Az előénekelt tallérok

X. városban van egy utca, melyet ma is „Görög utcá”-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márványhomlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüsttallérokat az olvadt ércvegybe.

Derék, élelmes, kedves faj volt az a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidóknak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban.

Azután macedón eredete dacára sohasem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenütt ott voltak, ahol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy különbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a húsvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapáccsal nagypénteket kalakolni.

X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna fiziológiai búvárlatra, utánajárni, mi okozta, hogy elmúltak. Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? Pedig délceg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arcél tüntették ki férfi- és nőnemét. Elhaltak egymás után.

Elvégre csak egy maradt, az is agglegény már: az öreg Csanta Ferenc.

Hajdan joviális cimbora, vidám előénekes a „no gája”-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyűlölő és uzsorás.

S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. Amint egy-egy régi cimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utcasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképpen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, akinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték.

A vén görögöt mindez nagyon bántotta. Miért megy valaki az utolsó görög leányok közül férjhez? Miért egy zongoramesterhez? Miért születik annak fia? Miért keresztelik azt éppen Árpádnak? S miért történik mindez éppen az ő szomszédságában?

Mármost az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utca!

Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupáncsak ő. Senkinek sem tartja már a pap a misét, csupáncsak neki. Ő a patrónus, ő a gyülekezet, ő a kurátor, a presbitérium, az alapítványok pénztárnoka: minden.

Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot, s fű nőhet a küszöbén.

Abban a mellette való házban pedig éppen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csík. Ötesztendős korában sokszor áthajigálta a labdáját a vén görög háza tetején annak az udvarára. A vén görög a labdát persze sohasem adta neki vissza.

Még más keserűséget is okozott neki az a fiatal sarjadék.

A városon egy szép patak foly végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék.

A vén görög a maga részét a patakból elzáratta vasrostéllyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más.

A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odább foly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy amikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiroshajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle gizgazzal, s eleresztette a vízen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között, s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta, s rettentő dühös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papirosflottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nautikai kísérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök!

Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem, már nemigen lehet megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az újabb kori historikusok szerint az egész gyerekjáték volt csak, s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipoy-ok, akik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. – Vagy ez Kelet-Indiában történt? No – mindegy. Nem tudni már bizonyosan. Ami egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki.

Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni. Hát ő ott valami ostromot vagy mit segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó, víg kedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, mikor csendesen menne haza az utcán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta őt fiának Iván. Akinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképpen, az már olyan régen történt, s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla.

Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy azt Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna meg rajta!

Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piacán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy akinek német bankója van, hordja fel a piacra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. Aki másként tesz, rosszul jár.

És valósággal, aki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyújtották, elégették.

Belényinének is volt egypár száz megtakarított forintocskája. Hová legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra.

Az eleinte majd kiverte a házából, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót.

Még többet is adott azután neki.

Egy hét múlva odament az asszonyhoz, s azt mondá neki – Én nem akarom a te pénzedet kezelni, amit az apád nekem hat percentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele, amit akarsz! – S kifizette neki a nála levő tőkéjét magyar bankóban.

Másik hét múlva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy akinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert akinél egyet megkapnak, halál fia!

A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz mit tegyen? Az egész összeg, amit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik?

– Hát ki tudta? – förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. – Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni ma a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Odavagyok, koldus vagyok!

És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját úgy, hogy Belényinének kellett csitítani, hogy ne kiabáljon, az Istenért! Meghallják odakinn, s még felakasztják érte.

– Hát hadd hallják! Hát akasszanak fel! De kimegyek a piac közepére, s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magam magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akasszam magamat, a kútágasomra-e vagy a toronyban a harangkötélre.

Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképpen ne tegye.

– Hát mit tegyek? Elmenjek a kalapomba krajcárt koldulni? Itt van az utolsó két garasom, ni! – S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könnye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is meg a mészéros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy húszassal.

– No majd meglátod! – szólt zokogva a vén görög. – Gyere csak holnap reggel át hozzám, s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem.

A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piacon.

Szörnyű nevetni való tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a könny a szeméből – a nagy kacagástól. Az özvegyasszonynak azután nagyon szűk napjai következtek.

Egész tőkepénzét elvesztette, amit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott, s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből.

Mindig félve tekingetett a szomszéd folyosójára, vajon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt.

Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pincéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pince éppen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pince tele volt félakós hordókkal, és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pincéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elrejtett zsilip felnyitására, melyen át öt perc alatt az egész pince víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna.

Ami ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pincébe.

A szegény özvegyasszony pedig nélkülözött és varrt, hímzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse.

Azt az aranypénzt, amit Ivántól kapott, még éhhalál esetén sem fordította volna másra, mint amire adva volt neki: Árpád tanítására.

S a zongoratanítás olyan drága!

Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy amire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.

A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget.

Ott volt például a kert. Amint oda levehette magát, nekiállt a bodzafának, levagdalta a tavalyi hajtásokat róla, csinált belőle malmot, rátette a vízre, és azzal a gonoszsággal töltötte az idejét, hogy óraszámra elnézte, hogy forognak annak a malomnak a kerekei. Ez még hagyján. De még más gonoszságot is kitalált. Ugyanabból a bodzafából faragott magának tilinkót, s azon a primitív játékszeren furulyázott mindenféle parasztnótákat. Klempler úr, a zongoramester, vigasztalhatlan volt, mikor megtudta, hogy tanítványa tilinkón furulyál. Hisz ez öngyilkossága a zongoraművésznek! De még ez sem minden. A tilinkószóra az átellenes kertből, melyet a patak választott el házuktól, meg szokott jelenni egy kis szöszke ötesztendős leány; annak Árpád papiroshajókat fújdogált át a vízen keresztül, az meg visszafújta neki a vízen keresztül a hajókat. Ez meg már éppen elvetemedettség! Üldözték is emiatt Árpád urat erélyesen. De sohasem sikerült nyomára jönni, hogy hová rejti el a malmához való eszközöket és a tilinkóját. Mire lejött valaki a kertbe, minden el volt takarítva szem elől.

A malmot és tilinkót Árpád úrfi elrejté egy pincegége nyílásába, rákötve egy sodronyból készített rézláncra, melyen át leeresztette azt a mélységbe, hogy senki se akadhasson rá.

Ez a tilinkózás pedig végtelenül bosszantotta a szomszédot. De még inkább a napestig hangzó zongoragyakorlatok. Minden órájában a napnak kellett azt hallania. Még éjjel is azzal álmodott, hogy c, d, e, f, g, á, h, c!

Aközben drágult a világ, szűkült a keresetmód. Belényiné rászorult, hogy kölcsönt kérjen fel a házára. A szomszédhoz folyamodott. Az adott neki. A kölcsön lassan felszaporodott. Egyszer azután a szomszédnak eszébe jutott azt megkérni. Fizetni nem tudtak; per lett belőle. A pernek meg az lett a vége, hogy Csanta uram dobra üttette Belényiék házát, s maga levén az egyetlen árverező, megvette azt negyedrész áron. Ami visszajárt a vételárból, azt Belényiéknek kiadták, s azután „Alá is út, fel is út!”

Árpád úrfi utoljára rejtette el tilinkóját és malmát a pincegégében, téglával be is falazta azt, hogy valamiképp rá ne jöjjenek. Anyja felvitte őt magával Bécsbe tovább taníttatni.

A vén görög már most bírta az egész utcát. Nem alkalmatlankodott többé neki senki. Közvetlen szomszédságában nem tűrt sem gyermeket, sem kutyát, sem madarat.

És rakta élére a pénzt.

A víz alatti pince félakós hordói egyre szaporodtak, s azoknak a tartalma még mindig ezüst volt.

Ami egyszer oda bement, ki nem jött onnan többé soha.

Egy napon látogatója jött Csanta uramnak.

Régi ismerős: bécsi bankár, kinek az apjával már jó barátságban volt a görög, s azóta is mindig nála szokta beváltani bankjegyeit ezüstre, aranyra.

Kaulman Félix.

– Minek köszönjem ezt a szerencsét? Mi jó hordja itten?

– Kedves urambátyám! (Így szokta az öreget híni Félix.) Nem soká kerülgetem a dolgot; önnek is drága az ideje, nekem is, rátérek, amiért jöttem. Én egy tekintélyes társulat élén egy nagyszerű kőszénbánya-üzletet alapítottam a bondavári hercegek uradalmán, melyre az üzleti tízmillió tőkére 820 millió lett aláírva.

– Hüh! Hisz az hát nyolcvankétszerte több, mint amennyire szüksége van uramöcsémnek.

– A pénz legkevesebb. De szükségem van tekintélyes férfiakra, akikből az igazgató bizottmányt összeállítsam, mert az egész vállalat sikere a buzgó, ügyes és műértő igazgató bizottmánytól feltételeztetik.

– No iszen olyan embereket is csak lehet találni, kivált, ha jó dividenda akad.

– No, a dividenda nem lesz megvetendő, egy-egy bizottmányi tagnak osztaléka a tantiéme-ekből lesz évenkint öt-hatezer forint.

– No, a bizony szép pénz. Szép szerencse arra nézve, aki bejuthat.

– Tehát egyik bizottmányi tagnak urambátyámat szemeltem ki.

– Nagy megtiszteltetés. De miféle terhek járnak előtte?

– Sem előtte, sem utána, sem vele semmi! Mindössze az a feltétel, hogy ezer darab részvényt kell az igazgatósági tagnak aláírni.

– Hjaj, kedves öcsém! Az sok pénz.

– Fizetésről nincs szó, csak aláírásról.

– De kedves öcsém, azért, ha kisvárosi kereskedő vagyok is, tudok én már annyit, hogy aláírni vagy fizetni, az mindegy annak, akinek van.

– Kivéve, ha a kölcsönös aláírások egymást kiegyenlítik. Ha például urambátyám aláír énnekem ezer részvényt a kőszénvállalatomra, én pedig ugyanabban a percben aláírok urambátyámnak egy kötelezvényt, melyben obligálom magamat ezer darab részvényt urambátyámtól al pari átvenni, hát akkor nulla a nullára felmegy, s egyikünk sem veszt vele semmit.

– Hm! De hát mi szüksége van uramöcsémnek erre a tréfára?

– Egész őszinteséggel megmondom. A világ már egyszer olyan, hogy arra néz, mit csinálnak a tekintélyesebb emberek. Ha azok mozdulnak, mozdul valamennyi. Ha urambátyám nevét meglátják a börzén az ezer darab aláírásával, a sok apróbb kapitalista mind utána tódul. Urambátyám kap ezért egy szinekúrát, amiből öt-hatezer forint évi jövedelmet fog húzni, én pedig fényes sikert aratok a vállalatommal. No ugye, hogy őszintén beszéltem?

– Hm! Majd meggondolom a dolgot. Jöjjön el uramöcsém délután a kávéházba.

Délutánig Csanta uram kihallgatta, mit beszélnek a kávéházban a bondavári vállalatról; hozzávetette, hogy hiszen ő maga nem kockáztat semmit; Félix kötelezvénye által a háta tökéletesen fedezve van. Mire Félix visszajött hozzá: elhatározta magát.

– Jól van. Aláírom a részvényeket. De nekem egy se maradjon a nyakamon. Mert én a papirost nem szeretem. A papiros csak papiros, s az ezüst, hiába, csak mindig ezüst.

– Ne féljen, urambátyám! Én megtartom magamnak valamennyit. Én teszem le a biztosítékot a részvényekért, s én teljesítem a részfizetéseket.

Félix megnyugtatta a vén görögöt a részvények iránt, s otthagyta nála a kötelezvényét az átveendő ezer részvény felől. Következett azután a kulisszai manőver!

Az ágensek, a fezőrök, a szenzálok hozzáfogtak az azsiotázshoz. A bondavári kőszén részvényei rohamosan emelkedtek fölfelé.

Hanem a szindikátus még egy részvényt sem adott ki senki kezébe.

A kontremin még meg volt bénítva.

Csanta Ferenc uram e naptól kezdve szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a lapokat.

Nem az újságlapokat! Azok mindig hazudnak, hanem a börzelapokat. Azok mondanak csak aranyigazságot!

S bámulva látta, hogy mi történik a bondavári kőszénrészvényekkel.

Napról napra nő a felpénzük! Már tizenötön, már tizennyolcon, végre húszon állnak a parin felül. Aki kétszázezer forintot írt alá, húszezer forintot nyert rajta két hét alatt. Pedig meglehet, hogy nem is volt kétszázezer forintja, csupán az a biztosítéka, amelyet papirosban letett.

Borzasztó gondolat!

Kétszázezer forinton húszezer forint két hét alatt!

Szegény becsületes uzsorásnak mit nem kell fáradni, míg kétszázat húsz percent haszonnal megfordít? Mennyit izzadni, mennyit aggódni a kikölcsönzött pénze miatt! Hány szegény bolondnak le kell addig a bőrét húzni, hány éhenholtnak a vánkosát egzekválni, hány prókátorral vérig veszekedni, hány bírónak a markát megkenni, hány üzlettárs által magát leakasztófáravalózni! míg egy ilyen semmirekellő gaz spekuláns a neve aláfirkantásával besepri két hét alatt azt az összeget! Ejh, de csak igazságtalan a sors!

Hát most Kaulman Félix kapjon azért, hogy Csanta Ferenc aláírt ezer részvényt, húszezer kemény forintokat!

De már ugyan nem volna becsületes ember, aki az ilyen istentelenségnek nyomára jutott, ha mindent el nem követne, hogy minden erejéből megakadályozza ezt az istentelenséget, és inkább saját maga kövesse el!

„Hát bolond vagyok én, hogy másnak lopjak!”

Lopni in thesi már magában sem szép; de másnak lopni, hisz az már pláne immoralitás!

Egyszer csak megint előkerül Kaulman Félix, s meglátogatja öreg barátját X. városban.

A vén görög ravasz, nyájas mosolygással ülteti őt le szobájában.

– Tessék leülni, kedves lelkem, uramöcsém! Hát mi jó hordja itt megint?

– Hát tetszik tudni – szólt Félix ügyleti egykedvűséggel –, ama bizonyos részvények átruházása végett jöttem ide.

– Micsoda részvények? Úgy! A bondavári részvények? Hát sürgetős a dolog?

– Igenis, mert az első részletbefizetést teljesíteni akarom, s azután a részvények kiállításánál két forint az átíratási díj, amit, ha rögtön az én nevemre állíttatnak ki, meggazdálkodhatok, s az is kétezer forint.

– Tehát mind az ezer részvényt hajlandó átvenni uramöcsém?

– Ahogy szerződésileg köteleztem magamat.

– És ha én nem adnék át belőle többet, csak ötszázat? – Kaulman ajkat pittyesztett.

– No! Kénytelen volnék benne megnyugodni.

– És ha nem adnék át belőle egyet sem?

– Micsoda? – kiáltá Kaulman felugorva helyéről. – Urambátyám talán csak tréfál?

– De nem tréfálok bizony! Talán bolond vagyok csak egy részvényt is elereszteni, amin húsz forint kész nyereség van.

Kaulman a legnagyobb mértékben felindultnak látszék.

– De urambátyám! Hiszen így egyeztünk egymással. Én önnek arról adtam írást.

– Adott ám, kedves uramöcsém, nekem arról írást, hogy ön tartozik tőlem al pari átvenni az ezer részvényt, de én nem adtam uramöcsémnek írást arról, hogy én tartozom azt átadni uramöcsémnek; ez a tréfa a dologban. Hehehe!

Kaulman csak hátratántorodott, s tátva maradt szeme-szája.

– Hehehe! – nevetett rajta az öreg görög fél szemével ravaszul hunyorítva –, ugyebár, uramöcsém, még lehet tőlem tanulni valamit?

– De urambátyám – pattogott a bankár –, ez nem járja! Ez minden börzetörvény ellen van! Ha énnekem valaki a börzén azt mondja: adok önnek ultimóban ezer ilyen meg amolyan részvényt ezen meg ezen áron, nem kell írás; elég, ha én magam bejegyeztem a könyvembe. Ez a börzetörvény.

– Mit tartozik énrám a börzetörvény? Az énnekem nem parancsol. Én oda nem megyek soha.

Kaulman savanyú mosolyra vonta el a száját.

– No már, urambátyám, azt meg kell vallanom, hogy így még le nem főzött soha senki életemben! Már azt meg kell adnom, hogy mesteremre akadtam. Hát csak nem ád ide a részvényekből semmit sem?

– Nem én, egy felet sem.

– Jól van; de akkor le kell fizetni az aláírt összeget!

– Lefizetem. Lefizetem szépen.

– De az egészet!

– Ne tessék félni semmit! Van még miből! Adja még ez a ház. Ha kell, arannyal, ha kell, ezüsttel verhetem ki a szemét az egész konzorciumnak.

– No – szólt Kaulman, cilinderét az asztalhoz vágva –, ezt már nem hittem volna, hogy ebben a kisvárosban így megmeszeljen valaki!

Csanta uram rettenetes nagyra is volt vele, hogy így rászedhette a bécsi embert!

Sietett is hasznát venni a jó fogásnak. Élt a gyanúperrel, hogyha el talál késni az első befizetéssel, majd nagy hirtelen megsemmisítik a részvényeit. Annálfogva sebtén hozzálátott, hogy az első 35 százalékot minél hamarább a bankár asztalára leszámlálja ezüstben.

Az pedig nem olyan könnyű munka. Hetvenezer forint ezüstben egypár szekeret vesz igénybe. Azoknak zsandárkíséret kell, ami nagy feltűnést okoz, de hát hadd okozzon!

Mikor Csanta uram lement a pincéjébe a sorban fekvő hordók közül hetet felhengeríteni (mást nem hagyott ahhoz nyúlni), mégiscsak nagyot dobbant a szíve. Ez a hordóba fenekelt ezüst olyan szilárd tőke! Igaz, hogy nem jövedelmez semmit, de nem is árt neki semmi veszedelem. A könny is kijött a szeméből, mikor választania kellett a húsz hordó közül, melyik menjen el legelébb. Szinte megsiratta őket!

És ezért nem adnak mást, csak papirost.

„De ne tegyetek szemrehányást, ti árván maradt többiek! Visszakerülnek az eltávozottak nemsokára. Most csak elindulnak egy biztos utazásra, de ez útban nincsen tenger, nincsen hajótörés: vasúton, tengelyen mennek el pénzt szaporítani. Amint a részvények a kezünkben lesznek, eladjuk, meg sem hál a házunknál a papiros! Veszünk rajta megint ezüstöt. A nyereséget is ezüstre váltjuk, a hét hordó helyett kilenccel jövünk vissza!”

Így biztatva a honn maradtakat, kiszámítá Csanta uram a napi árfolyam szerint, mennyi az ezüstnek az ázsiója. Aszerint kell neki még visszakapni. S azzal rendbe hozva az egész expedíciót, maga ment fel a szállítmánnyal Bécsbe.

Az előtt való nap, hogy Csanta uram rászánta magát az ezüstszállításra, már tett egy mozdulatot a kontremin.

Ez még csak kísérlet volt. Meg akarták tudni, nem mozog-e valamelyik foga az ellenfélnek. Elkezdtek valutákat vásárlani. Ha az ezüst felmegy, lemennek a papirosok.

Éppen kapóra érkezett tehát Csanta uram hét hordó ezüstje a vásárra.

Két szekér, melyet feltűzött szuronnyal zsandárok kísérnek, a hordók lepecsételve ólommal, Bécs utcáin végig elég feltűnést okozhat. Hát még mikor megtudják, hogy azok a hordók tele vannak ezüsttel! Hát még mikor azt megtudják, hogy a sok ezüst a hitelintézetbe vándorol a bondavári részvényekre befizetendő első részletül.

Peru és Brazília ereszti meg csatornáit!

A Kaulman-cég segített a lármát szaporítani. Az átvétel hivatalos személyek jelenlétében történt, s országos lótás-futás támadt, amíg az átvett ércpénzről Csanta uram megkapja a nyugtatványát, melyet délután fognak a részvényekért kicserélni, s ugyanakkor leszámítolják az ezüst-ázsiót. Mindent elintéz a Kaulman-ház provízió nélkül.

Kaulman a legügyesebb biztosát választá ki ez eljárásra. Megmondta neki, hogyan viselje magát a görög irányában; akármi borravalót ád, azért kezet csókoljon neki, s egész nap rendelkezésére álljon.

A biztost Spitzhasénak hívták.

Délután elhozta Spitzhase Csanta uramnak a leszámítolási jegyzéket, a visszajáró pénzt és a részvényeket, nagy szolgálatkészséggel tudatva a nagyságos úrral, hogy hétszáz forinttal több pénzt hozott neki, mint amennyit maga felszámított, mivelhogy tegnapelőtt óta, amikor a számítást tette, az ezüst-ázsió felment egy percenttel.

– Üm! Ez becsületes fickó! – gondolá magában Csanta uram. – Kellene neki adni valami borravalót.

S adott neki egy ötforintost.

Spitzhase nagyon hálálkodott, s nem mulasztotta el a kézcsókolást.

– Üm! – gondolá magában Csanta uram. – Talán sok is volt neki az öt forint? Adja csak vissza azt a bankót, mást akartam adni: megtévedtem.

S adott neki az ötforintos helyett egyforintost.

Spitzhase azt is megköszönte, és kezet csókolt érte.

– Üm! Ez jó természetű ember. Nekem való ember. Adja csak vissza azt az egyforintost, megint megtévedtem.

Akkor azután adott neki egy ötvenforintost.

Spitzhase most már mind a két kezét megcsókolta, s eláldotta egész a paradicsom kapujáig.

Csanta uram meg volt felőle győződve, hogy no, ezt most minden famíliájával együtt örök időkre boldoggá tette.

– De hátha még holnaputánig vártunk volna az ezüsttel, nem kaphattunk volna érte még többet?

– Óh nem, tessék elhinni, éppen ma volt a legjobb idő, holnapután már két percenttel lejjebb fog szállni.

– Hát azt honnan tudja maga?

– Hja! Ismerem én már a börzei időjárást.

– Maga? Hát ha úgy ismeri, mért nem spekulál maga a börzén?

– Mert oda pénz kell, az pedig nekem nincs. Csak úgy a más pénzével hajhászkodom.

– Hát maga járatos a börzén?

– Ott élek, kérem alássan, csak hogy ott nem hálok.

– Hát vezessen el engemet a börzére! Szeretnék ott körülnézni.

Csanta uram azzal a szándokkal volt, hogy ott, mihelyt emberére talál, mindjárt el is adja bondavári részvényeit. „Lehet oda este is menni?”

– Sőt ilyenkor van ott a legélénkebb világ, kivált egy ilyen napon, mint a mai.

Csanta uram be hagyta magát vezettetni a pénzbálvány templomába.

Már az ajtón kívül hallatszott a zűrzavaros lárma, mely a termet felvette odabenn; s amint beléptek a csarnokba, Csanta uramnak elszédült a feje a soha nem látott spektákulumtól. Amilyen tömve lehet egy templomnyi nagy terem, oly gombolyagban taposott egymáson keresztül ezernyi cilinderkalapos ember; mindenki beszélt, mindenki kiabált hevesen, mérgesen, mintha veszekednének; ököllel, papirossal hadonásznak a levegőben, mutogatnak az ujjaikkal különböző számokat, és kiabálnak neveket és összegeket, hogy az embernek a feje szédül bele.

Spitzhase mint járatos ember vezette maga után a tömeg közt Csanta uramat, ki nagyon rendkívüli dolognak találta, hogy itt az ember annyi oldalba ütést kap, anélkül, hogy bocsánatot kérnének érte.

Azt szerette volna tudni, hogy mi az az „ich gebe!” „ich nehme!” ami összevissza hangzik a veszekedni látszó felek ajkairól.

De még jobban megragadta a figyelmét egy név, melyre lassankint rá kezdett ismerni: „Puntafár!” – „Puntafár!” – Ez alighanem „Bondavár” lesz?

Annyit már tudott a vásár természetéből, hogy mikor valakinek valami eladója van, elébb körülkérdezi a vásárt, mintha vevő volna, hogy megtudja, mire tartsa a portékáját?

Annálfogva megszólított egyet a „wer will Puntafár”-t lármázók közül: hogyan adja ő a bondavári részvényt?

– Harminc parin fölül.

Csanta uramnak elkáprázott a szeme. Lehetetlen az.

– Hisz az nagyon sok. Tegnap csak húsz volt.

– Az tegnap volt. Ma harminc. Ha holnap akar az úr venni, harmincöt lesz. Az egész világ azt vásárol. Egy gazdag nábob Kelet-Indiából minden ezüstjét felhozta, s Puntafárt vett rajta, jönnek a peruiak, a brazíliaiak, csupa ezüsttel fizetnek. Egy marokkói dey, egy muszka herceg, akinek ezüstbányája van, tízezer darabot rendelt meg egyik-egyik. Akinek csak van száz forintja, mászik egymás hátára, s könyörög egy kis Puntafárért harminc forint felpénzzel. Hát mit akar az úr?

Csanta uram nem sejtette, hogy az a pundzsábi nábob, a perui inka, marokkói dey és muszka herceg mind ő maga egy személyben, s ennek az egész lázadásnak ő a közvetlen okozója.

Sőt inkább azt hitte, hogy ővele csak tréfálnak, s lehet itt alkudni sokat. Ő beérné kevesebbel is.

– Óh, ne mondja az úr! – ellenkezék az alkuvó féllel.

– Dehogy harminc forint felpénz. Én adok az úrnak ezer darab bondavárit huszonöt forint felpénzzel.

No iszen azt a lármát sem hallotta még soha Csanta uram, amit ezzel a szavával előidézett.

Elöl, hátul, oldalt megtámadták, ráförmedtek, taszigálták, fülébe kiabáltak, orra alá hadonásztak. „Ki ez? Mi ez? Kontreminőr! Baissier! Tolvaj! Gazember! Reakcionárius! Fizetett ágens! Ki vele! Üssétek be a kalapját! Huszonötöt a hátára! Ki kell dobni!”

Spitzhase csak alig bírta kiszabadítani Csanta uramat a szent hajlékból, de a kalapját így is összetörték, odakinn azután még ő is nekiállt szidni.

– Mi az ördögöt csinált az úr? Hát van az úrnak helyes esze, hogy mikor a kontremin le van verve, agyongázolva, akkor előáll kontreminőrnek, s lefelé akarja verni saját részvényeinket?

– Hiszen nem akartam én leverni – szabódék Csanta uram –, csak meg akartam próbálni, hogy igazán megadják-e.

– Hogy igazán megadják-e? – szólt neheztelő hangon Spitzhase uram. – Mintha a börzére azért járnának az emberek, hogy egymásnak élceket mondjanak. Deisz a puntafári papiros arany! Ma harminc „árú”, huszonnyolc, „pénz”, holnap lesz harminckettő „árú”, harminc „pénz”. És így megy följebb. Volna csak nekem pénzem, az utolsó garasomat is abba fektetném. Én tudom, amit tudok. Ismerem a börzei időjárást. Azután amit a Kaulman-büróban megtudtam. No, de nem szabad szólnom.

– Hát mit tudott meg? – unszolá a biztost Csanta uram. – Nekem csak megmondhatja.

– Csak annyit szabad jeleznem – szólt Spitzhase körültekintgetve –, hogy még nincs itt a Puntafár utolsó stádiuma. Ohó! Azok még boldog emberek, akik 32-őn juthatnak hozzá. Én be vagyok avatva a tervbe; persze, a részleteket elárulnom nem szabad, hogy következik egyik lökés a másik után, ami azokat felfelé foga taszítani: egyik félesztendőben ez, másikban amaz; hogy a világnak szeme-szája tárva marad. Mához esztendőre száz percenttel fognak a puntafárok a parin fölül állni.

– Száz percenttel! – szörnyedt el Csanta uram, s a falnak dűlt bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzhaséra, mit akarja őtet bolonddá tenni. – Hallja, maga nagy Aufschneider! Menjen vissza! Hazatalálok magam is.

S elkergette magától Spitzhasét.

Hanem másnap mégis első dolga volt a pincérrel a Börzenberichtet felhozatni magának.

És íme, valóban ott állt, amit Spitzhase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két százalékkal, a „Bondavár” pedig volt 30 pénz, 32 árú. Az pedig már szentírás.

– Egyet sem adok el! – szólt markába ütve Csanta uram, s felkelt, felöltözködött.

Bolond szerencse ez! Az embernek csak éjszakára nyitva kell felejteni az ablakát, hogy reggelre tele pénzzel találja minden fiókját.

Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arca a diadaltól.

– Nos? Hát mit mondtam? – szólt a magával hozott Börzenberichtet Csanta uram elé helyezve, melyen vörössel voltak aláhúzva az érdeklő tételek.

Csanta uram nem mondta neki, hogy már olvasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affektálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott.

– Ez biz úgy van, hallja! No! Nem nagy baj!

– De nem ám! Estére harmincötön áll a kurzus! Hej, csak nekem volna!

– Nohát! Itt van, Spitzhase, még egy ötvenes. Legyen maga is boldog ember! Vegyen magának egy bondavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem.

De megengedte.

– De el ne csaklizza azt a részvényt! Tartsa meg magának! Mikor a többi részletfizetés ideje eljön, azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet! Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mindannyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háladatosságától, hogy engemet minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manővert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni. Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Azután a provízió is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket.

Spitzhase minden ujját sorba csókolta Csanta uramnak.

– De csak arra kérem – esedezett Spitzhase –, el ne áruljon Kaulman úrnak, mert ha az megtudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap.

– Ne féljen semmit! Becsületes emberrel van dolga.

S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenyerezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Vajon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legkegyetlenebbül megcsalni?