Ahol a gyémánt nem fog

Hogy mit beszélt az excellenciás úr a szép asszonnyal ez óhajtott találkozáson, azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert sztenográfunk nem volt jelen.

Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, ígérte magas pártfogását; s mivelhogy a világon semmi sincs ingyen, s amint a herceg bizonyos tekintetben őexcellenciáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószínűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.

Mire viszont Evelina mint okos asszony elébb „feketével fehérre” téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhúzá fiókjából azt a bizonyos írást.

Arról a bizonyos írásról őexcellenciája valószínűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési dekrétumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá, miszerint az annyi már, mintha alá volna írva.

Több mint valószínű pedig, hogy amint azután a kétfelé nyitott írásba belepillantott, azonnal hivatalos ráncokba húzódott magas ábrázatja, levén abban nem színházi históriáról, hanem a Bonda-völgyi vasút engedélyéről szó.

Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől őexcellenciája, s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, ahol Sondershain herceg eget-földet megmozdít a bondavári vasút engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiac nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, stratégiai szempontokról, territoriális nehézségekről s több effélékről, amik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasút engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.

S hogy azután nagy hamar vette a kalapját őexcellenciája, s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.

S hogy midőn a lépcsőn végighaladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: „Tudtam volna csak, hogy nem a színésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!” Ez pszichologice dedukálható.

Az meg már éppen histórikum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.

Tibald herceg palotájában ezalatt igazgató tanácsi ülés volt.

A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.

Erre kellett volna nagyon a bondavári vasút.

Kaulman múlhatatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A Bonda-völgyi deputáció nagyon jó szenzációt gerjesztett.

Azután van még egy hatalmas pártfogója a konzorciumnak, aki az excellenciáknál mindent kivihet, még a vasutat is.

Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.

Kaulman fel sem tehette Evelináról azt az átkozott naivságot, hogy az a hercegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, akit e palota kiskapuján az ő távollétében magához bebocsát.

Az ilyesmi unikum, ha megtörténik. S éppen Kaulmanon történik meg.

Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.

Félix megismerte rajta Evelina írását.

Sietve bontotta fel azt.

S azután fanyalogva tette azt le az asztalra.

Olyan képet mutatott hozzá, mint aki megitta az ecetet, s el akarja titkolni.

– Mi az? – kérdezé Tibald herceg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.

Az aláíratlan okirat volt az.

Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.

– A vasutunkat megint elvitte az ördög!

A herceg mondá magában:

– Hanem az asszony megint megmenekült.

Azután odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, súgá neki:

– Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!

Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.

E jelenet után kis papírszeletre valamit írt, s azt Kaulmannak nyújtá.

Kaulman átolvasta azt, s azután széttépte, és vállat vont.

– Ezt bolond nélkül is tudom.

A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.

A Bonda-völgyi deputáció bohózatának színpadi költsége kétezer forintba került, s nem használt semmit.

Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.

Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiírásánál de bizony nem fizet be többet. Veszik, ahogy veszik, ő minden részvényét a piacra veti.

A kiírás napján azonban kap egy levelet Spitzhasétól, mely így szól:

„Uram!

Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kínálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön! Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláíratott a Bonda-völgyi vasút engedélye, mely amint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni.”

Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasének, mint az orákulumnak.

Ha hitt neki, hát nem is csalódott.

A harmadik részletfizetés kiírása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöccse, és kínálgat 45 felülfizetést a részvényeire.

Nem adta neki: állhatatos volt.

Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pincéjéből, s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon. Meg is volt a jutalma érte.

Harmadnapra a befizetés után olvasá a hírlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a Bonda-völgyi vasút a birodalmi tanácsban s az urak házában.

Ő legnagyobb excellenciája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban, s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a Bonda-völgyi vasút állami kamatbiztosítását mind a politikai célzatok, mind a pénzpiac jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a stratégiai szempontok, mind a territoriális kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztülment az alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herceg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.

A Bonda-völgyi konzorcium számadásvizsgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen pozíciót a kiadásokban:

„Alapítási költségekre 40 ezer forint.”

„Mi az?” – kiáltának egyhangúlag.

Kaulman valamit súgott az elnök fülébe. Az azt továbbsúgta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.

A bondavári részvények a vasútengedély után felmentek 70re a parin felül. Csanta uram puncsot ivott örömében!

Evelina találkozott később a Treuman-színház öltöző előcsarnokában az excellenciával.

Őexcellenciája idején látta érvényesíteni a tanúsított protekciót az instáns-fél előtt.

– Nos, kedves? Hát kivívtam a bondavári vasutat, ugye?

Evelina mélyen meghajtotta magát előtte. Éppen a gerolsteini hercegnő jelmezében volt.

– Örök hálára lekötelezettje vagyok excellenciádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.

Miért, miért nem, őexcellenciája a „negyvenezer” szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini hercegnőnek. Hanem Evelina is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz dekrétumot kapni nem fog.