietett neki levelet írni, mely levél ezen kezdődött: „Kedves jó apám!”

A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken keresztültört a művész szilaj humora.

Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig. Mindig együtt van az anyjával azóta, akinek most is számot kell adnia minden jártáról-keltéről a legkisebb részletig és igazán, mert aki hazudik, az virgácsot kap. Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki. Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer visszavásárolhassa a kis házukat, amit elegzekvált tőlük a „vén rác”. Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leckeadással is. Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt egy művésznő, aki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi-disant felesége s egyúttal genre-énekesnő… Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szíve.

Most kezdte már színét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a levelet.

„Ez egy tökéletes menádba száműzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, aki sohasem fogja a középszerűségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz, s olyan ostoba mellette, mint a föld. Úgy viseli magát, mint egy kurtizán, s én esküdni mernék rá, hogy a gyermekcipőket még nem vetette le. Úgy hancírozik előttem, mint egy iskolásleány; én pedig szidom, korholom, mint egy professzor. Látnád csak, kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik élève-emnek a monográfiájával, hogy nem tudok okosabbat írni, hanem azért, mert valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, ami tégedet bizonyosan érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, ami vele történik, mintha én volnék a gyóntatópapja. Néha az egész leckeórát azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan dolgokat is, amiket én, ha neki volnék, nem mondanék el.

Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, ami téged érdekel.

Hát énnekem ezzel a delnővel az a dolgom, hogy van őneki harminchárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem színpadi szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt verseket, azokra valami muzsikus írt szimfóniákat. Ezeket azután együtt elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.

Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen. Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideírjam.

1. Loreley.
2. Kleopátra.
3. A napkirályné.
4. A görög rabnő.
5. A bacchánsnő.
6. Nourmahal szultána.
7. A menyasszony.
8. Az első főkötő.
9. A bajadér.
10. Claudia Leta, a vestaszűz.
11. Amalazuntha.
12. Magdolna.
13. Ninon.
14. Az alvajáró.
15. Medea.
16. Szalomé.
17. A húri.
18. Hero kétségbeesése.
19. A frígiai sipka.
20. Turandot.
21. A parasztleány.
22. Az anya.
23. Jeanne la folle.
24. Ofélia.
25. Judit.
26. Zuleika Potifárné.
27. A markotányosnő.
28. A grizett.
29. A kreolnő.
30. Lukrécia.
31. A villi.
32. Gonzaga Júlia.

A harmincharmadikat nem ismerem. Azt sohasem próbáltuk el még együtt.

Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha sohasem jön színpadra?

Nekem azt mondják, hogy éppen arra való, hogy az úrhölgy színpadi talentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak őt szerződtetni.

No ezt persze érteni kell. Egy bankár, aki maga milliomos, s akinek a felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a színpadra akar menni, ahol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot. Abból hatezer dukál az énekmesternek, aki berekommendálta, kétezer a karmesternek, négyezer az újságíróknak, akik folyton dicsérik s háromezer a klakőröknek, akik tapsolnak és koszorúznak; marad neki ezer, s az éppen elég parfümre.

Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő is, udvarlói is vannak. Amikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem zavartatja magát komoly spekulációi közepett éjjel-nappal solfeggiókkal.

Tehát vannak kiválasztott egyéniségek sub titulo „Kunstmaecen”, a művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatúra és főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi harminckét próbán jelen lehetni. A harmincharmadik még senkinek sem adatott.

Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van maga a férj, míg őnagysága komédiázik.

A műbarátok között vannak grófok, hercegek, uralkodó fejedelmek. Respekt!

Akiket mi egymás között csak per Frici, Náci, Muki, Mancsi szoktuk titulálni.

Tehát a többek között van két hercegünk, Mári herceg és Baldi herceg. Amazt Waldemárnak, emezt Tibaldnak keresztelték egyszer.

Tegnapelőtt nagyon rossz kedve volt a tanulásnál Evelinának (ez az asszonyság neve) s anélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak kirukkol vele: „Képzelje azt a kiállhatatlan Waldemár herceget, tegnap a páholyban azt mondta nekem, hogyha próbáimon el nem fogadom, hát ruinálni fogja Lixit.” (Ez a férj díszneve: Félix.) Hát miért nem ereszti be? – mondék neki – az sem tátaná jobban a száját, mint más. – Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt Waldemár, s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herceget; csak várjon. És egyúttal tudtomra adta, hogy Tibald herceg előtt fogom próbámat bemutatni. – No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne. – Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. – Gondolom, hogy mit! – Ah, biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláírás, azután olyan dologra, ami neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre felülkeríti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, ahol a telep van, a bondavári uradalom Tibald hercegé; testvére a grófnő már átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a börzén. Ez ellen dolgozik Waldemár, azért kellene Tibald herceget megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald herceg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt itthagyta. A herceg bús; aki őt most felvidítaná, az nagyon sokat kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. – Én nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a hajamat, s azt mondta: Maga szamár! Maga mit nevet? Én csak tudom, hogy mi a kőszén, mert tíz esztendeig talyicskáztam azt napszámban Berend Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. – No ugye, most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talyicskáztam. Mégpedig mezítláb. – Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván neve. Mit tud ön róla? – Hát az a Bonda-völgy mostani tárnatulajdonosa, aki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, ahol jár.

No, mármost itt vagyunk hát, kedves apám, amiért ezt a hosszú prelúdiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus eszével így fogtam fel a dolgot: „Hohó! Az én kedves apámnak van egy kőszénüzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sokmilliomos társaság nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó lesz megtudni. Hátha valami hasznod vagy károd támadhat ebből. Itt tele van spekulációval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel! S azután majd én is megírom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kulisszák között; mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond.”

Ez volt, ami Ivánt arra a nyilatkozatra bírta, hogy el fog menni Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást, és megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszolt, kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a kőszéntárna érdekében…

E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.

„Az öreg herceg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame tündérpróbáira.

Evelina úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s csak ketten-hárman látják, hogy ha a színpadon is így tudna, világhírű művésznő válnék belőle. De amint a proszcénium lámpái elé lép, trémát kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.

Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herceg győződjék meg a talentumáról, s eszközölje ki szerződtetését az operához.

Én tudom, hogy mi az igazi cél!

A herceg nemcsak műértő, hanem szakértő is.

Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint Evelina szemei.

Hozzájárul még az az inger is, hogy Waldemár herceg őrülten szerelmes ebbe az asszonyba, s Tibald hercegnek, tudva levő okoknál fogva nagy érdeke van Waldemár herceg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.

Waldemár herceg a minap rajtam rontott, s száz aranyat kínált minden egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmezalakjainak fényképeit tartalmazza.

Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genre-képet zongora mellett, azután jön a fotográf, s a leghatásosabb attitűdben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonni a matrice-ról. Abból azután egyet kap Tibald herceg, egyet megtart a nagysám, eggyel boldogít engemet, az utolsó jut Félix barátomnak.

A fotográftól pedig elveszik a matrice-t.

Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Waldemár hercegnek, hanem inkább elküldöm neked, ahogy következnek egymás után. A mama úgysem szereti az ilyen képeket a háznál.”

Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg új és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.

Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörűséget szerzett e cseppenkint beadott méreggel „kedves apjának”.

Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát énekli, s hosszú, leeresztett haját fésüli aranyfésűvel, jobb válláról a haböltöny alácsúszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.

A második kép volt Kleopátra, amint Tarsusban hódítója elé indul nőisége minden bűbájával azt visszahódítani. Gazdag, ragyogással túlterhelt kép, kifejezve benne a nagyravágyó királynő s az élvsóvár asszony; a lágyság és a büszkeség együtt.

Harmadik kép volt a napkirályné: Atahualpa, az utolsó inka királyi nője, merész és magasztos tekintet, melynek emelkedettsége elvonja a figyelmet az ujjatlan öltözet által végig mezetlenül hagyott gömbölyű karokról, miknek egyike ég felé emeli a napnak felmutatott áldozatot, egy emberi szívet, melyre a napkirálynő hidegen tekint fel. Egész arca az ég hidegségét látszik visszatükrözni.

Negyedik kép a görög rabnő. A kínzott szépség, a sértett szemérem, mely a kezére vert láncokat szét akarja szakítani. Egy merész márványszobor, melynek szokatlan koncepciója Pradier agyában született, s Thorwaldsen eszményítése által tökéletesült.

Az ötödik volt a bacchánsnő. Minta egy órómai basreliefhez, mely a Bacchus-menetet ábrázolja. Szilaj, merész, kihívó, mámortól ittas kifejezés. Meglepő redőzet. Párducbőr, thyrsus és a serleg. Az eszményített részegség maga, villanytól szilajult idomokkal.

A hatodik volt Nourmahal szultána. Egy ülő kép, melynek minden tagja, arcvonása mozdulatlan: de aki műértő, az megtalálja, hogy az a két sötét szem beszél, csak értő szem által hallható titkokat, s üdv és kéj annak, aki azokat megérti.

A hetedik kép a menyasszony. Fehér csipkés öltözet, fején fehér koszorú, a fátyol körültakarja alakját. Arcán az ismeretlen boldogságtóli félelem reszketeg kifejezése, a szemekben a könny, az ajkakon halavány mosoly. Kezét mondhatlan bájjal nyújtja előre a jegygyűrű elfogadására.

Utána a nyolcadik kép az ifjú nőt mutatja, midőn legelőször előlép a főkötővel fején. A büszkeség szemérempírja s a meghódolás diadalérzete arcán. Érzi, hogy az a főkötő fején egy megérdemlett korona, melyért egy koszorú esett cserébe.

Óh, milyen keserű örömeket szerzett Ivánnak az ő kedves kis fia ezekkel a képekkel!

A kilencedik kép volt a bajadér. Az indus táncosnők festői öltözetében, a csengő tamburint verve feje fölött, karcsú derekát arannyal áttört sál köríti, nyakán arany pénzfüzérek csüggnek, lábszárait térdig gyöngysorok fonják körül.

A tizedik kép megint ennek ellentéte. Claudia Leta, a vestaszűz abban a pillanatban, midőn halálra viszik, mert Caracalla csábjainak ellenállt; arcán a szűzerény borzalmával, fél kezével palástját arca elé emelve, mintha a sértő tekintet elől védené magát.

Hogy tudnak a nők mindent játszani!

Hát még az a magyarázat e képekhez, miket Árpád leveleiben közlött!

És az eredmény!

A herceg a varázskörből nem tud már szabadulni. Minden újabb próba után kifejezést ad azon véleményének, hogy itt egy olyan kincs rejlik, melynek nem szabad a művészetre nézve elveszni.

Még egyéb kincsre is rájönne őhercegsége, ha nem volna hatvannyolc esztendős, s az ilyen kincsek fölfedezésében nagyon sok tapasztalatot nem tett volna.

Azok igen „drága” kincsek.

Mikor már az ember hatvannyolc esztendős, azután már férjhez menendő unokája van, hát akkor mégiscsak eszébe jut beletekinteni a bankárja számadásaiba, hogy húszmillióra menő aktívái és sejtelmes mennyiségű passzívái között mekkora különbség lehet még, hogy azután ahhoz határozza el: lehet-e egyszerre egy időben az egyetlen unokát is kiházasítani, meg egy idegen szép asszonyt is bevezetni a világba?

A herceg éppen most rendeztette be, nemrég, Maximilián utcai palotáját Angela grófnő számára, ha az férjhez menne az ő kedve szerint. Az a palota igazi hercegi fénnyel van feldíszítve.

Hanem a grófnő összeperelt a herceggel, s nem akar semmit tudni jegyeséről, amire megint bizonyos okai vannak, s míg Angela arisztokratikus daccal bosszantja nagyapját, Evelina szorosabbra fűzi körüle a bűvkört, s megtörténhetik, hogy ha Angela grófnő nem jön el idején beköltözni a Maximilián utcai palotába, majd Kaulmanné találja azt elfoglalni.

Ezeket tudta meg Iván a zongoraművész leveleiből.

Ezért tolakodott Iván az úri szalonokba, ezért ártotta magát az előkelő családok magánügyeibe, ezért tagadta meg eddigi életmódját; tett mindent, amit idegen elemben úszónak tenni kell, mert őt akarta védni! Azt a hölgyet, akit, ha meg nem óvhatott attól, hogy másnak felesége legyen, legalább attól akart megóvni, hogy egy harmadik szeretője legyen!

Abban megnyugodott már, hogy férjhez ment a leány, akit nem szűnt meg szeretni soha. Legyen boldog! De hogy hanyatthomlok belerohanjon a gyalázatba, azt a gondolatot nem bírta elviselni. Ha nő lett, legyen nő! S ha a férj maga vezeti őt a szégyenbe, tartsa vissza ő, aki igazán szerette.

Bolondság volt-e gondolatában Ivánnak? Ítélje meg, aki hidegvérrel bír; de szív volt benne, s a szívnek jogai vannak. Azután meg, ki tudja? Hátha az üzletét védte? Ha a herceget ráveszik, hogy engedje át a konzorciumnak bondavári uradalmát, akkor Iván kis telepe agyon van nyomva. Hátha ezt akarta megakadályozni? Az ily iparűző ember mindig spekulál.

Tehát a melegvérű embereknek mondjuk azt, hogy Iván Evelinát akarta megmenteni a gyalázattól; a hidegvérű embereknek pedig azt, hogy spekulált, és a bondavölgyi tárnát oltalmazta a veszélyes konkurenciától, akkor „duplex libelli dos est”.

Következtek a többi képek. Egymás után megküldözte azokat Árpád fogadott apjának. Amalazuntha, az amazonkirálynő, Magdolna, a bűnbánó, Ninon rokokó divat pompájában, az alvajáró nő holdas kifejezésével, Medea, a szerelemféltés bosszújának gyilkoló dühével, Szalóme, Herodiás leánya, szent halált okozó csábtáncával, a húri keleties tündéri öltözetében, a forradalmi nő frígiai sipkával s a lándzsával, Turandot, a kínai zsarnoknő, Hero kétségbeesése, Jeanne la folle kacagása, Ofélia tébolygása, Judit kegyetlensége, Potifárné élvsóvárgása, majd egy kackiás markotányosnő, egy hamiskás grizett, egy imádkozó apáca, egy lankatag kreol nő, egy túlvilági villi, amikben Iván több mesterkélt, betanult hatásvadászatot talált már, mint ösztönsugallt igaz kifejezést. Ez volt „madame Grissac iskolája”, ahova Félix neveltetni küldé Evilát. Hanem két kép, mi utóbb jött, mégis sajnosan hatott Ivánra. Az egyik egy anya képe, ki gyermeke bölcsőjét ringatja, a másik egy parasztleány, egy szénhordó leány, leeresztett hajfonadékkal, övébe feltűzött piros rokolyával.

Ez rosszulesett Ivánnak. Minek volt még ezeket az alakokat is profanálni? Minek játéknak venni az anya szerelmét? Nem hagyhatott volna békét ennek az utolsó alaknak? A piros rokolyás leányt nem tudta már meghagyni annak, aki őt „úgy” szerette meg?

Egy napon azután ezt írta a művész Ivánnak:

„Ez az én kedves Kaulman patrónusom egy tizenhárompróbás gazember. Eddigelé rendesen együtt volt a varázspróbákon Tibald herceggel. Ma Tibald hercegnek egész derült kedve volt, elannyira, hogy Kaulmannak is feltűnt, s az első kérdezésre elmondta a herceg, hogy annak örül, hogy Angela grófnőtől levelet kapott. Unokája igen szeretetreméltóan ír hozzá; elmondja, hogy most támadt eléje a föld alól valami Berend Iván nevű ember, akinek volt bátorsága őneki leckét tartani s szemébe mondani, hogy vannak a magyar főuraknak kötelességeik a haza iránt, amiket nem teljesítenek, hogy Tibald hercegnek most Pestre kellett átköltözni, ott a helye minden magyar úrnak. Akkor Angela grófnő kibékülne nagyapjával. A herceg boldog volt, mikor ezt elmondta. Hanem Kaulman nagyon savanyú képeket csinált hozzá. A herceg azt mondta, hogy meg fogja gondolni a dolgot. Ha Angela grófnő olyan nagyon megszerette Pestet, talán ő is lerándul oda. Kaulman nagyon szítta a fogait. Örült persze ő is(!), hogy Angela grófnő mégis megtörte a jeget. Ez világos jele annak, hogy békülni akar. De ő a herceg helyzetében legalább még egy levél által megkísérlené a grófnőt arra bírni, hogy ő jöjjön haza Bécsbe, s ne a herceget hívja le Pestre. A herceg ráállt, hogy ez jó lesz így, s egyelőre nem megy Pestre, hanem megkísérli a grófnőt hazaédesgetni.

Aközben pedig a két legutolsó varázspróba is végbemegy.

A harminckettedik alak Gonzaga Júliáé.

„A történetét megkaphatod valami novellagyűjteményben.”

„Az alakban csak a kosztüm érdekes, mely áll egy csalánszövetű hálóköntösből, mely a lábakat fedetlenül hagyja. Különben e kosztüm alatt a legszigorúbb női erény lakik, mint a história mondja, s Júlia késsel hadonáz a kezében, mellyel mindenkit legyilkolni készül, aki az ő lábára mer nézni. Melléklem a fotográfiát.”

„Az eddigi próbákon Kaulman is jelen volt. Gonzaga Júlia próbáján előre tudatta, hogy nem lehet ott, mert el kell utaznia. Hanem hiszen ott leszek én garde-dame-nak.”

„Pedig hát én sem leszek ott.”

„Amint ezt a fényképet otthon a mamának megmutattam, a mama elszörnyedt s kategorice megtiltotta, hogy az ő rajkójának ilyen kosztümben próbáló művészetet akkompanyírozni nem szabad. Izenjem meg őnagyságának, hogy beteg vagyok, vagy valami mást. Én bizony nem válogattam a hazugságokban, hanem egyenesen azt mondtam a jóltevő tündérnek, hogy: „Hallja maga, nekem a mama nem engedi meg, hogy én magának akkompanyírozzak, mikor maga mezítláb van; minthogy pedig a szerepben éppen az a vicc, hogy nincs a lábán harisnya, hát én holnap nem muzsikálok itt.” A bolondos asszony nagyot nevetett rajtam s azt mondta, hogy majd hát segít magán másképp.”

„Bánom is én, akármit csinál! Egyébiránt a mamának tökéletes igaza van, mikor azt mondja, hogy nem ereszt; és én azt hiszem, hogy nekem is igazam van, mikor ezt a nagysámnak megmondom.”

Ivánt nagyon leverte ez a levél.

Sokáig elnézte azt a fényképet. Egy hölgy, könnyű éji öltönyét fél kezével összeszorítva keblén, öldöklő tekintettel, szétszórt hajjal, mutat jobbjával maga elé, mely marokra fogott tőrt szorít, s mezítelen lábát egy szőnyeggel letakart tárgyra teszi, az a takart tárgy mintha egy férfi hullája volna. A lenge öltöny mindenütt odatapad plasztikus idomaihoz.

Ezen a napon Iván megtudta egy másik úrhölgytől Gonzaga Júlia történetét.

Másnap megint kapott levelet Árpádtól.

Akkor érkezett a levél, mikor éppen visszatért a pisztolypárbajról.

A fiatal művész megírta, hogy mi történt.

„Evelina zenekíséret nélkül produkálta művészetét a herceg előtt. És férjkíséret nélkül. A fénykép illusztráció hozzá. Mikor ilyen ijesztő szép volt, a herceg princípiumai halomra dűltek. Odament hozzá, és bátorkodott megfogni a hölgy kezét. A gyilkos asszony egyszerre elnevette magát.

– Herceg, nem látja, hogy kés van a kezemben?

– Én azt el tudom öntől venni.

Az asszony kacagott, s egy kacagó asszony kezéből könnyen ki lehet venni a kést. E percben Evelina kacagásának visszhangja támadt a szobában. Amennyiben a fülemüledal visszahangjának lehet nevezni a békavartyogást, s a hüledező herceg elé kimászott a terem díszletét képező azálea- és mirtuszbokrok közül egy törpe, nyomorék szörnyeteg, két mankóval, két sánta lábbal, púpos vállai közé beroskadt hosszú fejjel, sovány szatírpofáján a nyomorék torz vigyorgásával, s e négy-sántalábú kobold odatipegett az enyelgő pár elé.

– Herceg, nem vagyunk egyedül! – nevetett Evelina.

– Hát ez micsoda díszpéldánya egy varangyíkos békának? – kiálta fel elszörnyedve a herceg.

– Ez az én kedves, szeretett, egyetlen kis öcsém – kiálta Evelina, s odarohant a szörnyeteghez, ölébe karolta, összevissza csókolta az arcát, megsimogatta a fejét. – Ez az én egyetlenem, drágám, mindenem. Az én zsarnokom, az én csúnya veszekedő hatalmasom, aki akkor jön hozzám, amikor neki tetszik.

– Fertelmes egy portéka! – kiáltott a herceg. – Az endori boszorkány kapujában strázsáló lidérc hozzá képest kerubim; ugyan ne csókolja meg a képét, Evelina! Az embernek örök időkre elmegy a kedve egy szép asszonyi ajktól.

Evelina azzal hirtelen egy burnuszt kerített a vállára, lábait kis papucskáiba dugta, s azt mondá a hercegnek, hogy a harminckettedik próbának vége van, s csak a harmincharmadik van még hátra.

A herceg azt kérdé, hogy mi annak a címe?

Evelina azt súgta: azt majd megtudja ön holnapután.

– És még ki tudja meg?

– Senki más.

– Még ez a Caliban sem?

– Ez sem.

A herceg egészen elbűvölve hagyta el Evelinát, kinek utolsó varázslatán holnapután egyedül fog jelen lenni. Egy nap kell Evelinának a készülésre.

Ezt a jelenetet pedig magától a nyomoréktól tudtam meg, ki engem igen szeret, s mindennap eljár hozzám az ozsonnámat megosztani; mert bár mindennel ellátja Evelina, de nem érzi jól magát, hacsak nem koldulhat még hozzá valamit. Ez a fickó, ha herceg volna, leszállna az utcán a hintajából krajcárt kéregetni, annyira meg van elégedve a hivatásával. Nekem azután mindent elbeszél egy nagy darab árpacukorért. Az különösen megnyerte a tetszését, hogy a herceg őt úgy nevezte, hogy: „díszpéldánya a varangyíkos békának.” El is produkálta előttem, hogyan mászott elő a két mankóval, s hogyan nevetett a maga rekedt hangján, mikor az a nagy úr el akarta a nénjétől venni a kést. Holnapután majd többet!”

Holnapután?

Ezt a holnaputánt Iván nem akarta megérni.

Vagy ha megéri, bizony mondom, harapásokat hagy maga után, amikről megemlegessék.

Azon az éjszakán két Gonzaga Júliával álmodott – ébren. Mind a kettő azon van, hogy őt megölje, pedig ő egyiktől sem érdemelte azt.