II. FEJEZET
Az aranymosó kunyhója
A vízmosás mély vápát szakított a
hegyoldalban, s ahol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel
teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű,
ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarulatot
tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazaltsziklába, míg az
innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körül
szokták állani a gázlómadarak: gólyák, gémek, kócsagok, akik ott úri
kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony túlsó
oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot, s töltögeti
teknőbe, lúgozza hosszú vályún keresztül. A cigány meg a vadmadarak
megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért
fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.
A gunyhója ott van a part szélében;
felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon
megrekedt faderekakbul került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a
nádkévék, a paticsra, az egészet befutotta az iszalag meg a szederinda: tele
van virággal, s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek
sárga virágai úgy világítanak, mint a fáklya a zöld sötétség közt. Drága
növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a
tetőről alámosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A cigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz.
Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt;
sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta
őket.
„Haricská”-nak hívták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát
„rizskásának” csak nem híhatták; mert az uraknak való csemege – szegény emberé
a haricska. Jó név az a cigánynak! Csak abbul is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket
az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni, s olyankor összetették a
lakomájukat; a cigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát
pirított.
Amint a vízmosásból kijutottak,
Zoltán előresietett a gunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az
ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször
kellett pihenőt tartania. – Zoltán segélyül akarta hívni az aranymosót.
Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az
eszméletlen bárónőt.
Amint a zátonyhoz érve, a fényes
holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, ami útjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a
gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek
a földön; némelyik a hátán hevert, s a szárnyaival vergődött, hosszú
lábait összehúzva.
Mi
lelte ezeket?
Hát
a fekete asszonynak a lehelete. Ahol a kolera megjelenik, ott szarka, csóka,
vízimadár mind elpusztul. Még aminek szárnya van, az sem tud előle
menekülni. A kolera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig
fölér!
Zoltán
sietett a gunyhóhoz.
Az
aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a
szemei nyitva voltak. És mégsem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis
grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt, Haricska?
– Halódom – mondá a cigány. Olyan
volt a hangja, mintha pincebolt alul hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek
már, útban vagyok.
–
Mi lelt?
–
A „csuma”. Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam
a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam.
Megvakultam, megsiketültem. – Most megint látok, hallok. – Nem fáj semmi, csak
nagyon félek. – A szúnyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt
énekli a fülembe: „Nem látod meg többé a hajnali csillagot, Haricska!” Jól
hallom.
– Hát a feleséged hol van?
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy
ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a
kereke.
Ezt
a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így
kifejezni.
Be
akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a cigányasszonyt kiszólítsa.
De
odabenn egyszerre csak kisgyermek nyivákolását hallá, s attól visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, aki ott
vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is
megdöglenek, ha a csuma rájuk fúj; varjúk, gémek, mind lepotyognak az
égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg
őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? – Jaj! A csuma
szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem
csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz,
mégis érzem; – a nyelvem érzi az ízét: nem édes, nem keserű, hanem
halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdú.
Úgy sietett, hogy az arcán csurgott a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az
ajtót, úrfi! – kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! –
rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik
a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem
lesz!
Azzal
átlépett a haldoklón, s berúgva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében
tartott úrnőt, akinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva;
hosszú haja a földet seperte.
Odabenn
a cigányasszony „Jézus Mária” sikoltása hangzott. Azután a hajdú halk
dödörgése, vegyülve az asszony sápítozásával.
Néhány
perc múlva kilépett az ajtón a hajdú.
–
Siessünk, úrfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
–
Hát az anyám?
–
Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat
megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a
haldokló cigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá
szaladnak ijedtükben.
– Hogyan hagyjam itt az anyámat?
Egyedül, elájulva?
– Azon az úrfi nem segíthet. A
kunyhóban semmi helye most. Nem érti? Siessünk! Mentől hamarább
odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt
lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán
fogta a puskáját, s követte a hajdút.
A part szélén volt kikötve a
Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon
ketten átvádoltak a túlsó partra, s aztán siettek az erdős ösvényen
fölfelé a hegynek.
A haldokló cigány dideregve
motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se
hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér
röpked előttem, s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksírást
hallok. – Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyílt az ajtó, s egy
buglyos fő tekintett ki rajta: barna cigányasszony képe.
– Mi kell, drágám? – suttogá az
asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót – nyögé
fogvacogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! – szólt az asszony egy
fényes csillagra mutatva. – A „Devla szeme”.
– A „Devla szeme”. Hát mit lát meg?
Mit csinálsz odabenn?
A
porontyokat fürösztöm.
–
Mi a? Mit mondasz? Az is
kettő?
– Egy purdé van – meg egy báró.
–
Ne mondd?
–
A haldokló arc mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett
volna rajta. Milyen tréfák vannak e világon!
–
Fiú? – suttogá kérdezve.
–
Hát mi volna?
–
Hadd lássam.
–
Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak,
drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével
jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha
kívánod.
Azzal kihozta az egész fazék
savanyított uborkát, s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az
ölébe, s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett – nyögé a
beteg. – Egész emberré lettem tőle. – No már eredj dolgodra.
A cigányasszony betette maga után az
ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? Az az ő dolga. Neki kellett
helytállni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje
fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, amíg
meg nem látom – a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már.
Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni,
nem volt se keze, se lába.
Megnyílt az ajtó, a cigányasszony
kihajolt rajta. Egy kis újszülött volt a két kezében, pólyába burkolva,
főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, cigánypurdé, báróúrfi –
az első napján az életnek. Hanem a pólya hímzett patyolat volt s a
főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! –
Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.
A Haricska arca gyönyörre torzult:
szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyílva. Elkezdett imádkozni
cigányul
…Amáró dáde…
Elvitte az ámenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény
féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott, s
odasúgott neki
– Nézd, milyen szép selyem
főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! Hé!
A haldoklónak nagyot villant még
egyszer az elméjében. A repülni készülő lélek még szünetet tartott. Azon a
mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a cigányasszony mind a
két kezével fölemelé a feje fölé a csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos,
excellenciás úr! Nem lesz ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a
szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! – hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a
nő, tenyerével letakarva a férje száját. – Ha kérdezi odafönn Szent Péter
apostol, el ne mondd, amit tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal
összehúzódott görcsösen, mint egy téli álomra készülő marmota. Az volt a
halál.
Az asszony bement a gyermekkel a
kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a halott szemeit, mindegyik szemére egy
kétgarasost tett nyomtatóul, az állát felkötötte. Azután a görcsösen
összehúzódott karjait, lábait kinyújtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe
betakargatta. A két kezét a mellén összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a
kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a
két síró gyermeket lecsillapítani. Azok már az első táplálék után
kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is
megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt, s azt az
úri hölgy foglalta el. Az pedig a halál révén volt. Neki azt is kellett
ápolnia. Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű
füveket keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt,
halálélesztő nárdusgyökeret. Ismerik azokat a cigányasszonyok. Nem
felejtett el egy garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsúdó
betegnek.
Mire visszatért, az úri nőnél
az ájulást fölváltotta a delírium. Addig kötözgeté áldott jó füvekkel, amíg
elcsillapult, megitatta málnavízzel, elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott;
készített magának málélisztből mamaligát. Jóllakott vele. Aki két
csecsemőt táplál, annak magának is táplálkoznia kell. Volt egy fazék
uborka is. De ahhoz nem nyúlt. Ezt el fogja vinni magával a Haricska az útra
egész fazekastul. Ahogy az ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a
fűrésszel és a baltával, s két szál deszkából készített az urának
koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba,
megszoptatta a két fiúcskát, az úrnőnek megdörzsölgette a karjait,
lábszárait, amitől az mélyen elaludt.
Mikor ismét előkerült a
kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek közül. Az ég állhatatosan
sárga volt, mint az egész kolerajárvány alatt.
Eszébe jutott valami.
Két üres kobak tököt keresett
elő, amik erős kócmadzaggal voltak összekötve.
Azzal lement a zátonyra, ahol az
aranymosó turzások voltak.
A puha, nedves porondban
meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész világosan. A kis gróf finom
topánkáinak a nyoma; meg a hajdúé. Ennek még a sarkantyúbevágása is ott volt.
A cigányasszony nagy pontossággal
lépkedett bele a hajdú lábnyomaiba, s eltaposta azokat a maga mezítlábas
ellenjegyeivel.
A partra érve levetette a ruháit,
derekára kötötte a két kobakot, s azoknak a segélyével átúszott a túlsó partra.
Ott meglelte az elvitt lélekvesztőt, visszaevezett rajta, s ismét
kikötötte a szokott helyére.
Ott ismét felöltötte a ruháit, s
visszasietett megint, a Zoltán lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem
tudhatta ki senki, hogy ott járt még más is.
S nagyon jó volt ez a furfang.
Alig pihente ki magát a kunyhóban,
midőn zűrzavaros lármától kezdett visszhangzani a rengeteg. A
zendülők, akik hajnalban megrohanták a kastélyt, s ott nem találták a
bárónét és a fiát, minden
irányban szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.
A cigányasszony, amint a lármájukat
meghallotta, kijött a kunyhóból. Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, amelyik rongyokba
volt bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett
hangosan sivalkodni.
A
zendülők visszatorpantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató asszony!
Addig takarékoskodott a
könnyzáporával. Kellett az akkorra, amikor az üldözők megérkeznek. A
jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az erdőknek. Most aztán
nekiereszté. Jajgatott, és tépte a haját.
A zendülők közel sem jöttek
hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.
A cigányasszony kiabált nekik, hogy
segítsenek neki az urát eltemetni. Ő maga nem bírja elvontatni a koporsót.
Sírverem van. Az aranyásó gödre.
Dehogy mentek oda! Bekerített várnál
erősebbé tette azt a kunyhót az eléje tett ravatal.
Csak nagy távolból
kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és a fia meg hajdúja
felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.
A nyomokat sem találták sehol.
S hogy végképpen elriassza
őket, utoljára oda akarta nekik adni a porontyát. Vigyék el, ha már az
apját elvitte a devla. Erről meg éppen nem akartak hallani. Kilövöldözték
a puskáikat. Káromkodtak, fenyegetőztek, s aztán visszamentek az
erdőbe.
Azzal a Manga is visszament a
kunyhóba, s ringatta a két gyermeket az egyetlen bölcsőben.
Estefelé érkezett meg egy csapat
huszár az átelleni hegy felől, átúsztattak a folyamon. Velük volt János
huszár meg a kis gróf.
Anna még akkor is hagymázos lázban
volt, senkit sem ismert.
Hordágyra tették, s így szállíták
gyermekével együtt vissza a kastélyba, ahonnan már akkor a vadász-katonaság
kiverte a lázadókat.
A Haricskát segítettek eltemetni:
cigány szokás szerint kedves szerszámait, tányérját, kését melléje fektetve.
A Mangát a tábornok háladatosságból
felfogadta az újszülötte mellé szoptatós dajkának, s megígérte, hogy az ő
purdéjáról is gondoskodni fog, mint a magáéról.
A Manga ott maradt az úri
kastélyban, s fölváltva a városi palotában, amíg csak a fia annyira fel nem
nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, ami cigányfiúnál hat-hét éves
korában bekövetkezik.
|