I. FEJEZET
A fekete asszony

Először jelent meg Európában.

Hogyan jött? Hogyan támadt? Azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. Ahol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.

Erdélyben hívták „csumának”, a tótságon „kiszelának”, a magyarok „epemirigynek”, az orvosok „cholera morbusnak”, az egész világon „fekete asszonynak”.

Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte, a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára klórmeszet hintettek, kámfort kötöttek zacskóba, s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménnyel, mosdottak borecetben; ittak citromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.

Megkísérték elzárni az útját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, „kordont” húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhíd: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.

A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe, s ott cihertűzön megégették; – másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé, s azokkal körülszántatták a falut – az sem használt semmit.

Ahol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; akit a fekete asszony lehelete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak, forró téglákat rakattak az ágyába, dunnák alá takartatták, két embert mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól, kommantsanak rá. Az sem használt semmit.

Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni. Egyetlen hírlap volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a „monas”-okat mi viszi előre, holott sohasem fúj a szél, azt senki sem tudta megmondani.

Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat. Egyszer aztán az a hír terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kutakat meg a pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és a kocsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem bírta elég erővel magát a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az igazságszolgáltatást a katonatisztekre bízni. Néhol elég volt egy százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.

Lenke Lőrinc báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarul is beszélt; fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is hódító alak volt.

Férfias kitűnő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb asszonyának a szívét, akit nőül is vett. Özvegyasszony volt; előbb gróf Bárdy Ferencné, akitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kívül semmivel sem bírt.

Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinárius azt a kedves titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van közeledőben, ami ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba kivonulást.

A Bárdynak birtokán szép barokk stílban épült kastély volt, pompás parktul környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó folyással, melyen nagyobb vízállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb víz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a cigányok.

Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a folyam, amiből az aranymosó cigánynak az a dupla haszna lett, hogy a fönnakadt szálfákból, deszkákból ingyen fölépíthette, be is bútorozhatta a gunyhóját a part szélében.

Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a tábornok, amint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell bevágtatni a városba, s a postagalamb ott volt a kalitkában, mely az örömhírt gyorsan megvigye a tábornoknak.

János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), akire a galamb őrzése volt bízva, a komorna értesítésére ő írta volna meg a postacédulát.

Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendülést elfojtani. Nem is volt ideje erről hírt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedségtől ily állapotban levő nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.

Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára szétfutott az erdőben; a lázító főcinkosokat kézre keríték a huszárok. A vármegye kihirdette a statáriumot.

A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s hogy bosszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a hegyháton, s a túlsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, ahol a tábornok felesége lakik.

Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha azok bátran szembeszállnak a lázangó csőcselékkel, annak a támadását visszaverhetik. Azonkívül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.

Hanem a rendkívüli események egyszerre megváltoztatták az egész népkedélyt.

Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges férfit, amint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza. Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szívét szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornáckapuba, s telesikították az utcát, s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.

Az ijedelem meg a düh ragadós.

A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.

Elkezdtek suttogni.

A tábornok, éppen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami profilaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserű volt az nagyon, volt benne china, ipekakuanha, aloé, ópium összevegyítve. Ezt biztos szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból minden házicselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is osztott belőle.

Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a parasztokat.

Éppen vacsoránál ültek a kastélyban.

A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnő, a tudós asszony, a tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kisfiút, Zoltánt már aludni küldték.

A második étekfogásnál a hajdú valamit súgott a bárónő fülébe, mire az fölkelt az asztaltól, s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt, és kiment az étteremből.

– Minden úgy van, ahogy mondtam – szólt a hajdú. – A zendülők követei fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pincébe.

– Hát a kocsisok?

– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a falun, ott bennünket föltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.

– Mit akarnak a lázadók?

– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkívül a kolomposaiknak az a szándékuk, hogy a bárónét kézre kerítsék. Akkor aztán azzal fogják fenyegetni a tábornok urat, hogy ha az elfogott cinkostársaikat szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak kegyetlen bosszút.

– Merre lehet még menekülnünk?

– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztül szabad az út, s onnan a vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végigosonni. A lázadók benn vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet átbújni. Onnan aztán a vízmosáson végighaladva, elérhetni a folyampartot. A víz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.

– Csak kibírjam odáig erővel.

– Óh, a grófnő nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egyhuzamban fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.

A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímzőasztalkája mellett elhaladt, s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem, hirtelen összecsomagolta a fölkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott a tornácba.

– Hát a Zoltán fiam hol van?

– Ő föl van öltözve, s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.

– Van valami fegyverünk?

– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.

– Az egy gyermek.

– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!

– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.

– Az Istenért! Ne nagylelkűsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a pópa, az megvédelmezi őket.

Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját, s magával hurcolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyíló veranda ajtajáig.

A kis Zoltán gróf ott várt reájuk. A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.

– Itt a botod – suttogá az anyjának. – János elöl megy, én hátul, te középen.

Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? – Senki sem vette észre menekülésüket.

Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban elveszett a léptek hangja.

Amíg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan levonult egész a vízmosásig. Volt gyalogösvény, amit a gyümölcsszedő asszonyok tapostak a palánk mentén.

Csak a tapasztalt huszárnak, aminő János hajdú volt, juthatott eszébe az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala mellett lehet legjobban elmenekülni.

Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek lobogványából sötét emberalakok sziluettjei tűntek elő.

A mély vízmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.

Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.

Elkezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.

A hajdú valamit gondolt ki.

A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva. De volt acél és kova.

A János egyre csiholt, s a szikrák megvilágosítottak néhány lépésnyi tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, ahol görgeteg kő állta el az utat.

Így haladtak lefelé a vízmosás vágásában.

– Mindjárt ott leszünk, grófnő, a partnál – biztatá úrnőjét a hajdú. – Ott látom már a „kővé vált barátot”, az a magas kolonc a vége felé van. S ott már csupa kavics a vízmosás medre, mintha csinált út volna.

Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.

– Nem bírok tovább menni! – lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. – Megfulladok.

Nyilalló fájdalmak vették elő.

– Ez kellett még! – dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott, hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a percben eszméletlenül esett a karjai közé. – No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot, s mutassa az utat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.

Így haladtak tovább: elöl a gyermek, a tűzkővel, acéllal csiholva, nyomában a hajdú az elájult bárónővel.

Elérték végre a kővé vált barátot, s azontúl járható volt a hegyszakadék medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja. Szerencsére az ég is kitisztult: a zivatar elvonult másfelé.

A telehold bevilágított hellyel-közzel a szakadékba. – Ennek a vízmosásnak a torkolata közelében van az aranymosó cigánynak a tanyája. – Talán a záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a sáraranyat?