Dirmák Éva

Kaulman úr tehát a legjobban elrendezte dolgát Waldemár herceggel.

A herceg csakugyan bele van bolondulva Evelinába.

Amióta a St.-Eustache-ban hallotta énekelni, még arra is képes volna, hogy kimenjen utána egy pusztába, barlangban lakni és sáskával élni, mint szent Antonius; csak ő lenne a kísértő lélek!

Kaulman teljes sikerre jutott vele.

A herceg nem fog a kontremin élére állni, nem foga a bondavári katasztrófát felhasználni, nem dönti meg a Kaulman-ház vállalatait.

Ellenkezőleg, vissza fogja tartóztatni a bécsi börzén a pánikot, mely a baleset híre nyomán támad; fenntartja a papírok árkeletét. Engedi feltétetni a párizsi és brüsszeli börzén az egyházi kölcsönt, s maga is ott lesz az aláírók között a lehető legnagyobb összeggel.

És mindez mibe kerül? Semmibe sem! Egy szép asszonynak egy szép szavába.

Még egyszer tegyék meg varázslatukat a fekete gyémántok: Evelina két fekete szeme. Akkor azután bírja, aki legtöbbet adott érte!

Kaulman várt sokáig a pap visszatértére, s azután, hogy hiába várt, csak rászánta magát, hogy maga menjen el nejéhez.

Azt nem találta otthon. A kapus mondá, hogy az asszony a színházba ment.

Kaulman elfelejtette megnézni a színlapot, csak most tudta meg, hogy Evelina ma játszik.

Odahajtatott az operaházhoz.

Legelőbb felfutott neje páholyába, melyben akkor a társalkodónőn kívül nem volt senki.

Onna széttekintett a nézőtéren. A parterren volt klakőr elég, a proszcénium-páholyok egyikében pedig megpillantá Waldemár herceget.

Ah, a herceg jobban tudta, hogy Evelina ma énekel.

Azután lement a foyer-ba, ismerték már mint az asszonyság férjét, s bebocsáták Evelina öltözőszobájába.

Evelina jelmezben volt már, s jelenését várta.

Mikor Kaulman megpillantá, duzmadt képpel fordult félre. „Mit zavarja őt most, mikor hivatását kellene teljesítenie?”

– Egy szép jó estét jöttem önnek köszönni, asszonyom!

– Ezt holnap reggelre halaszthatta volna ön.

– Mit? Az estét? Haha!

– Nem azt, hanem a köszöntést. Tudja, hogy minden játék előtt úgy el vagyok fogódva.

– Nem akartam elkésni. Tudja ön, hogy a társaság krémje töri magát az ön jótékony hangversenyének belépti jegyei után. Tett ön a számomra egyet félre? – Félix úr csupa szeretet volt és nyájasság.

– Nem tettem félre.

– Ah! S miért nem? – kérdezé naiv nyafogással.

– Mert nem lesz az egész hangversenyből semmi. Lemondtam róla.

Félix úr arca hosszúra nyúlt egyszerre.

– Nem lenne ön szíves az okát megmondani: miért?

– Majd játék után. Most jelenésemre kell mennem.

Azzal kiment a hölgy az öltözőszobából, s a színfalak közt töltötte az időt, amíg jelenésére került a sor.

Kaulman egy másik színfal közét expropriálta, ahonnan nejére is láthatott, meg a proszcénium-páholyra is.

Evelina nem játszott jól s nem énekelt jól. Trémázott. Nemcsak rosszul intonált, hanem egész kottákat elejtegetett. Észrevehető volt elfogultsága.

Hanem azért a jól rendezett klakk úgy tapsolt neki, majd leszakadt a ház, s Waldemár herceg úgy tapsolt a páholyában, mintha neki fizetnének azért legjobban.

A végária után pedig csoporttal repültek Waldemár páholyából a koszorúk és virágcsokrok Evelina lábaihoz.

Evelina egyet sem vett fel belőlük, s sietett vissza öltözőjébe. Kaulman utána ment.

– Miért nem vett fel ön egyet is a tömérdek szép koszorú közül? – kérdé a hölgytől.

– Mert nem érdemlettem meg őket. Érzem, tudom, hogy igen rosszul énekeltem.

– De legalább a koszorúk hajítójáért kellett volna önnek egyet felvennie.

– Úgy? Ön azt olyan nagyon megkívánja?

– Én?

– No igen! Én azt hiszem, hogy ami koszorúkat kapok, azokat mind ön hajíttatja nekem.

– Óh, nem! Hát nem látta ön? Azok mind egy páholyból jöttek. Nem ismert ön arra, aki abban a páholyban ült?

– Nem néztem oda.

– Az Waldemár herceg.

– Ah! Az, aki önnek olyan nagy ellensége? Aki önt meg akarja buktatni?

– Óh, már megtért, egészen megfordult, most a legkedvesebb barátunk.

– Kiknek? Barátunk?

– Mind nekem, mind önnek.

– Én köszönöm! Nem kérem a magam részét.

– Azt pedig nehéz lesz elkülöníteni, madame! Mert nekem már egyszer jó barátom, s előtte nyitva a házam.

– De az én házam csukva.

– Mármost hát kénytelen vagyok önnek egy kellemetlen felfedezést tenni. Elvégezte ön a szerepét, ugyebár? Nem izgatja fel többé…

– Igen, csak mondja el ön – szólt Evelina finom krémmel törülve le arcáról a festéket a tükör előtt –, hallgatom.

– Ön nem sokáig fog saját házat tarthatni. Tibald herceg gondnokság alá került, s mint ön sejthette éles eszével, párizsi hoteljét az ő baráti megemlékezésének köszönheté. Ez most megszűnik. Nekem pedig nem engedik a körülményeim, hogy ön számára külön háztartást rendezzek be, és így kénytelenek leszünk együtt lakni, s ott azután az a természetes kényszerűség áll be, hogy akik az én szalonomban szívesen látott vendégek, azok önnek is vendégei.

Evelina levetette fényes királynői jelmezét, fejéről a diadémot, karjairól a ragyogó karpereceket.

– S azt hiszi ön – szólt félvállról visszafordulva Kaulmannak –, hogy ha a pompás hotelt el kell hagynom, nem tudok magamnak egy manzárdszobát fogadni Párizsban, amelyiknek ajtaja van, az ajtaján tolózár van, s ha a világ akármicsoda hercegének az orra előtt azt becsukom, hát oda nem jön?

Kaulman a végletre hagyta jönni. Nem erőltetett már nyájasságot arcára.

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy Franciaországban vannak kellemetlen törvények, amelyek kényszerítik a feleséget arra, hogy törvényes férjénél lakjék, vele utazzék, neki engedelmeskedjék.

Evelina aranyos szandáljait húzta le éppen.

Ránézett azokkal a fekete, átszegező szemekkel Kaulmanra.

– Én pedig figyelmeztetem önt, uram, hogy Franciaországban vannak kellemetlen törvények, amelyek egy francia polgárnak az oltár előtt kötött házasságát polgári szerződés nélkül semmisnek és érvénytelennek nyilvánítják.

Kaulman felugrott helyéről, mintha a tarantula csípte volna meg.

– Mit mond ön?

Evelina lehúzta az aranyos szattyánszandált a lábáról. S mikor egy alsóruhában, mezítláb ott állt, odaveté a cifra szandált Kaulman lábaihoz.

– Azt, hogy „ez” még az öné, de én: „Dirmák Éva demoiselle” a magamé vagyok.

– Ki mondta ezt önnek? – kérdé elképedve a bankár.

– Ugyanaz, aki önnek azt a tanácsot adta, hogy velem így cselekedjék.

Kaulman szédelegve támaszkodott az asztalnak.

– S most – inte kezével Evelina – tudja ön, uram, hogy ez Dirmák kisasszony öltözőszobája!

Kaulman nem mondatta ezt magának másodszor, hanem kapta a kalapját és elszaladt.

Olyan jól nekiindult azután, hogy meg sem állt, míg majd valahol el nem esik.

Veszve volt minden dolga. Semmin sem lehetett segíteni többé. Úgy volt, ahogy az apát mondá.

Tegnap még sok millió ura volt. Százmilliók kínálkoztak eléje, hogy fogadja; holnap ezer kéz fog utánanyúlni, hogy a meglevőt is atomokra tépje, a milliókat garasokra váltsa.

Nincs más választás, mint vagy főbe lőni magát, vagy belemarkolni a saját pénztárába, s amennyit magával vihet belőle, futni vele, amerre világ van.

Kaulman az utóbbit választotta és futott.